Az Aranycsapat jobbszélsője 40 éve halt meg

Rákospalotán született 1928. július 19-én Bednarik László néven. Tizenkét évesen már a Rákospalotai TK-ban játszott, 1947-ben igazolt a helyi növényolajgyár csapatához, a Hutter Olaj SC-hez, majd húszévesen a Ferencvároshoz. Érkezésével az Üllői úton összeállt a legendás csatársor: Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor. A zöld-fehérekkel 1949-ben bajnok, a következő évben ezüstérmes lett, a Fradi mezében 84 találkozón lépett pályára, ebből 60 bajnoki, 15 nemzetközi, 9 további hazai tétmérkőzés volt, és 37 gólt szerzett (25-öt bajnoki, 12-t egyéb meccseken).

A kommunista sportpolitika a labdarúgást is átszervezte, a legjobb játékosokat a Budapesti Honvédban „összpontosították”. 1950-ben Kocsis Sándorral együtt neki is ide kellett igazolnia, a római II-t is Kispesten kellett a neve után írnia, mert a nála hét évvel idősebb Budai László már 1946 óta tagja volt az együttesnek (Budai I „Tunya” 1954-ig volt csapattársa). Itt játszott pályafutása végéig, négy magyar bajnoki címet (1950, 1952, 1954, 1955), három ezüst- (1951, 1953, 1958) és egy bronzérmet (1959) szerzett. 1961-ben közlekedési balesetet szenvedett, séta közben egy motorkerékpáros nekiment korábban már többször sérült lábának, s az orvosok tanácsára felhagyott a játékkal.

A felnőtt válogatott keretbe 1949-ben hívta meg Sebes Gusztáv szövetségi kapitány, a címeres mezben 1949. május 8-án, az osztrákok elleni 6-1-es siker alkalmával mutatkozott be. A nemzeti tizenegyben 1949 és 1959 között 39 alkalommal lépett pályára és 10 gólt szerzett. Az évekig verhetetlen Aranycsapat támadójátékának egyik kulcsembere volt, megbízhatóságával, a helyzetek előkészítésében vállalt szerepével járult hozzá a sikerekhez. Villámgyors szélsőként a pontos beadások, a helyzetek kialakításának „nagymestere” volt, hallatlanul gyors, lendületes elfutások után hajszálpontosan adott be, elsősorban Kocsisnak, aki számtalan gólt fejelt: „Kockával” legendás párost alkottak, egymás gondolatát is ismerték.

Ott volt az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet nyert válogatottban, de a döntőben nem játszott. Pályára lépett 1953. november 25-én az évszázad mérkőzésén, amikor a magyar válogatott 6-3-ra verte meg a Wembley Stadionban a hazai pályán kilencven éve veretlen angolokat, de a 7-1-es hazai visszavágón már nem szerepelt. Az 1954-es svájci futball-világbajnokságon, ahol a toronymagasan esélyes Aranycsapat „csak” az ezüstérmet szerezte meg, sérülése miatt csupán két meccsen, Dél-Korea (9-0) és Uruguay (4-2) ellen lépett pályára. Emlékezetes mérkőzései közé tartozik az 1950-es varsói találkozó, ahol a lengyelek elleni 5-2-es diadalból négy góllal vette ki részét.

Az Aranycsapat története 1956-ban ért véget, a levert forradalom után a magyar labdarúgás elvesztette legnagyobb csillagait. A Honvéd novemberben nyugat-európai, majd dél-amerikai túrára indult, de ezt a Magyar Labdarúgó Szövetség nem engedélyezte, a játékosokat eltiltással fenyegették. Három meghatározó játékos, Puskás, Kocsis és Czibor külföldön maradt, Budai viszont – jóllehet a Barcelona őt is megkereste – a hazatérés mellett döntött. A Honvédban és a válogatottban is tovább játszott, Grosics és Bozsik mellett az Aranycsapat harmadik játékosa volt, aki még az 1958-as svédországi világbajnokságon is szerepelt. Utolsó válogatott mérkőzését 1959. május 1-jén játszotta az NDK ellen Drezdában.

Labdarúgó pályafutásának befejeztével előbb az Egyesített Tiszti Iskola (ETI) csapatát irányította, később a Kossuth Lajos Katonai Főiskola Sportegyesületének (KKFSE) edzője volt. 1979-ben vonult nyugdíjba alezredesként, 1980-ban még néhány hónapig a Fót csapatának munkáját segítette.

Szerény, halk szavú, csupaszív sportember volt, akit rossz tartása miatt Púpos néven emlegettek. 1983. július 2-án, ötvenöt éves korában agyvérzés következtében hunyt el. Szülőhelyén, Rákospalotán 1999 óta a nevét viseli a REAC stadionja, 2013-ban a palotai helytörténeti fasorban egy fát is kapott.