Hirdetés

– A sportlövészetben nagyrészt a mentális felkészülés dönt, milyen módszerekkel jutott el abba az állapotba, hogy négy aranyérmet is sikerült megnyernie?

– A sportágamban nem jellemző, hogy hat versenyszámból az ember négy aranyérmet nyerjen. Elégedett vagyok az elért eredménnyel, és ezt a hozzáállást szeretném továbbvinni ebben az évben. Úgy tartom, a sportlövészet nyolcvan százalékban mentális sport, a maradék húsz a fizikai felkészültségünk. Sokáig inkább ösztön- és tehetséglövő voltam, az érzelmeim, az impulzusok vittek előre a pályafutásom alatt.

Három éve döntöttem el, hogy változtatok az életemen, a felkészülésemen és a mindennapjaimon, mert az említett nyolcvan százalékon nagyon tudatosan és jól lehet dolgozni. Nyilvánvalóan hosszú folyamat, hogy az ember mentálisan fejlessze magát, de most már úgy érzem, napról napra erősebb vagyok. Az évek alatt elvégzett gyakorlatok – autogén tréningek, testpásztázós meditációk – eredményekkel társulnak, sokkal jobban tudjuk kontrollálni a gondolatainkat és a testünk összes kis apró izmát.

– Minden versenyen más játszódik le a fejében a lőállásban?

– Nálam inkább mindig ugyanaz, szeretek a jól bevált dolgokhoz ragaszkodni, mert azokra lehet támaszkodni, ha bármi közbejön.

– Hogyan hat egy hiba, egy rossz lövés verseny közben?

– Nagyon fontos arra felkészülni és begyakorolni, hogy ha becsúszik egy-két rossz lövés, a lehető leghamarabb elengedjük, mert a lejtőn nagyon könnyű lefele megindulni. Valójában ugyanúgy kell kezelni egy rossz és egy jó lövést is, hogy egyikkel sem szabad foglalkozni, csak a következőre koncentrálni. Minden embert ki lehet persze zökkenteni, de ahogy fejlődöm, engem egyre nehezebb.

– A sportlövészet az egyik legnagyobb fegyelmet követelő sportág. Élete minden területén rend és fegyelem uralkodik, vagy belefér kis lazaság?

– Ez egy érdekes szituáció, mert úgy érzem, csak a lövészetben tartom ezt az elképesztő rendezettséget és fegyelmet, míg a magánéletemben iszonyatosan szétszórt tudok lenni, otthon nincs erőm már fenntartani ezt az állapotot. Nincs akkora kontraszt a kettő között, de azért szeretem élvezni az életet, persze módjával, mert semmi nem mehet a sport rovására.

– Ahogy belép a lőtérre, teljesen más szellemi állapotba kell kerülnie? Mennyire nehéz ezt napi szinten váltogatni?

– Igazából ez a mentális tréningek kulcsa, meg kell találnunk magunkban azt a gombot, amivel a lehető leggyorsabban és legmagasabb szinten ki tudjuk kapcsolni az érzéseinket és a gondolatainkat. Az utóbbi időben megtaláltam magamban ezt a kapcsolót, edzésen és versenyen működésbe tudom hozni, ki tudok zárni minden problémát.

– Korábban azt mondta, azért választotta a lövészetet, mert egyszemélyes a felelősség, nem is kedvelte a csapatversenyeket. Ehhez képest az Európa-játékokon három aranyérmet nyert a társaival.

– Ezen a szinten is sokat változtam. Egy évvel ezelőtt még azt mondtam, nem megy nekem a vegyes páros vagy a csapatverseny, mert nem szeretem a kollektív felelősségvállalást. Sokkal inkább hoztam egyénileg az eredményeket, ahol csak a saját felelősségemet veszem a nyakamba. A sportpszichológusommal való közös munka alatt elértük, hogy ezeket a gondolataimat háttérbe szorítsam, most már tudok ugyanúgy küzdeni egy csapat­éremért, mintha csak magamért kéne.

Kapcsolódó cikkünk

– Érdekes, amit most mondott a kollektív felelősségről. Nem szerette volna átélni, ha esetleg az ön hibájából úszik el egy döntő, vagy a társak hibájával nem tudott volna mit kezdeni?

– Az nem zavar, ha a csapattársak nem tudnak döntőt érdemlően tejesíteni. A problémát az jelentette számomra, ha az én teljesítményem miatt kerülünk hátrányba, mert azt sokkal nehezebben tudom kezelni, mint ha egyénileg buknék el egy adott szituációban.

– Ugyanakkor csapatsportágban kezdte gyerekként, hiszen focizott. A labdajáték ezért sem vonzotta, inkább a lövészetet, a „magányos” sportot választotta?

– A focit és a lövészetet tizenhárom éves koromig együtt űztem, amikor elérkezett a választás pillanata. Abban biztos voltam, hogy szeretnék sikeres lenni valamelyikben, és a lövészetben tehetségesebb voltam. Az igazat megvallva, nagyon nehézen szoktam meg azt a fajta monotonitást és egyedüllétet, amit a lövészet hozott, jelentős volt a kontraszt a labdarúgáshoz képest. A foci egyébként nagy szerelem, csatár poszton játszottam, gólokat akartam rúgni. Cristiano Ronaldo játékát mindig kedveltem, most már inkább lenyűgöz, hogy 38 évesen még mindig milyen iszonyatos mennyiségű munkát végez. Szeretném a sportágamat annyi idősen, mint ő, ilyen magas színvonalon űzni.

– A góloknál több tízezer ember ugrik talpra a stadionokban, és ünnepli a játékost. Az az atmoszféra nem hiányzik? A világcsúcs meglövésekor nincs ilyen ováció…

– Természetesen ebből a szempontból nézve a sportlövészet teljes ellentéte a labdarúgásnak. Nem állítom, hogy soha ne fordult volna meg a fejemben az említett forgatókönyv, de úgy gondolom, messze nem volt annyi tehetségem a futballban, mint a lövészetben. Bár ha annyi energiát és időt beletettem volna, talán eredménnyel is párosul. Ugyanakkor soha nem bántam meg a döntésemet, mert annyira szeretem a lövészetet, hogy százból százszor újra ezt választanám. Rengeteg mindent adott a sportágam, teljesen más ember lettem általa. Egyfajta személyiségfejlődésen megyek keresztül, a mentális tréningekkel pedig sokkal jobban megismertem magam. Ezt a tudatosságot és sokszínűséget az élet más területén is tudom majd hasznosítani.

– Talán valahol akkor dőlhetett el a sorsa, amikor a nagypapája a kezébe adta a légpuskáját? Ekkor jelentkezett az az igény, hogy minél kisebb célt minél távolabbról találjon el?

– Talán egy jel volt, hogy ebben a sportágban lehet tehetségem, mert a söröskupakoktól indultunk, és eljutottam a kukoricaszem kilövéséig. Arra jutottunk, ki kéne próbálni, és azért Komárom híres volt a sportlövésről.

– A kukoricaszemtől huszonegy évesen eljutott élete első olimpiájára, Tokióba. Az Európa-játékokon pedig megváltotta a repülőjegyét Párizsba is.

– Az biztos, hogy a második olimpiai felkészülésem szöges ellentéte lesz az elsőnek. Akkor sok hibát elkövettem, utólag már nem tartom professzionális felkészülésnek. Tokió után eldöntöttem, hogy változtatok, ami együtt járt edzőváltással, sportpszichológus felkeresésével, és lett egy kiegyensúlyozott párkapcsolatom, ami szintén sokat számít. Korábban kicsit egyedül voltam a nagyvilágban. Ha a lőállásban egymagam vagyok is, mégis érzem, hogy egy egész csapat áll mögöttem; jó, hogy ennyien támogatnak.

– Eddig a fiatal reménységként említették, aki majd egyszer a tehetsége alapján hozhatja az eredményeket. Idén úgy berobbant, hogy a párizsi olimpiai egyik aranyesélyeseként beszélnek önről. Hogy érzi, ott érhet pályafutása csúcsára?

– A lövészetben jó pár olimpia benne lehet. Azt gondolom, a következő éveim lesznek a legerősebbek, a párizsi és a Los Angeles-i olimpián lehetek a legeredményesebb. Legjobb tudásom szerint fogok felkészülni a jövő évi ötkarikás játékokra. Ki lehet jelenteni, hogy éremesélyes vagyok.

– Említette, hogy teljesen más felkészülése lesz, mint Tokió előtt. Pozíciója is változott azzal, hogy aranyesélyes lett. Erre az elvárásra és nyomásra is lehet készülni?

– Biztos vagyok benne, hogy igen, mindenre fel lehet készülni. A helyzetem átalakult; bár eddig is esélyesként tartottak számon, most váltottam be a reményeket aranyérmekre. A lőállásban viszont ilyenre nem gondolhat az ember. Ott úgy kezeljük a gondolatainkat, mint a felhőket, amik jönnek és továbbmennek. Tehát lehet az egy olimpiai döntő is, nem azon fogok gondolkodni, hogy esélyesként állok oda, hanem arra kell koncentrálni, hogy a következő lövésemet a lehető legjobb tudásom szerint adjam le. Azért egy olimpiai döntőben biztos remegni fog az egész testem, ami teljesen normális a lövőknél, bárki, aki mást mond, hazudik. Magammal szemben egyébként mindig is nagyon magasak voltak az elvárásaim, de most már másként, és a helyén kezelem. Tokió előtt is kimondhattam, hogy esélyes vagyok, csak akkor azzal a nyomással agyonütöttem magam, most viszont már képes vagyok úgy kezelni, hogy ne nehezedjen túlzottan a vállamra.

– Mennyire tervez hosszú távra?

– Próbálom minél jobban elnyújtani az élsportolói pályafutásom, mert szeretem, amit csinálok, és ameddig eredményes leszek, folytatom. Azt azonban már egészen fiatalon fontosnak tartottam, hogy több lábon álljak, és ezért a tanulmányaimat sosem hanyagoltam el. A Budapesti Gazdasági Egyetemen diplomáztam másfél éve, közgazdász vagyok. A Magyar Sportlövők Szövetségében főmunkatársként dolgozom. Gondolkodom az edzői karrieren is, ezért a párizsi olimpia után ezen a területen is képesítést szeretnék szerezni. Profi pályafutásom után sem szeretnék elszakadni a sporttól, a vízióm mindig is az volt, hogy a befejezés után sportágam szövetségében vagy az olimpiai bizottságban segíthessek tudásommal. Meglátjuk, merre sodor majd az élet.