Az elit osztag

– Ha a világbajnokság egy hetét nézzük, nyugodtan kijelenthetjük: lemodellezték mindazt, ami egy csapatsportban valaha megtörténhet, csak máshol nem pár napba sűrítve. A legnagyobb mélységeket és a magasságokat járták meg, és győztesen jöttek ki az ütközetből. A jövőre nézve melyek a legfontosabb tanulságok, amit csapatkapitányként levont és amiről úgy érzi, az átélt események után segítség lehet a későbbiekben?

– Ha röviden válaszolnék, a mentalitást és a csapat karakterét emelném ki, mert a történtek ellenére mindegyikben erősek maradtunk. Onnan kezdeném, hogy azt látni kell, a válogatottkeretben jelentős fiatalítás történt, olyan meghatározó játékosok fejezték be vagy hagyták abba különböző okok miatt, akik rengeteget tettek a magyar jégkorongért. Hála Istennek, nem kellett sokáig várni az utánpótlásra, olyan fiatalok érkeztek a válogatottba, aki betöltötték a visszavonulók által keletkezett űrt. Remek volt a kohézió a rutinos mag és az érkező fiatalok között, nem is emlékszem, mikor volt utoljára hasonló. Szerintem ez a fajta egységesség látszott a jégen. A másik része, hogy egy ilyen világbajnokságon gyakorlatilag egy hét alatt eldől a sorsunk a következő évre. Az események hihetetlen gyorsan alakulnak, amit mi sem mutat jobban, mint hogy a románok elleni vereség és a már ismert történet után két nappal sorsdöntő meccset kellett játszanunk az olaszokkal – tulajdonképpen egy vébédöntőt; ha nem sikerül, elszállnak az esélyek –, és ilyen rövid idő alatt képesek voltunk visszahozni magunkat, mentálisan teljesen felkészültünk arra az összecsapásra. Azt gondolom, ez már önmagában megmutatja egy csapat karakterét és erejét. Másnap pedig a szlovénok elleni tétmeccsen arattunk történelmi győzelmet. Összességében talán ezek a kulcsmomentumokat emelném ki a világbajnokságról, amelyek megragadtak bennem, és ezeket viszem tovább magamban.

– Előzetesen, gondolom, nem pont arra számítottak, hogy a románok ellen érkezik a mélypont. És utána még a két legerősebb ellenfél várt a válogatottra. Csapatkapitányként a legnagyobb kihívásokkal kellett szembenéznie, hiszen olyan törés keletkezett, amiből nem volt egyértelmű, hogy felfelé vezet az út, teljesen szét is eshetett volna a válogatott. A két út közül hogyan léptek rá a felfelé vezetőre?

– Ezzel abszolút egyetértek, tényleg az volt az egyik út, hogy magunkba roskadunk, a másik pedig, hogy összekapjuk magunkat. Általában sokkal jobban fájnak azok a vereségek, amiket a papíron gyengébb ellenfelektől szenvedünk el, bár itt hozzátenném, hogy a románoknál többségében olyan székely srácok játszanak, akikkel ütőképes csapatot alkotnak, és ezt bizonyították a világbajnokságon. Visszatérve a kérdésre, azt hiszem, mi minden szempontból a nehezebb utat választottunk, nem adtuk fel, hanem minden erőnket összeszedtük. Az olimpiára készülő és a honosításokba kezdő olaszok ellen is tudtuk, képesek vagyunk megverni őket. Jobb lett volna, ha a három pontot zsebeljük be tőlük, a meccs után még nem tudtuk, a két pontunk mire lesz elég a helyezést tekintve. Lépésenként haladtunk, nem foglalkoztunk a számolással, úgy készültünk, hogy a szlovénok ellen történelmet írunk, vagyis megverjük őket, amire a vébék történetében még soha nem volt példa. És ha nehezített pálya, azt is tegyük hozzá, hogy az újkori divízió I.-ben soha nem jutottunk fel még az elitbe aranyéremmel. Számunkra ez volt a legédesebb siker a legrögösebb úton.

– Pont pár hónapja láthattuk, hogy a címvédő férfivízilabda-válogatott a papíron gyengébb franciák ellen szenvedett vereséget, de a következő meccsekre talpra állt, hiszen nem ért véget ott a világbajnokság. A játékosok akkor azt mondták, dolgozniuk kellett az egymás közötti kapcsolatokon is, sokat beszélgettek egymással. Csapatkapitányként önnek kellett összerántania a társaságot, mit mondott a csapatnak, ami átlendítette őket?

– Egy csapat ilyenkor támaszkodhat a korábbi tapasztalatokra is. Mi is szereztünk már „szerencsére” rutint abból, hogyan kell a hasonló helyzetekből, de mégis azért másfajta mélységekből kikecmeregni. Említhetném a világbajnokság előtti, lengyelek elleni felkészülési mérkőzéseinket a vállalhatatlan játékkal. Akkor is és most is hasonló módszert kellett alkalmazni, vagyis tudjuk, mi az ellenszere a gödörben maradásnak. Pont az idősebb vagy inkább rutinosabb játékosokkal beszéltük, hogy a nagy pofonok után mégis képesek vagyunk a legjobb arcunkat mutatni. Talán ez jellemzi leginkább a csapatsportágakat. Ha papíron gyengébb ellenféltől szenvedsz vereséget, a következő meccsen megpróbálod azokat az emlékeket eltörölni, ami benned és a szurkolókban is él, és kettőzött erővel, sokkal jobban játszol.

– Azért itt nem csak egy románok elleni vereségről beszéltünk, sőt arról talán nem is esett volna ennyi szó, ha nincs az ominózus Galló Vilmos-nyilatkozat után, amikor bohócnak nevezte a szövetségi kapitányt. Azért ebből a mondatból kiérződött másfajta feszültség is…

– Persze, ez így van, ezt a helyzetet is kezelni kellett, nem is beszélnék róla többet. Egyet azonban fontosnak tartok kiemelni: bármi történt is a világbajnokságon, a csapatkohézióval, csapategységgel soha nem volt gond.

– Mindezek után jött a két extra idegőrlő mérkőzés az olaszokkal, majd a szlovénokkal, utóbbiak ellen történelmi siker is, aranyéremmel, feljutással. Korábban már kétszer átélhette az elitbe jutást, de ez a világbajnokság, főleg csapatkapitányként, ilyen események után mégis másfajta euforikus érzés lehet.

– Érdekes, mert amikor lefújták a szlovénok elleni meccset, még nem éreztem annyira. Valahogy akkor realizálódott, amikor kimentünk a szurkolókhoz és együtt megünnepeltük a sikert – talán akkor voltam igazán euforikus hangulatban. Kell idő, amíg minden a helyére kerül. A Kanada elleni mérkőzés az MVM Dome-ban pedig méltó lezárása az idei válogatottszezonnak. Azt se felejtsük el, hogy a lányok is feljutottak, tehát jövőre két magyar jégkorong-válogatott lesz az elitben. Ez az igazi ékköve ennek a szezonnak.

– Gondolt már a jövőre? Mit jelent a nemzeti válogatott csapatkapitányként szerepelni majd az elitben?

– Még egy-két extranehéz meccset és helyzetet! De viccet félretéve, a legfontosabbnak azt gondolom, hogy Magyarország megint ott szerepel a hoki világtérképén. Megmutathatjuk mindenkinek, hogy a fiatalítás, generációváltás ellenére képesek vagyunk ismét élvonalba kerülni, és nem kellett újabb hét évet várni.