„Bármilyen átlagember képes átlag feletti teljesítményre”

– Nem kedveli a versenyrendszerben való futást, vagy olyan extrém helyzetekre vágyik, amikben korábban másnak nem volt része? Az egyediség vonzza vagy a szélsőségek?

– Hatéves korom óta sportolok, és mindig a hosszabb távok feküdtek jobban, tizenhat évig voltam egyenruhás, ott is kiderült, jól bírom az extrém terhelést. Hosszútávfutóként kezdtem, de azt vettem észre, a szélsőségekhez – hőség és hideg – jobban alkalmazkodom, mint mások. Olyan kihívásokat keresek, melyek teljesítésével példát mutathatok az embereknek, és szeretném bebizonyítani, hogy nincs lehetetlen, a gátakat saját magunknak állítjuk fel. Céljait bárki elérheti, ha kellő hittel, alázattal és szorgalommal áll hozzá. Saját magamat átlagembernek tartom, de kőkemény munkával megvalósítom, amit mások lehetetlennek tar­tanak.

– Honnan jött az Atacama-futóexpedíció ötlete? Megpörgette a földgömböt, és Dél-Amerikánál állt meg, vagy utánanézett, hol lehetnek a világon a legkegyetlenebb és legszélsőségesebb körülmények?

– Nagyjából így történt. A kislányom térképét nézegettem, és kerestem egy olyan helyet, ahol egyszerre van kánikula és fagypont alatti hőmérséklet, szint­emelkedés, szélsőséges terepviszonyok, kietlen táj, szóval minden, ami kihívást jelenthet, és még soha senki nem futott arra. Az Atacama-sivatag a világ egyik legkietlenebb és legszélsőségesebb helye, olyannyira, hogy a NASA is ott végzi a tesztjeit a Mars-expedíciókra. Egyik szakaszán kétezer éve, Jézus korában esett utoljára eső.

– Hogyan képzeljük el a tájat, mennyire ingerszegény a környezet? Mindez hogyan hatott önre?

– Kietlen és lélekölő, futás a végtelenbe, vagy inkább a semmibe. Önmagam vagyok, nincs kapaszkodó, fogódzó, sőt, néha még útjelző táblák sem, amihez mérjem magamat és a megtett távolságot. Egyre csak növekszik a kilométerek száma, de a hegyek nem közelednek feléd. Ha az egész távot nézem, nagyjából a 60-70 százalékában (a bányavállalatok miatt) aszfaltozott úton haladtam a sivatag közepén, de az is annyira kietlen részeken megy át, hogy még egy bója sem volt viszonyításként. Homokdűnék, a távolban hegyek, nincs élővilág, semmi. És csak felfelé haladtam 375 kilométeren keresztül.

– Mennyire lehetett előre eltervezni a tíz napot?

– A Csendes-óceán partjáról indultam el nulla méterről, és tíz nap alatt akartam eljutni Ojos del Saladóra, több mint hatezer méterre. Átlagban napi maratonokat terveztem, de tisztában voltam vele, hogy hosszabb szakaszokra is szükség lesz. A parton kellemes huszonöt fok körüli időben indultam el, de az erős szél már akkor bemutatkozott, és végig is kísért egyre nagyobb intenzitással. Pár óra alatt a sivatagban már negyvenfokos hőség várt. A csapat hiába kent be többször is ötvenfokos naptejjel, így is szenvedtem égési sérülést. Ilyen körülmények között futottam egyből az első napon hetven kilométert. A második napon ahogy elhagytam a bányászvárost, kissé csökkent a hőmérséklet, de az UV-sugárzás továbbra is iszonyú erős volt, amúgy itt a világon a legerősebb. Speciális síszemüvegben futottam, ami a szélben hordott kavicsoktól is véd, meg az erős napsugárzástól is. Ahogy haladtam előre, fokozatosan csökkent a hőmérséklet. Háromezer méter felett előfordult olyan is, hogy a 28 fokból egy óra alatt kettő lett, a szél miatt a hőérzet egy pillanat alatt jegessé változott. Néha azért kellett többet futnom, mert a stáb nem tudott tábort verni, hiszen a földrajzi viszonyokat is nézni kellett. Amikor már a végkimerülés határán jársz, és közlik, hogy még le kéne futni hat-hét kilométert, az embertelen. Néha a kétszáz méter megtételét úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság volna. Egyre nehezebben és egyre kevesebbet aludtam, mélyalvásba egyszer sem tudtam merülni. Amikor mögöttem volt 280 kilométer, és négyezer méter felett jártam, három körmöm leesett, mert annyira bevérzett, csonthártyagyulladásom volt, és még három nap állt előttem. Hajnali hatkor fázva, a mínusz 5-7 fokban kellett nekivágni a következő etapnak. Őszintén bevallom, zokogtam a kimerültségtől, iszonyatos lelkierő kellett a folytatáshoz.

– Hányszor merült fel önben a kérdés, hogy „mit csinálok én itt”?

– Felmerült többször bennem, hogy miért is vagyok itt, de az soha, hogy feladjam, azt kitöröltem életem szótárából már gyerekkoromban. Nem tudok gyengébb szót használni, csak azt, hogy embertelen, amin keresztülmentem, mentálisan és fizikailag is. Ahogy említettem, 16 évig egyenruhás voltam különleges alakulatoknál, de lőtávolban sem voltak a kiképzések a mostani expedícióhoz képest.

– Hol húzódik a lehetetlen határa és az életveszélyzóna?

– A fizikai határomon voltam, de még úgy gondolom, nem értem el, még mindig tudom terhelni a szervezetemet úgy, hogy ne történjen semmi baj. Most sem merült fel a sivatagi forróságban vagy az oxigénhiányos magaslaton öt-hatezer méternél, fagyos hidegben, hogy egészségi problémám volna és elgondolkodnánk azon, hogy megszakítsam az expedíciót. Mentálisan sokkal inkább a lehetetlen határán jártam. Nyolc nap futás után, ami átlagban 48 kilométert jelentett, következett két nap hegymászás harminc kilométeren keresztül 5200-ról 5837 méteres magasságba. Szinte élőhalottként. Előfordult olyan nap, amikor csaknem hétezer kalóriát égettem el – mindezt egy átlagember három nap alatt éri el. Öt kiló súlyveszteséggel zártam, pedig turmixokat, szénhidrátot, táplálékkiegészítőt, csokit, kólát is fogyasztottam, napi hat-hét liter vízzel. Csont és bőr voltam a végén.

– A kimerültség határán előfordult hallucinációja?

– Konkrét hallucináció nem, de magamban beszélgettem, vagy egy nem létező alakkal. Belső párbeszédet folytattam a Jóistennel is, kértem, hogy ne hagyjon el, és segítsen át a holtpontokon, mert úgy éreztem, sokszor kevés vagyok hozzá. Olyan mélységeket életem meg, hogy azt az ellenségemnek nem kívánom.

– El kell jutni a legmélyebb pontra, hogy utána az ember a csúcsra érjen?

– Meg kell járni a pokol bugyrait és a mélységeket. Ha valaki átlagon felüli teljesítményt akar, ahhoz meg kell szakadni – úgy gondolom, ez az élet minden területére igaz. Látni kell és megtapasztalni, hogy milyen a padlón lenni, de ahhoz, hogy onnan felállj, rengeteg edzésmunka szükséges, fizikai és mentális is. A felkészülés során mindennap szenvedtem, az eddigi rekordjaim és teljesítményem is a mostani nagy célt szolgálták. Ebben vér és veríték van.

– A mélységek mellett milyen magasságokat élt át?

– Mondhatnám stílszerűen, hogy 6160 métert, mert addig jutottam fel. A csúcs egy karnyújtásnyira volt, 6890 méteren, a helyzet viszont életveszélyes. Kegyetlen szél, hó, fagy… Lehet, feljutunk, de vissza nem érünk. Ennyin pedig nem múlhat egy ember élete sem. Így is olyat vittem véghez, amit senki más a világon, nulla méterről feljöttem 6160-ig. A hegymászók, akik túrázni érkeznek ide, 4300 és 5200 méterről, alaptáborokból indulnak, hosszú akklimatizációs időszak után. Nálam ez utóbbi is kimaradt.

– Ezek az extrém expedíciók és kihívások mennyire spirituális utak?

– Tapasztalásnak mondanám, és abszolút spirituálisak. Ez már olyan teljesítmény, amit az ember „egymaga”, hit nélkül nem képes véghezvinni. Azt gondolom, egy felettünk álló erő – vallástól függetlenül mindegy, hogyan nevezzük – adott nekünk valamit az életünkre. Én valamiért sokkal több energiát és kitartást kaptam. Vétek volna elpazarolni, nem fejleszteni és nem adni belőle valamit a világnak a példamutatásom által. Az ember hajlamos a saját céljait keresztezni azzal, hogy elmondja, miért nem tudja megcsinálni, elérni. Ezek az expedíciók számomra önismereti utak is. Hétköznapi hittel nem lehet. Mélyre kell önmagamba és a fentiekhez való viszonyomban is merülnöm. A most átéltek még nagyobb alázatra tanítottak, és látom, még mennyi munkát kell beletennem, ha emelni akarom a tétet.

– A beszélgetésünk végére sem érzem azt, hogy az Atacama-expedíció teljesítése euforikus érzést váltott volna ki. Időre van még szüksége, hogy pozitív élményként maradjon meg az életében?

– Soha nem lesz euforikus élmény, mert olyan brutálisnak éltem meg, annyira kegyetlenül nehéz volt. Emberileg szétnyúzott, megviselt. Nehezemre is esik a tíz nap borzalmát átadnom, megértetnem, talán azért, mert nagyon távol áll az emberektől. Ahogy nézem vissza a képeket, videókat, összeszorul a gyomrom, mert tiszta szívből sajnálom azt az embert, akit látok, tudom, min ment keresztül. A helyszínen sem éreztem boldogságot, katarzist, amikor teljesítettem. Térdre estem és zokogtam. Természetesen büszkeséget érzek, de jelenleg nem tartom elképzelhetőnek, hogy pozitív élménnyé formáljam magamban. A korábbi rekordjaimat jobban át- és megéltem.

– Azt mondta, szeretné még emelni a tétet. Még extrémebb helyzetet és helyszínt keres, vagy inkább a saját határokat akarja a legvégsőkig kitolni?

– Kevés ennyire extrém helyszín létezik; persze vannak ötleteim, ugyanakkor minden expedíció pénz kérdése is. Leginkább arra keresem a választ, hol a fizikai határom. Sajnos a mai világban azt látom, hogy az emberek úgy szeretnék a legnagyobb teljesítményt elérni, hogy komfortzónán belül maradnak, ez a kettő együtt biztos nem megy. Mindig a kisebb ellenállás felé menni és a könnyebb utat választani, ez vált jellemzővé. Hiszek abban, hogy bármilyen átlagember képes átlag feletti teljesítményre. A legnagyobb célom félmeztelenül futni az Antarktiszon, ami korábban Wim Hofnak sikerült. Úgy gondolom, ha egy holland extrém sportoló a világon egyedüliként teljesítette, akkor egy magyarnak is sikerül. Ez a gondolat indított el öt éve az úton. Merjünk nagyok lenni! Merjünk hinni magunkban, mert mi, magyarok többet is el tudunk érni. A Jóistentől sokkal több erőt és energiát kaptunk, mint amit egyébként rólunk gondolnak. Nem elégedhetünk meg kevesebbel, amikor többre vagyunk képesek, szinte bár­mire.