Fotó: Soós Attila (Hydro Fehérvár AV19, Titánok
Hirdetés

– A fehérvári jégkorongcsapat fennállása során először eljutott az osztrák liga döntőjéig, és első alkalommal került be a Bajnokok Ligája mezőnyébe. Telt ház, fantasztikus hangulat és történelmi siker. Álmodott erről a kezdet kezdetén, amikor útjára indította a jégkorongot Székesfehérváron?

– Nagyot hazudnék, ha azt mondanám, igen. Amikor Székesfehérvárra kerültem, gyakorlatilag egy nyitott jégpálya fogadott a puszta közepén, öltőzők, kiszolgálóépületek sem léteztek és a jégkorongot sem ismerték igazán. A nulláról kezdődött minden. Akkoriban még szocialista összefogással közönségkorcsolyázás zajlott a pályán, ezért nekünk a jégfelületért is meg kellett küzdenünk. Elterjedt a híre, hogy van itt egy fiatal megszállott, aki képes lelkesíteni, fanatizálni a gyerekeket.

– Nézőkről, nagy meccsekről azért álmodozott?

– A pártállami időkben a jégkorong a megtűrt sportágak közé tartozott, csak azért nem tiltották be, mert Szovjetunió és Csehszlovákia nagyhatalomnak számított, de Magyarország nem szerepelt a hoki térképén. Jómagam is játékosként kezdtem, szerepeltem korosztályos és felnőtt világbajnokságon, megtapasztalhattam az akkori viszonyokat. Mást sem hallottunk, csak azt, ha egy osztályt feljebb lépünk, befedik a Kisstadiont. A jégkorongban ez az ígéret szállóigévé vált. A húszas éveim közepén azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy ne Budapesten éljek, mégis Székesfehérváron ragadtam.

Korábban írtuk

– Igaz, hogy Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa kérte fel a feladatra?

– Már fiatalon csigolyaproblémákkal kezeltek, és egyáltalán nem javasolták az orvosok ezt a sportágat. 1975 decemberében egy bajnoki meccsen a Kisstadionban megsérültem és kórházba szállítottak, ahol közölték: vagy gerincműtét, vagy befejezem a pályafutásom. 23 évesen visszavonultam. A Volán vezérigazgatója segített, és adott egy év gondolkodási időt a jövőmről, és a sportklubot akkor irányító Grosics Gyulához küldött. Ez idő alatt összebarátkoztam Gyula bácsival, együtt ebédeltünk és estig römiztünk majd mindennap. Tőle kaptam a feladatot, hogy kezdjem el felépíteni a jégkorongot Székesfehérváron. Egykori játékostársaimmal alakult meg a felnőttcsapat és kezdtem meg a munkát 1977 őszén. Az 1981-es szezonban első vidéki együttesként megnyertük a háromcsapatos bajnokságot.

– A bajnoki cím meghozta a lendületet?

– Nem gondolkodtam én akkoriban nagy dolgokban, pénz sem volt hozzá. Autodidakta módon lettem menedzser, bár elvégeztem a TF-en a megfelelő szakot, a tapasztalatot az élet adja. Raktam magamtól a téglákat egymásra, hogy felépítsem a jégkorongot. A fordulat akkor következett be, amikor jó barátomat, a Volán főmérnökét, Tóth Istvánt kinevezték vezérigazgatónak 1997-ben. Sportfanatikusként szívén viselte a sportág jövőjét, a támogatásával nagyot álmodhattunk. Egy évtizeden keresztül három meghatározó edző dolgozott a csapat mellett – öt évig az orosz Puskarjov, három évig a szlovák Jaško és a kanadai Pat Cortina szintén három évig –, akik hatalmas lendületet adtak, és a fehérvári hokit felhelyezték a térképre.

– Ezért is döntött úgy, hogy szintet lép, és a magyar versenyrendszer helyett az osztrák bajnokságban indulnak?

– Úgy éreztem, a csapat megrekedt a hazai versenyrendszerben. Láttam, milyen tehetséges generáció nő fel, és 18 év után szakmailag már nem tudok olyat adni, amivel magasabb szintre jutnának. Egy hasonlattal élve, régen a vonatokon harmad-, másod- és első osztály is volt, a mi hokink abban az időben épphogy a másodosztály szintjét érte el, az osztrákok eggyel feljebb voltak. Az ismeretlenbe vágtunk bele 2007-ben, amikor elindultunk az EBEL-ben, és ebben kiemelkedő szerepe volt menedzsertársamnak, Elekes Blankának. Sokszor vádoltak azzal, hogy hazárdőr vagyok, mert mindenfajta biztosíték nélkül ugrottam bele új dolgokba, de mindig azt vallottam, előre kell menni.

– Bár a játékosok között sok légiós megfordult a klubnál, mégis mindig magyarokra épített…

– A légiósok szerződtetése elkerülhetetlen, de nem értettem egyet soha azzal az üzleti modellel, ami külföldiekre alapoz, mert nem szolgálja a magyar sport, esetünkben a jégkorong jövőjét. Volt olyan időszakunk, amikor a nemzeti válogatott hetven százaléka nálunk játszott. A közönséget az eredmények és a sikerek mellett a vezéregyéniségek vonzzák a lelátóra, és a szurkoló mindig lokálpatrióta is, szeretné látni a sajátjait. Fiam, Ocskay Gábor és Palkovics Krisztián saját nevelésű játékosok voltak, miattuk jöttek a szurkolók a meccsekre, a gyerekek meg hokizni. A csapatsportban hiába van húsz jó játékosod, nem garancia a sikerre, mindig kell egy-két vezéregyéniség. Ha Zrínyi nem áll az élre, a történelem is máshogy alakul.

– A fanatikus csapat önmagában nem elég, nem jutott volna el a fehérvári jégkorong ilyen szintre vezető nélkül.

– Azért elég megosztó személyiség vagyok, sok konfliktusom adódott az életem során, de egyik elől sem tértem ki. Úgy nem lehet dönteni, ha félünk a következményektől. Hiába bélyegeztek meg, azt is mindig nyíltan vállaltam, hogy jobboldali érzelmű vagyok. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy életben tartsuk a hokit, ha pénz kellett, nem számítottak a politikai oldalak. Én az ördöggel is cimboráltam volna a jégkorongért.

– Ahogy említette, sokáig nem volt pénz a jégkorongban, a nehéz körülmények ellenére mégis mindig előreléptek.

– A hoki fejlődött, de pénz alig volt a sportágban 2010 előtt. Mégis olyan világeseményeket hoztunk Fehérvárra, amire másutt nem volt esély. Rendeztünk kontinentáliskupa-döntőt, felnőtt-világbajnokságot, Magyarország–Kanada válogatott meccset 2004-ben. Ha kitaláltunk valamit, végigvittük, nem állíthatott meg senki. A sportágnak aztán hatalmas lendületet adott a 2008-as A csoportos feljutás, majd jött 2010-től az Orbán-kormány, és soha nem látott támogatás érkezett. Senki nem álmodhatott ilyen lehetőségekről, mint amit az elmúlt tíz évben adtak, talán magasabb szintre is el lehetett volna jutni.

– A mostani, történelmi sikert elérő keret nagy része is magyarokra épül, és több akadémistát, saját nevelésű játékost is láthatunk a felnőttek között. Lehetnek olyan vezéregyéniségek, mint régen volt például Palkovics?

– A döntőbe jutás mellett számomra a másik öröm, hogy akadémisták is eljutottak idáig és látok meghatározó játékosokat, mint a 26 éves Erdély Csanád vagy 21 évesen Horváth Milán. Nagyon nehéz húsz év különbséggel összehasonlítani a játékosokat vagy mondjuk egy Palkovicshoz mérni bárkit is. Amikor a fiam halála után megalakult az akadémiánk, azért is választottam Palkovics Krisztiánt az arcának, mert olyan egyéniség, akire húsz-harminc év múlva is emlékezni fognak. Tavaly júliustól az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia már nemzeti akadémia rangot kapott, elsőként a sportágban Magyarországon, Fekti István és Ifj. Kovács Csaba személyében két profi vezető irányítja. Nem gondoltam a 2010-es alapításkor, hogy ilyen szintre eljuthatunk.

– Idén, hetvenévesen rangos állami elismerésben részesült, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.

– Annyi szép pillanatot éltem meg, de talán az 1999-es bajnoki címet emelném ki. Több generáció nőtt fel a negyven évem alatt, az első edzői csapatom unokái is idejárnak már. Hálás vagyok, hogy az elültetett magok ilyen szépen kikeltek. Sokat jelentett nekem, hogy tudtam hatni azokra a civil életből érkezőkre, akik a menedzsment tagjai lettek, és meg tudtam szerettetni velük ezt a sportágat. A kitüntetés megdobogtatta a szívem. A jégkorongsportban nem osztogatják az állami elismeréseket. Meglepett, mennyi szurkoló gratulált és értékeli a díjat.

– Mit kívánna még magának és a fehérvári jégkorongnak?

– A következő nagy lépés a fehérvári jégkorong életében az új csarnok. Azzal, hogy az akadémia nemzeti rangot kapott, a kör bezárult, minden teljes. Gyakorlatilag 12 éves koromtól 58 éven át azt csinálhattam, amit szeretek, erről az ember általában csak álmodozhat. Leszámítva azt a hihetetlen, feldolgozhatatlan tragédiát, ami 2009-ben a fiam elvesztésekor ért, a jégkorongtól csak kaptam. Sokan mondták, úgyis csak addig csinálom, amíg a fiam játszik; be kellett bizonyítanom, hogy ennek a vonatnak továbbra is mennie kell előre. Az életben hatalmas akaraterő kell ahhoz, hogy legyőzzük a nehézségeket. Két infarktus után visszavettem a tempóból. Öt éve nyugdíjasként élek, szeretetben és békességben a családommal. Szeretném megélni, hogy a most 17 éves fiamnak egyetemi diploma legyen a kezében. És ha már a Jóisten adott erőt a folytatáshoz, még maradnék és néznék jó jégkorongmeccseket…