Az élet sem fektette két vállra

– A közelmúltban megjelent a Magyar Olimpiai Bizottság székházában, a látogatásáról készült kép felkerült a közösségi médiába, ahol rengeteg interakciót váltott ki. A többség jelezte a hozzászólásában, mennyire jó újra látni a nagy bajnokot. Nyomot hagyott az emberekben annak ellenére, hogy hosszú évek óta alig hallani önről. Eljutott valami ezekből a reakciókból, jóleső érzéssel töltik el?

– Persze, követem őket. Ezen a telefonon.

– Elnézést, nagyon nevetek, ez egy ősrégi Nokia-készülék!

– Ez már a modernebb Nokia!

– Mégis minél modernebb?

– Az első szériánál mindenképp! Én maradok analóg ebben a digitális világban. Azért eljutnak hozzám a hírek, ismerőseim, barátaim és a gyerekek jelezték, hogy nagyrészt pozitív reakciók voltak. A negatívak meg kivédhetetlenek.

– Nem csak a sportkarrierje miatt vált ismertté, pozitív és negatív hős is volt egy személyben. Mégis talán jobban megbocsátották a hibáját, és a bajnokra szívesen emlékeznek.

– Csakhogy én nem hibáztam, ártatlanul ültem!

– Minden alkalommal kihangsúlyozza, legutóbbi találkozásunkkor a Kozma utcai börtönben is így tett.

– Mert így van! Méltánytalan volt az egész eljárás, maradjunk is ennyiben.

– Az 1992-es barcelonai olimpián szerzett aranyérmet, azóta felnőtt pár generáció, eltelt több mint harminc év, mégis úgy látom, rengetegen emlékeznek önre. A neve mellé titulusnak még mindig az olimpiai bajnok kerül, de ha azt kérdezem, jelenleg Farkas Péter hogyan azonosítja magát, maradhat a bajnok kifejezés?

– Nem feltétlenül vártam el soha a bajnok megszólítást, de elkísér életem végéig. Nem éreztem, hogy engem ezért különlegesen kéne kezelni. Egyszer nyertem egy olimpiát; ugyanúgy elmúlt, mint minden más. Inkább a személyiségem, a habitusom miatt maradtam meg az emberek emlékezetében. Ez nem valami plusz, nem érték, hanem adottság.

– Tapasztalom, a humora maradt a régi. Mennyit változott a személyisége?

– Egyáltalán nem változtam. Az öregségtől persze lassul, gyengül az ember, de talán a humor nem változik. Nem volt az életemben semmi olyan trauma, ami miatt megváltozzak.

– Tényleg? Lehet, hogy másként emlékszem az életére, vagy mást gondolunk a traumákról.

– Mondjuk ki nyugodtan, a börtön az börtön, de nem változtatja meg az embert, egy kialakult személyiséget. Hozzáteszem, ez a fajta börtön, ahol én voltam, nem az ötvenes évek gulagja, ahol a kemény emberek is megtörtek. Azon kívül, hogy unalmas volt és értelmetlen, nyomot nem hagyott bennem.

– 2004-ben letartóztatták marihuána-termesztés miatt, és bár 2006-ban a bíróság nem jogerősen felmentette, két évvel később a másodfokú eljárás ítélethirdetésekor – öt és fél év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték – kisétált a bíróságról, és külföldre szökött. Távollétében hét évre súlyosbították a büntetését. Közel egy év után Andorrában fogták el, 2010 márciusában hozták haza. Érdekes a helyzete, mert duplán büntették, amire még soha nem volt példa. Nemcsak a bíróság ítélte el, hanem sportolóként is verdiktet mondtak, elvonták az életjáradékát, Farkas Péter miatt módosították a sporttörvény ezen passzusát, és visszavonták az állami kitüntetését is.

– Az egész olimpiaijáradék-megvonás egy politikai cirkusz volt. Ha emlékeznek, Hunvald György akkoriban került börtönbe (MSZP-s politikus, a VII. kerület volt polgármestere – a szerk.), és felmerült, hogy ennek ellenére megkapja fizetését. Ugyanúgy, mint most Kiss László, a III. kerületi DK-s polgármester, aki az útiköltség-térítést is kapta, pedig sitten ült. Visszatérve: Hunvald kapcsán vetődött fel a nevem, hogy olimpiai életjáradékot kapok, miközben bujkálok valahol a világban. És a megoldás az lett, Farkas Péter életjáradékát elvesszük, a politikusok fizetését nem, hiszen egy olimpikon, akit el is ítéletek, mégis „súlyosabb”. Köszönöm, hogy részt vehetek ebben a magatartásversenyben. Mert ha olimpiai bajnok vagy, jogosulttá válsz részt venni egy magatartásversenyben is. És ha a magatartásversenyben jól viselkedsz, akkor kapsz pénzt. Ha nem viselkedsz jól, akkor nem kapsz pénzt. Tehát ezt nem az olimpiai bajnokságért kapod, hanem a magatartásodért. Na, én ezt nem tudtam!

– A társadalom, vagy ahogy mondta, a politika azt várja a sportolóitól, olimpikonjaitól, bajnokaitól, hogy példamutató életet éljenek. A hibáikat kevésbe nézzük el…

– Már mondtam, nem hibáztam… És elítéltek hét évre! Nem kis büntetés. Plusz egymillió forint pénzbírságot kaptam, plusz megbüntettek 47 millió forintra, azaz tíz évig nem kaptam életjáradékot. Tehát háromszorosan büntettek, nagyjából 50 millió forintot vesztettem. Azért, mert valaki olimpiai bajnok, pluszba ne érje már hátrány! És én soha nem neveztem be a magatartási versenybe! Persze, lehet magasabb elvárás egy olimpiai bajnokkal szemben, de a törvény előtti egyenlőség elve maradjon meg. Azért, mert valaki elért valamit a sportban, nem kaphat pluszbüntetést. Nekem példát kéne mutatnom életem végéig? Minden egyes nap? Ez az elvárás?

– Azt mondta, előfordult utcai nézeteltérése is…

– Küzdősportoló voltam. Elvárjuk, hogy a szőnyegen átharapjuk a másik torkát, mindenáron győzni kell, élet-halál harc zajlik. Gladiátorharc, ahol csak az egyik maradhat állva. Ha nem akarod „megölni” egy picit a másikat, akkor a másik fog téged. Aki jobban akarja a győzelmet, annak van nagyobb sansza. Értem én, hogy a szőnyegen meg kellett ölnöm a másikat, a civil életemben meg sírjak az Elfújta a szélen?

– Érdekes párhuzam, talán nem csak a két véglet lehetséges. Egyébként nem sírt soha?

– Nem a filmen. Ezért kérdezem, akkor mit várunk el? Hogy hagyjam magam? Akármi történik, akár egy utcai összeszólalkozásnál, húzzam be fülem-farkam, viselkedjek mindig előírás szerint, és akkor jó leszek, kapok pénzt? Ez nem reális elvárás, vagyis nem jogos. Nem lehet mindenkit ugyanúgy kezelni? A kertész, a tetőfedő meg az esztergályos hibázhat, lehet ember, de a sportoló nem?

– Említette, hogy azért adódott nézeteltérése a világgal. Mennyivel lett óvatosabb a hétköznapokban a börtönévek után?

– Óvatosabbnak kéne lenni, biztos, de nem tudok. Nem fogok változni, nem tudok, nem is akarok.

– Ha van élethelyzet, amiben ki kell állnia önmagadért, akkor nem hezitál?

– Egy percig sem. Ez a baj, sajnos. Erősen indulati ember vagyok. Ha egy szituációban dönteni kell, elragadnak az érzelmek, indulatból döntök. Nem gondolom végig. Utána persze rájövök, hogy nem így kellett volna. Csak az embernek van egy habitusa, ami egykoron a szőnyegen jó volt, a pillanat töredéke alatt ott ösztönösen jól rögtönöztem, bejött, meg tudtam oldani a helyzetet. Nem lehet elvárni, hogy ez a személyiségem teljesen eltűnjön, leintsem magam, várjak, átkapcsoljak, gondolkodjak a következményeken, és hagyjam végül. Azért 50 éves kor után, inkább már 60 év környékén meg már nehéz változni. Ilyen maradok.

– Amikor 2014-ben kijött a börtönből, mennyire kellett nulláról kezdeni, mennyire törlődött az előtte lévő élete? Mindent elveszített?

– Egyáltalán nem. Szerencsére megmaradtak mellettem azok a barátok, akik segítettek, támogattak, végig velem voltak, ahogy gyermekeim édesanyja is. Gyakorlatilag amikor kijöttem, ahhoz kezdhettem, amihez akartam. Maradt az autókereskedői vonal. Az éttermem sajnos bezárt, amikor bekerültem a börtönbe.

– Ugyanolyan emberként jött ki, mint amilyenként bement?

– Abszolút! Azt vallom, jól kell érezni magad mindenhol. Megvannak az apróbb hülyeségek bent is, csak így lehet működni. Különben jön a depresszió. Leülhetek a sarokba, és sírhatok a saját sorsomon, milyen rossz helyzetben vagyok, csak nem kerülök előrébb. Bent is mindig azt mondtam, dörömbölhetsz az ajtón, odajön az őr, megkérdezi, mi van? Ha sokáig dörömbölsz, jönnek és elvisznek. Fel kell mérni, mivel tudod jobb helyzetbe juttatni magad, megpróbáltam humorosan, jókedvvel letölteni ezt az időt, mert nincs más út. Az életben millió lehetőség közül választhatsz, bent nincs sok választásod. Amikor bekerültem, el kellett mennem pszichológushoz, mint mindenkinek. Megkérdezte: mik a terveim? Mondom, egyelőre ülök. És egyébként a jövőben? Mondom, ülök! Persze megjegyezte, hogy nem akarok vele beszélgetni, de nem volt miről. Elhatároztam, hogy megpróbálom jól érezni magam.

– Bent számított, hogy Farkas Péter olimpiai bajnok?

– Soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy meg kellett volna védenem magam. És azért számított, ki vagyok. Konfliktusba nem kerülhettem, figyeltek rám.

– A börtönévek, amiket a gyerekei nélkül, távol töltött, hagytak nyomot?

– Hagytak. Élettársam, gyermekeim édesanyja, Kati fogta egybe a családot, tartotta bennük és bennem is a lelket. Nem beszélgettünk róla soha, de biztos a gyerekekben is maradt nyoma. Főleg a lányom, Szonja viselte nehezen, látom a hatását. Egy hónapban kétszer láttam őket. Persze sokkal jobb lett volna, ha mellettük, velük töltöm azt az öt évet. Hátrány biztos érte őket, a fiam is mesélte, az iskolában nem volt egyszerű emiatt.

– Emlékszem, milyen elképesztően népszerű volt a kilencvenes években, mindenki odavolt Farkas Péterért, az ország a lábai előtt hevert…

– Igen, ne is folytassa, csak ezért senki nem akart többet fizetni! Hazajöttem a barcelonai olimpiáról, így volt, ahogy lefestette, aztán bementem a klubomhoz, az Újpesthez, és azon vitatkoztunk, hatvan- vagy hatvanötezer forintos fizetésem legyen-e. Közben egy labdasport – nem foci – képviselője, aki nem volt olimpikon, 700 ezret keresett… Ilyen különbségek voltak. Ezért üzletelnem kellett, autókat hoztam be Belgiumból, Németországból, egy hónap alatt megkerestem a fizetésem három-négyszeresét. A sport nem volt megfizetve. A vadkapitalizmus idejében az ember tudta, kin keresztül és hogyan lehet valamit elintézni, és mindent megoldhatott. Most Óz meséje érvényes, és a (narancs)sárga úton lehet haladni. Én meg soha nem a kikövezett úton jártam. Nem nekem találták ki. Még nem csörgött a Nokiám, nem kaptam megbízásokat, de lehet, hogy az én pedigrémmel van a baj.

– Van olyan, egykori börtönt megjárt sportoló, aki mai napig televíziós műsorokban szerepel, nagy népszerűségnek örvend, a társadalom felemelte, pedig azért nem egy kategóriát képviselnek, sem eredményben, sem az elkövetés mértékében. Farkas Péter a legnépszerűbb ember volt az országban, de teljesen visszavonult életet él. Nem találják meg a lehetőségek, vagy eleve nem is vállalna el semmit?

– Olimpia után részt vettem mindenben, mentem mindenhova, minden felkérést, élménybeszámolót, tévés, rádiós szereplést elvállaltam. Azt gondoltam, ez az útja. Fél év után rájöttem, rettentően kimerítő és unom. Ez nem én vagyok. Akkor még nem is igazán voltak kereskedelmi tévék, ahol tortával vagy sárral dobálhattam volna embereket. Ez az a szint, ahová ha fizethetnek érte több millió forintot, akkor sem megyek le. Nem nézem le, aki elvállalja, valakinek belefér az egyéniségébe, az enyémbe nem.

– Úgy tudom, a fia is birkózott. Élsportolói pályán maradt?

– Nem, villamosmérnöknek tanul. Háttérbe szorult a sport.

– Nem próbálta meg ott tartani?

– Nem az a típus, jó gyerek. Nem akart úgy harapni a szőnyegen. Ha nyert, ha kikapott, jókedvvel vette tudomásul, és evett egy rántott húsos szendvicset a büfében. Bennem megvolt, hogy ha kikaptam, a meccs után szétvertem mosdóajtót idegességemben, mert utáltam veszíteni. Szerencsére a fiamban ez nincs meg. Persze az élet nem változik attól, hogy nyersz vagy vesztesz; anyád ugyanolyan túrógombócot csinál, de a győzelem szempontjából, és hogy mit érsz el a sportban, fontos, hogy kialakuljon benned, hogy jobban akard a győzelmet mindenkinél. Egy küzdősportban ha nincs meg benned a gyilkos ösztön, akkor nem neked találták ki.

– Senki nem ért el hasonló eredményt olyan rövid idő leforgása alatt, mint ön. Két éven belül kétszeres világbajnok, olimpiai bajnok, Európa-bajnok lett. A sportágak helyzete kedvezőbb, mégsem jön olyan eredménysor, mint amit mutatott.

– Annyira nem egyedülálló az eredményem, Lőrincz Tamás is elérte, még többet is, lehet, hogy nem ilyen rövid idő alatt. És elfogytak a birkózók. Ez küzdősport; ha nincs melletted öt-hat olyan képességű versenyző, mint te, akikkel folyamatosan húzzátok egymást, ellestek egymástól új taktikát, fogást, akkor ez a sport halálra van ítélve. Losonczi Dávid súlycsoportjában vannak nagyjából hárman, a többiben nincs nemzetközi képességű srác. És lássuk be, ez kemény sport, kemény srácok kellenek hozzá. Folyik néha a vér. Sokan kérdezték, miért nem választottam az edzői pályát, de teljes embert igényel, ahhoz meg én bohém vagyok és felületes. Az edzői pálya hivatás, nem nekem való.

– Belegondolt, ha 1992-ben levédette volna az aranyérembe harapást, milyen szépen meggazdagodott volna belőle? Azóta hatalmas követőtábora lett, és nem biztos, hogy Usain Bolt vagy Michael Phelps tudja, hogy egy kis országból egy Farkas Péter nevű birkózó az arany minőségére volt valójában kíváncsi.

– Sokan már azt sem tudják, honnan indult, vannak, akik a bronzérmet is harapdálják. Lehet, hogy régi kalózos filmekben láttak hasonlót.

– Talán nem emlékeznek sokan, pedig fontos megjegyezni, másban is élen járt, első magyar sportolóként fogalmazott meg üzenetet az összmagyarságnak az olimpiai bajnoki győzelmét követően. „Minden magyart, éljen akárhol a világon, csókoltatok.” Emlékszik erre?

– A felmenőim, apai ágon, felvidékiek. A családunkban mindig 15 millió magyarról beszéltünk. Nagyapánk soha nem határon túli magyarként hivatkozott az elszakított területen élőkre, nála egy Magyarország létezett. Valószínűleg a világ legbüszkébb embere lett volna, hogyha megéli ezt a mondatom. Meg apám is. És pont ez a két ember nem élhette meg… Nekik nagyon fontos volt, és ezáltal nekem is.

– Át tudja adni a gyerekeinek?

– Akkorát változott a világ, hogy nehéz. Minden annyira nemzetközi, a határok is mást jelentettek. Mi még éltünk abban az időszakban, amikor rettegtünk a határ felé menni. Hegyeshalomnál mai napig körülnézek. Gyerekkorom óta hallgattam, mit veszítettünk Trianonnal. Nagyapámék nyolcan voltak testvérek, heten ott maradtak, ő jött át egyedül. Megértettem, átéreztem, micsoda jelentősége van annak, ha valakit kitelepítenek és elszakítanak a családjától. Most elkezdhetném mesélni apám és nagyapám történeteit, de a gyerekeknek ezek már nem kézzelfoghatók, értelmezhetetlenek. Csodálatos lenne újra Nagy-Magyarország, de valószínűleg már soha nem fog visszajönni. Nekem a mai napig fontosak a kötelékek, kerestem, kutattam rokonokat, unokatestvéreket, de sajnos már alig élnek.

– Nem gondolt arra, hogy többet beszéljen az életéről? A története a sporton túl nagyon is emberi történet, jó lenne ismerni…

– Nem látok annyit a saját életemben. Jobb a háttérben. Elég volt. Már mindent elmeséltem. Vannak új olimpiai bajnok, új történetek.