Az oroszországi labdarúgó-világbajnokság egészen nagyszerű. Azt, hogy ez a nagyszerűség pontosan miben rejlik, részletesen ki lehet bontani, de a legpontosabban, mégis rendkívül tömören egy helyi fogalmazta meg nekem, miközben egymáshoz préselődtünk a zsúfolt moszkvai metrón.

Fotó: a szerző

„Balaton, Ferencváros, Puskás” – hadarta egy szuszra a Lokomotív Moszkva stadionját őrző gépfegyveres egyre szélesedő mosoly kíséretében, miután alaposan szemügyre vette a nyakamban csüngő akkreditációs kártyát, és beazonosította az azon szereplő „(HUN)” feliratot. Az angol nyelvvel meglepő módon kiváló barátságot ápoló úriember heves elnézéskérések közepette adta tudtomra, hogy a fémdetektoros kapun nem engedhet át, a világbajnokság játékvezetőinek ugyanis épp edzést tartanak. Haragudott a fene, inkább lepacsiztunk, és sok sikert kívántunk egymásnak – én neki a vébéhez, ő meg ahhoz, hogy verekedjük ki magunkat valahogy a 2020-as Európa-bajnokságra… Cseppben a tenger: ez a rövid jelenetsor precízen leírja, mitől is különleges az oroszországi világbajnokság.

Fotó: a szerző

A helyiek többsége – alkalmi spanommal ellentétben – csak küszködik az angollal, de kedvességgel, a józan eszükkel és némi „activityzéssel” próbálják orvosolni a hiányosságot. A közelben meg amúgy jó eséllyel sürgölődik valaki, akitől rövid úton segítséget lehet kérni. A vonatot például az állandó személyzet mellett tolmácsok járják, és akár spanyolról is lefordítják, hogy az utas hány cukorral issza a kávét vagy milyen szendvicset nézett ki. A szerelvények amúgy is központi helyszínei a vébének: akkreditációval vagy érvényes meccsjeggyel, előzetes foglalással ingyenesen lehet ingázni a rendező városok között, a hatalmas távolságok miatt ráadásul ez többnyire éjszaká(ko)n is átível.

Ha az olvasó rögvest arra asszociál, hogy az orosz távolsági járatok koszosak, büdösek és összevissza zötyögnek, hunyni egy percet sem lehet, annak óriásit kell csalódnia. A zömében négyszemélyes hálókocsikba előre odakészítik a patyolat tiszta ágyneműt, mindenki saját kódot kap a wifihez, mobiltelefonról lehet ételt, italt rendelni, és ami ugyancsak nem elhanyagolható: a járatok hajszálpontosak. Az általános koreográfia szerint mindenki bemutatkozik egymásnak, megágyaz, majd körbeadogatja, amije van – a füstölt haltól a vodkáig széles a skála. Amennyire a nyelvi korlátok engedik, megvitatjuk a vb történéseit, esetleg csatlakozunk egy másik fülkéhez, ha szurkolói nóták szűrődnek át. Az értékek a legkevésbé sincsenek veszélyben, amit az is garantál, hogy már a felszálláskor rendkívül szigorú az ellenőrzés, bárki nem tévedhet csak úgy oda, míg az utazás alatt katonák is rajta tartják a szemüket a történéseken.

Fotó: a szerző

Az otthonról záporozó kérdések okán megemlítem: Moszkvát valóban gyakorta emlegetik a világ legdrágább városai között, de a rubel nem az aranykorát éli, másrészt pedig – a központi ráhatásnak is köszönhetően – kizárólag a világbajnokság miatt nem szálltak, szállhattak el az árak. A boltok sokszor éjszakába nyúlóan nyitva tartanak, a legkisebb egységekben is bőséges a választék. A polcok hemzsegnek a tengeri herkentyűktől, a legkülönbözőbb halféléktől, amit a magam részéről különös szimpátiával figyelek. És mindez magyarországi, sőt időnként alacsonyabb árszínvonalon. Az éttermekben egyszer sem próbáltak átvágni, és lekopogom, de arra utaló jel sincs, hogy a bankkártyaadataimmal illetéktelenül garázdálkodnának. A hatalmas kereslet valamelyest fölnyomta a szállásárakat, de Genfben egy autókiállítás vagy Sydneyben az újév ugyanezt a hatást váltja ki, nincs ebben az égvilágon semmi rendkívüli. Aki pedig időben, hónapokkal előre foglalt, annak emiatt sem kell aggódnia.

És hogy a mérkőzések, illetve azok fel- és levezetése mellett mivel kapcsolódnak ki a vébére érkező tömegek? Például azzal, hogy a moszkvai metróállomásokat bámulják és fotózzák. Elképesztő igényességgel kidolgozott mesterművek, telis-tele szoborral, mozaikkal, szebbnél szebb csillárral. Egy tizenkét milliós metropolisz igényeinek megfelelően a metróhálózat rendkívül kiterjedt, ezért magam is jó előre kijegyzeteltem, mely állomásokon érdemes elidőzni. Eredetileg két-három órát szántam a túrára – lett belőle hat, akkor is csak az éhség parancsolt fel a föld felszínére. A későbbiekben is, ha az ablakon kinézve kiszúrtam valami különlegeset, habozás nélkül leszálltam. Na jó, azt leszámítva, ha épp helyzet bontakozott ki – merthogy a metrókocsikban élőben közvetítik a meccseket, időnként már-már lelátói hangulatot előidézve. Ahogy az egyik utas odavetette nekem: ez Oroszország, itt odafigyelnek az ilyen apróságokra, a részletekre.