„Az első csúcs, ahol igazán boldog voltam”

– Mi alapján dönti el, hogy melyik nyolcezres következik a sorban? Tavasszal megpróbálkozott a Mount Everest megmászásával, ami nem sikerült. Hogyhogy nem annak vágott neki ismét?

– Nagyon szeles idő volt akkor, egy lavina pedig elszakította a sátramat, úgyhogy csak 8000 méterig jutottam el, ott elegem lett. Ősszel két nyolcezrest lehet Nepálban biztonsággal és alacsonyabb költségen megmászni: a Manaszlut és a Dhaulagirit. Mivel az előbbit 2017-ben már sikerült, kizárásos alapon csak utóbbi jöhetett szóba. Persze a döntésben az is befolyásolt, hogy rengeteg barátom vállalkozott idén ugyanerre az expedícióra.

– Milyen érzés volt a csúcson való napfürdőzés után hazaérkezni ide, az eső áztatta Budapestre?

– Dhaulagiri azt jelenti, hogy Fehér hegy. Nem véletlenül adták neki ezt a nevet a helyiek, hiszen nagyon sok a csapadék a Himalája e vidékén. Most is csak az utolsó napokban változott a helyzet, akkor nagyon szép idő lett, előtte viszont sok eső és hó esett. De tulajdonképpen cseppet sem zavart, számítottam rá. Klasszikus októberi Kárpát-medencei időjárás volt. Igazából ehhez vagyunk hozzászokva mi, magyarok.

– Meglepett. Az ember azt gondolná, mínusz 40 fok van odafönt.

– Az igazság viszont az, hogy ilyen hideg sosincs. Közel a csúcshoz, ahol egyébként nagyon kevés időt töltünk, van, hogy néhány órára jelentősen lehűl a hőmérséklet, megesik, hogy mínusz 20-30 fokot mutat a hőmérő, de az expedíciók egészére nem ez a jellemző. Sőt, előfordul, hogy kifejezetten meleg van, ami a mászás szempontjából egyáltalán nem kedvező, jelentősen megnehezíti a dolgunkat. A kevésbé informált közönség fejében számos tévhit él a hegymászásról, de valójában nem olyan extrém sport ez, mint amilyennek sokan gondolják. Illetve inkább úgy fogalmaznék, nem amiatt az, amit hisznek róla.

– Hanem?

– Például mert nincs elég oxigénünk, ennek következtében pedig kevés az energiánk, jobban fázunk, vagyis lépésről lépésre csökken a kényelemérzetünk.

– Azt mondta, nagyon rövid időt tartózkodnak a csúcson. Ezúttal mennyit töltött fönt?

– Nagyjából fél órát.

– Mit csinált ez idő alatt?

– Gyönyörködtem a tájban, átadtam magam egy kicsit a természetnek. Hogy óriási katarzis megérkezni egy csúcsra, csak részben igaz, hiszen az esetek többségében olyan fáradt az ember, hogy nem teljesen fogja föl, pontosan mi is történik vele. Az öt közül tulajdonképpen ez volt az első csúcs, ahol igazán jól éreztem magam és boldog voltam. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy minden tervszerűen zajlott, nem értek meglepetések az úton. 23 nap alatt sikerült megtennem a Budapest–Dhaulagiri–Budapest-távolságot, magához a hegy megmászásához pedig az akklimatizációval együtt 13 napra volt szükségem.

– Ez jó időnek számít?

– Nekem igen, mert az utolsó pillanatig kérdéses volt az indulás, nehezen jött össze ugyanis a szükséges pénz. Mások szeptember elején már Nepálban voltak, én viszont csak 13-án érkeztem meg. A Dhaulagiri nagyon szeszélyes hegy. Két évvel ezelőtt egyszer már megpróbálkoztam vele, de akkor nem sikerült megmászni, mert túltaktikáztam a dolgot. Igyekeztem tanulni az elkövetett hibákból. Tudtam, hogy szeptember végén, október elején az időjárás szempontjából van nagyjából egy-másfél nap, amikor érdemes nekivágni a túrának. Jó időben, jó helyen és jó erőben voltam, úgyhogy lényegében könnyedén sikerült teljesítenem a kitűzött célt.

1 2 3 / 3

– Mi történt, miután kigyönyörködte magát ott fönt?

– Elkészítettem a csúcsfotókat és egy videót. Aztán telefonálgattam.

– Telefonálgatott több mint 8000 méter magasságban?

– Persze. Műholdas készüléken felhívtam egy-két ismerősömet. Aztán imádkoztam. Hálát adtam a Jóistennek, hogy épségben felértem.

– Ahogy a csúcsfotók is tanúskodnak róla, a nemzeti színű, Nagyvárad feliratú zászló kifeszítése ezúttal sem maradt el. Sokak véleménye, hogy a hegymászás meglehetősen öncélú hobbi, ez a rituálé viszont az ön esetében egészen másról árulkodik.

– Nem mindegy, hogy az ember mit szeretne közvetíteni azzal, amit csinál. Én partiumi magyarként a saját példámon keresztül szeretném kitartásra ösztönözni a szórványban élő nemzettársaimat.

– A román elnyomás elleni kitartásra?

– Részben arra. De sajnos ma már nem csak ez jelent problémát Erdélyben, hanem az önfeladás is. A kényelem a legnagyobb ellensége a szülőföldön való megmaradásnak. Még a magyar Mekkának számító Székelyföldön is vannak olyan ismerőseim, akik rendszeresen románul posztolnak a közösségi oldalakra, pedig magyar iskolába jártak. Igaz, hogy túl sok barátunk nincs a Kárpát-medencében, de ez nem ok arra, hogy megtagadjuk önmagunkat. Vannak még a világon kisebbségben élő népek: a skótokat, a baszkokat vagy a koszovói albánokat is sok-sok atrocitás érte a történelem során, mégis megtartották az identitásukat; ma pedig erősödnek, sokasodnak. Nálunk annak ellenére, hogy senki nem üldöz minket, lesújtóak a népszámlálási adatok: Nagyváradon például 1992-ben még a lakosság több mint 30 százaléka magyar volt, most az egytizede sem az. A Kárpát-medencében viszont összességében még mindig mi alkotjuk a relatív többséget, vagyis rajtunk múlik a sorsunk. Ezt hangsúlyoztam a Dhaulagirin is.

– Sokan a biztos jövő reményében választják a Nyugatot lakóhelyükül.

– Az erdélyi nagyvárosokban, Kolozsváron, Nagyszebenben, Temesváron, amelyek egyébként a történelmi Magyarország legszebbjei, ma már igen jól meg lehet élni, úgyhogy szerintem ez nem hivatkozási alap.

– A románok egyébként büszkék önre?

– Vannak nagyon jó barátaim, akik elfogadnak így.

– De most nem a barátaira gondolok, hanem például a nagyváradi román­ságra.

– Hát, nem szoktam a helyi újságok címlapjára kerülni. De talán nem is baj. Felkavarnám az állóvizet. A zászlómon lévő felirat kiverné a biztosítékot a többségnél. Sokak szerint ez „irredenta” üzenetet hordoz magában, azt sugallja, hogy szeretném, ha visszacsatolnák a várost Magyarországhoz. Jó lenne persze, de hát tudjuk, hogy erre reális esély nincs. Legalábbis egyelőre.