Az angyalok segítettek minket

– Mikor húzott utoljára korcsolyacipőt?

– Nem sokkal a tíz évvel ezelőtti combnyaktörésem után kineveztek a nemzetközi szövetség sportigazgatójának, ez a tisztség pedig nem fért össze a tanítással. Kívülről szerveztem, irányítottam és felügyeltem a gyerekek edzőtáborait, ez a munka pedig átmenetet jelentett az aktív és a passzív sportélet között, segített lejönni a jégről. Vallom, hogy nekünk, akik más szinten űzik, űzték ezt a sportot, mint az átlagember, csak úgy korcsolyázgatni nem érdemes. Nagy élmény persze, ha kimegyünk a Fővárosi Műjégpályára és csúszkálunk kicsit abban a csodálatos környezetben, de akkora örömöt, mint amit annak idején átéltünk versenyzői pályafutásunk során, már nem ad nekünk.

– Igaz, hogy hatévesen már igazolt sportoló volt?

– Korán kezdtem, igen. A szüleim sok mindent kipróbáltattak velem, hogy kiderüljön, van-e valamihez tehetségem. Nagyapa testnevelőtanárként dolgozott, neki köszönhetően belekóstolhattam a gimnasztikába, a művészi tornába és a balettbe, nagymamám pedig zongorapedagógus volt, így rövid ideig zenélni is tanultam. Gyerekként azonban sokat betegeskedtem, ezért aztán egy családi kupaktanács során felmerült, hogy több időt kellene a levegőn töltenem. Nagyapa, aki azt vallotta, hogy „mozgás az élet”, kivitt az iskolaudvarra korcsolyázni, akkoriban ugyanis még olyan telek voltak, hogy ha a gondnok bácsi föllocsolta a kertet, a víz pillanatok alatt megfagyott, így egészen tavaszig egy hatalmas jégpálya állt a rendelkezésünkre. Később kimentünk a Műjégre is, ott indult be igazán a lavina. Egy műkorcsolyaedző felfigyelt rám és lecsalogatott az edzésre. A baj csak az volt, hogy hajnalok hajnalán kellett kimenni a jégre, ráadásul belecsöppentem egy már felkészültebb társaságba, ami miatt szintén nem éreztem jól magam. Szezon végén közölték is a szüleimmel, hogy nyugodtan vigyenek innen, mert soha az életben nem lesz belőlem korcsolyázó.

– Aztán mégis lett. Csak 11 éves volt, amikor párjával, Sallay Andrással összefújta a szél. Pontosan hogyan is történt ez?

– Az élsporttól ugyan eltanácsoltak, hobbiszinten azonban kijártunk a családdal a Műjégre, ahol a nagymamám megtudta, hogy az egyik kolléganője a híres Városligeti Jégtánckör tagja. A segítségével én is az lettem, a csúszás és a zene harmóniája pedig egyből elvarázsolt. Tehetségesnek bizonyultam, így kerültem a Kisstadionba, a műkorcsolyasport magyar fellegvárába, ahol már komoly edzéseken vettem részt. Itt ismerkedtünk meg Bandival, akivel aztán pályafutásunk végéig egy párt alkottunk a jégen.

– Nagyon szép ív figyelhető meg a karrierjükben: lépésről lépésre jutottak el az olimpiai és a világbajnoki dobogóig. Mi volt a sikerük titka?

– A rengeteg kitartó munka, elkötelezettség, sok lemondás mellett egy hatalmas szerencsesorozat eredménye mindaz, amit elértünk. Először is volt egy biztos családi hátterünk: nemcsak lelkesítettek minket, hanem anyagi és szakmai hátteret is nyújtottak számunkra. A nagyiék akkorra már nyugdíjba mentek, így volt idejük hurcolni minket edzésről edzésre, versenyről versenyre. Másodszor, mindkettőnkben megvolt a kellő elhivatottság és az egymás iránti őszinte szeretet és tisztelet. Meg nem fordult a fejünkben, hogy elkéshetünk az edzésről, hiszen tudtuk, hogy a másik ott vár ránk. Aztán sokat számított az is, hogy úgy nőttünk föl Bandival, hogy végig egy fej különbség volt köztünk. Rengeteg párral előfordul, hogy a kislány hirtelen túlnövi a fiút, magasabb vagy súlyosabb lesz, nálunk viszont minden úgy működött ilyen szempontból is, ahogy kell. Emellett elkerültek minket a sérülések is. Ha szabad ilyet mondanom, a Jóisten tökéletesen időzített a rám mért combnyaktöréssel, az aktív pályafutásomat bőven befejeztem, de még nem voltam túl öreg ahhoz, hogy ne tudjak kilábalni belőle. Ugyanakkor nem hagyhatom ki a felsorolásból édesanyám különleges adottságát sem. Edzőként mindig meglátta, mi az, ami nem stimmel, amin még javítanunk kell. Persze később sokat segített ebben az a 10-15 kilós videókamera is, amit egy nyugatnémet ismerőstől kaptunk, és amellyel felvételeket készíthettünk, majd visszanézhettük és elemezhettük, mit művelünk a jégen. A fejlődésünket segítette, hogy az emeléstechnikát mindvégig nagyapa tanította nekünk, nagyika pedig arra ösztökélt minket, hogy ha már jégtáncnak hívják, amit csinálunk, akkor valóban táncoljunk a jégen. És hát a jó értelemben vett megszállottság sem hiányzott belőlünk. Ha éjjel háromkor szóltak nekünk, hogy van üres pálya, akkor fölkeltünk és mentünk korcsolyázni. Volt, hogy úgy kellett eltolnunk magunk elől a havat, de gyakran dolgoztunk zuhogó esőben is. Már bőven Európa legjobbjai között voltunk, amikor lett fedett sátrunk. Ezt azonban úgy tudták fenntartani, hogy ha mínusz 10 fok volt kint, akkor ennyit is fújtak be, vagyis metsző hidegben edzettünk.

– Ennek az útnak a megkoronázása volt az az ezüstérem, amelyet 1980-ban, a Lake Placid-i téli ötkarikás játékokon a nyakukba akasztottak. Pedig az olimpiai előkészületek kis híján tragédiába torkolltak. Építkezési balesetek, korrupciós botrányok és világpolitikai feszültségek borzolták a kedélyeket, méghozzá olyannyira, hogy a szervezőbizottság elnöke szívrohamban el is hunyt. Mennyit érzékeltek ebből a káoszból önök, olimpikonok?

– Felvettünk egy képzeletbeli szemellenzőt, igyekeztünk csak a felkészüléssel törődni, pedig kérdésessé vált az is, hogy egyáltalán utazhatunk-e. De a szerencse nem került el minket akkor sem. Ha négy évvel később jártunk volna az időben, elbukjuk az indulást, ugyanis mint ismert, 1984-ben a magyar csapat a Szovjetunió bojkottja miatt nem vehetett részt az olimpián.

– A szervezés is legendásan rosszul sikerült. Mennyire nyomta rá ez a bélyeget az önök hangulatára?

– Nem igazán foglalkoztunk ezzel. Olyan felemelő érzés egy olimpián részt venni, hogy nem is tudok megfelelő jelzőt használni rá. Fájt a szívünk, hogy csak ketten utazhattunk, ugyanakkor eufóriát okozott, hogy mi képviselhetjük Magyarországot. Az épület, ahol elszállásoltak minket, börtönnek készült, csak az olimpia idejére színesre festették a cellák falait. Minimális helyre zsúfoltak össze bennünket, nem csoda, hogy engem magával is ragadott a faluban kitört influenzajárvány. 39 fokos lázzal koriztam, a döntő kűr utolsó húsz másodpercére már nem is emlékszem. Csak a lendület, az adrenalin meg Bandi vitt előre. De hozzá voltunk szokva a nehézségekhez és megtanultunk tovább lépni a problémákon.

– Azon is hamar túllendültek, hogy a zsűri elvette önökről a megérdemelt aranyérmet?

– Minden sportoló tisztában van azzal, hogy egy-egy verseny során mit produkál. Mi akkor mindketten úgy éreztük, a körülmények ellenére életünk legjobbját nyújtottuk. Azt, ha az ember hibázik, el kell tudni fogadni. Volt ilyenre is példa bőven a pályafutásunk alatt. De az igazságtalanság hosszú időn keresztül fáj. Méghozzá nagyon.

– Az, hogy a brit bíró, aki eldönthette volna a szovjetek és az önök között kialakult holtversenyt, gyakorlatilag háttéralkut kötött a saját versenyzői érdekében, kiderült már ott, a helyszínen?

– Már önmagában az is nonszensz, hogy képtelen volt dűlőre jutni, ki legyen a bajnok. De igazság szerint ebben az ezüstéremben annyi „ha” van, hogy nem lehet csak őt hibáztatni. A német bíró, aki világéletében támogatott bennünket, akkor második helyre sorolt minket, a szovjet pedig a harmadikra, amivel rengeteget rontott az esélyeinken. Tulajdonképpen megpecsételték a sorsunkat. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke, Lord Killanin a játékok botrányának nevezte a történteket, de hát akkor más világ volt: egy pontozásos sportágban az embernek el kellett fogadnia a zsűri döntését. Egyébként is, mit kezdhettünk volna akkoriban mi, magyarok a szovjetekkel szemben?

– A zömmel helyiek alkotta közönség szinte tombolt dühében. Itthon milyen visszhangja volt az eseménynek?

– Azt nem tudom, de az amerikai tévé közvetítette a díjátadót, és miközben szólt a szovjet himnusz, a kamera végig minket vett, majd a kommentátor bemondta, „Hölgyeim és uraim, itt van az a pár, akiknek ma nyernie kellett volna!”

– 1980 az amatőr karrierjük végének időpontja is. Befolyásolta önöket a folytatást illetően a Lake Placid-i eset?

– Egyáltalán nem, mert már a szezon elején megbeszéltük, akárhogy is teljesítünk az olimpián, ez lesz az utolsó évünk. Nagyon sok mindent áldoztunk föl a korcsolya oltárán, eljött az a pont, amikor az ember azt mondja: szép volt, jó volt, elég volt. Erre a pillanatra mi lelkileg is nagyon felkészültünk. Hogy a történet vége ilyen csodásan sikerült, vagyis világbajnokok lettünk Dortmundban, az csak a hab a tortán.

– Az amerikai jégrevük táncosaként töltött évek hogyan élnek az emlékezetében?

– Vannak sportolók, akiket megbénít a tömeg, mi viszont mindig is imádtunk a közönségnek korcsolyázni. Pláne úgy, hogy akkoriban még nem voltak olyan szigorú biztonsági szabályok, mint manapság, a közönség egy része közvetlenül a palánk mellett ült, ha kiraktam a kezem, megérinthettem az övékét, felvehettem velük szemkontaktust. Az akkor létező összes jégrevütől kaptunk ajánlatot, de Európát már ismertük, ezért választottuk az amerikai Ice Follies és Holiday on Ice ajánlatát és léptünk fel a jégrevü sztárjaiként két évig. Szemben a többséggel, akik előadások után általában végigbulizták a fél éjszakát, mi kibéreltünk egy autót és utaztunk, utaztunk. Tetőtől talpig bejártuk a kontinenst, csodálatos élményekkel gazdagodtunk és időközben még két profi világbajnokságot is megnyertünk.

– Mi vonzotta vissza, Magyarországra?

– Dolgozni mentem el. Kaptam egy fantasztikus felkérést Bostonból. Az ottani jégpálya Amerika második legrégebbi magánkorcsolyaklubja. Nagy presztízs oda vezetőedzőként bekerülni, óriási kihívást jelentett a számomra. Sok tanítványom volt, nagyon élveztem a munkát. Aztán alakult az élet, így-úgy, férjhez mentem, sokszor költöztem, egészen Hawaiig eljutottam, mert a férjem ott született, és az volt a vágya, hogy egyszer hazatelepülhessen. Dolgoztam ott is évekig, saját kulcsom volt a jégpályához. Aztán úgy hozta az élet, hogy elváltam, annak a tehetséges párnak pedig, akikkel hosszú éveken keresztül dolgoztam, sérülés miatt abba kellett hagynia a sportot. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy hazamenjek.

– Az idősebb korosztályban szinte nincs olyan, aki ne ismerné önöket, a 80-as, 90-es években közel olyan nézettsége volt itthon a korcsolyaversenyeknek, mint a focinak. Mi az oka, hogy ez megváltozott?

– Elsősorban az, hogy borzalmasan felgyorsult az élet. Annak idején a magyar televíziónak egy csatornája működött. Nem volt választék, adta magát, hogy az emberek azt nézik, ami van, és emiatt szívesebben követték azokat, akik sikeresek voltak. De befolyással volt a sportág népszerűségére a Szovjetunió felbomlása is. A 90-es években az orosz edzők szétszéledtek a nagyvilágban, sok helyen meghonosodott az általuk képviselt iskola, nem véletlen, hogy ha az ember megnéz ma egy Európa- vagy világbajnoki közvetítést, mindössze két-három stílust tud megkülönböztetni egymástól. Régen lehetett látni, hogy egy gyerek melyik nemzetet képviseli. Manapság nem így van.

– Kiugró klasszisok sincsenek itthon, amióta önök leköszöntek…

– Amit megint csak a felgyorsult élettel magyarázok. A fiatalok mindent tegnap szeretnének. Hogy a korcsolyában az ember olyan technikai tudásra tegyen szert, ami alkalmassá teszi arra, hogy a nemzetközi mezőnybe is eljusson, legalább tíz évet kell dolgozni. Persze van a mai fiatalok között is olyan, aki lelkes és fejlődik, de 18 éves korban választania kell a sport és a továbbtanulás között, a többség esetében pedig nem kérdés, hogy hogyan dönt.

– Tesz valamit a nemzetközi műkorcsolya-társadalom, hogy megkönnyítse a döntést?

– Természetesen. Először is átalakult a pontozásos rendszer. Aztán bejöttek a pénzdíjas versenyek, a nemzetközi szövetség pedig rengeteget átvállal a versenyzők felkészülési költségeiből. A mi időnkben segítette a fejlődésünket, hogy sokszor kaptunk lehetőséget a pályán. Ha este 10-ig tartott hivatalosan az edzés, nem zavartak le előbb és oltották ránk a villanyt. Ehhez kellett persze a portás bácsi jóindulata is. Ha látta, hogy belemerültünk a munkába, előfordult, hogy éjfélig is ottmaradt velünk. Manapság rettenetesen sokba kerül egy óra jéghasználat, az egyesületek kénytelenek összezsúfolni a gyerekeket ahhoz, hogy a szövetség, az egyesületek és sokszor a szülők ki tudják fizetni a pályadíjat. De hála Istennek, nemzetközi tanfolyamokat is szerveznek, amelyen a fiatalok szinte fillérekért vehetnek részt.