Begyakorolta a nyerést

– Eltelt pár hét a világbajnoki győzelme óta, mennyire látja másként a vb-címet, mint a célba érés pillanatában?

– Nagyon régóta vártam ezt a pillanatot, mégsem gondoltam volna, hogy idén elérkezik, pedig éreztem, hogy jó formában vagyok, fejlődöm, és tavaly nyár óta nagyon jó úton haladunk azzal a kis csapattal, amelyik engem körülvesz. Hatalmas visszajelzés és ajándék mindenkinek, hogy jó, amit együtt csinálunk. Talán inkább olyan gondolatok kavarognak a fejemben, mennyire nehéz és küzdelmes út vezetett a sikerig. Leginkább annak örülök, hogy mennyi embernek szereztem örömet a győzelmemmel. A családom és a stábom mellett a magyar vitorlástársadalom is szurkolt nekem, és együtt éltük meg a boldog pillanatot.

– Egy év alatt jelentős változások történtek az életében, míg korábban a befejezés is megfordult a fejében, idén sporttörténelmet írt. Új edző, új felkészülés, másfajta mentalitás kellett a sikerhez?

– Sokan segítettek abban, hogy megváltozzon a hozzáállásom a versenyekhez, edzésekhez, a felkészüléshez. A deréksérülésemet egy krízishelyzetnek fogtam fel az életemben, először ezen a területen kellett dolgoznom mentálisan. Goschi Gabriella személyében megtaláltam a megfelelő sportpszichológust, aki átsegített a nehéz időszakon és megnyugtatott. Már az első találkozásaink alkalmával meghatároztuk a céljaimat az olimpiáig vezető úton. Eleinte ezek nagyon távolinak tűntek, mélyponton éreztem magam, azt sem láttam, hogy az egészségi problémám miatt eljutok-e edzőtáborba. Tavaly kétszer covidos is lettem, szóval sok volt a leállás, kimaradás. Lépésről lépésre haladtunk, Gabi megerősített abban, hogy bízzak magamban, a döntéseimben és kövessem azt az utat, amit helyesnek vélek. A másik meghatározó személy az edzőm, Enrico Strazzera, akivel egy éve dolgozunk együtt. Hatalmas terhet vett le a vállamról azzal, hogy kezébe vette az egészségügyi csapatom irányítását is, nekem tényleg csak a vitorlázásra kell koncentrálnom. Úgy érzem, erős stábunk állt össze, együtt irányítjuk az utamat, mellettem állnak, törődnek velem és a legtöbbet próbálják kihozni belőlem, ott állnak a nehéz pillanatokban, és együtt éljük meg a sikert is.

– Az elmúlt évek nehézségei után a nyilatkozatai alapján úgy tűnt, hogy inkább erre az évre fókuszál, az olimpiá­ról nem igazán beszélt.

– Amióta megnyertem a világbajnokságot, mindenki arról kérdez, változtak-e a céljaim a párizsi olimpiával kapcsolatban, de nincs összefüggésben a kettő, semmi nem változott. A pszichológusommal közös célfelállításoknál szerepelt, hogy nyerjem meg ezt a világbajnokságot, én pedig beleegyeztem. Az elmúlt években folyamatosan arra vártam, mikor fogok végre a felnőttmezőnyben is valami nagyot teljesíteni; most elértem, mégis korainak érzem, mert 25 évesen felnőtt világbajnoknak lenni azért korai, de az biztos, hogy megdolgoztam érte. Furcsa kettősség ez. Hosszú távú célom, hogy meghatározó alakja legyek az ILCA 6-os mezőnynek, uraljam ezt a kategóriát, és én legyek a legjobb. Megelégedettség nincs bennem a világbajnokság miatt, tudom, rengeteg mindenben fejlődnöm kell még, és a többiek is keményen dolgoznak majd az olimpiáig. Élvezem a munkát, és örülök, hogy olyan emberek vesznek körül, akikben teljesen megbízhatok.

– Az előbb is említette, hogy évek óta várta a nagy sikert, áttörést a felnőttmezőnyben. Mennyire helyezett ezzel nyomást saját magára, mennyire hatott mindez bénítóan az elmúlt években? Idén lerakta ezt a terhet?

– Talán Roger Federer mondta egyszer, hogy tizenévesen állandóan a győzelemre koncentrált, aztán elengedte ezt a terhet, átváltott a „megtörténik, ha eljön az ideje” mentalitásra, és ahogy látjuk, bevált. Valahogy hasonlóan alakult nálam is. Az idei márciusi Európa-bajnokság is sokat változtatott a gondolkodásomon. A kontinenstorna hatnapos, a kvalifikációs futamok a harmadik nappal zárulnak, és én egy nagyon rossz nappal fejeztem be. Ott volt egy olyan pillanat, amikor komolyan elgondolkodtam azon, ha ennyi hülyeséget csinálok a pályán, rosszul rajtolok, utána még rossz felé is megyek, rossz döntéseket hozok, akkor miért várom el, hogy jól fussak be? Az után a nagyon rossz nap után elengedtem mindent, és csak a következő pillanatra és futamra koncentráltam, ami korábban nem ment nekem. A 24. helyen bejutottam az aranycsoportba, és onnan életem legnagyobb hajrájával bronzérmes lettem az Európa-bajnokságon, pontegyenlőséggel az ezüstérmessel. Tehát az idei év sikeréhez kellett, hogy elengedjem azt, amit már görcsösen akartam éveken keresztül. A másik, ami megnyugtatott, hogy sokat edzettünk nyáron Marseille-ben, az olimpia helyszínén, és ott sikerült egy edzőversenyt megnyernem. Felerősítettem magamban, hogy bízhatok abban, amit látok a pályán, bízhatok a dönté­seim­ben. Korábban a nagy versenyeimnél sokszor azt hibáztam el, hogy láttam, merre kéne mennem, de a külső tényezők befolyásolták a döntésemet; azt figyeltem, mit csinálnak a többiek, és azon rágódtam, biztos jó lesz-e, amit én gondolok.

– Túlagyalta?

– Igen. Ha láttam egy szélcsíkot, nem odavitorláztam, hanem azon gondolkodtam, mekkora kockázattal jár. Ezt a gondolkodást sikerült leegyszerűsítenem. A világbajnokságon is úgy voltam vele, biztos lesz majd, amit rosszul látok, mert az ember nem tud végigvitorlázni egy ilyen hosszú versenyt hibátlanul, de a döntéseimet nem kérdőjeleztem már meg százszor, stratégiai szempontból magabiztosabban vitorláztam a futamok alatt is. Kellett ez az elengedés és az önbizalom; már elhiszem, hogy jól látom a dolgokat, ami nyugalommal tölt el.

– Említette az Európa-bajnokságon élete hajráját egy rossz futam után. Adott mindez olyan önbizalmat, hogy elhitte, bármilyen nehéz helyzetből oda tud érni a végén?

– Az Európa-bajnokság után elégedett voltam, hogy végre sikerült felnőttmezőnyben dobogóra állnom. Az elmúlt év hosszú stresszes időszaka után végre megmutattam mindenkinek, mire vagyok képes. Aztán az Eb utáni versenyen, áprilisban öt éve nem látott rossz eredményt értem el. A stábommal abban maradtunk, mégis ez a legjobb, ami most történhetett velem, erősebben jöttünk ki a helyzetből. Ahogy teltek a hónapok a világbajnokságig, végig az erősödött bennem, hogy nem érdekel, ki mit gondol, tudom, jó munkát végzünk.

– A világbajnokság alatt végig hig­gadt maradt és hitt magában?

– Voltak hibáim, amikor a fókuszt nem oda irányítottam, ahova kellett volna, és ezzel buktam néhány pontot, amit sajnáltam. Az utolsó versenynapon, az éremfutam előtt, amikor az egész mezőny együtt vitorlázik, azon stresszeltem, hogy mi lesz a végeredmény. Ez befolyásolta a versenyemet, szerencsétlenül is alakult minden, majdnem utolsó helyen érkeztem be abban a futamban. Nem volt könnyű helyzet, a dobogó múlt a döntéseimen. Aztán a rajtnál, amikor nagyon kint volt a mezőny, volt egy csomó általános visszahívásunk, és mindig kizárták azokat, akiket úgy látott a rendező, hogy kint vannak a vonalon. Az egyik rajtnál azt éreztem, tuti kint voltam. Mondtam is magamnak, mennyire jól sikerült befejeznem a vb-t, itt a vége, jövőre próbálhatom megint újra. Szerencsére mégsem így alakult, utána elfogott a nyugalom, nem zökkentettek ki, úgy mentem végig, hogy jó helyen állok, jó a straté­giám. Szép futammal zártam, világbajnok lettem.

– Tíz éve nyerte az első ifjúsági világbajnoki címét, tizennyolc évesen már első olimpiáján szerepelt, huszonöt évesen felnőtt világbajnok lett. Maradt még kétség, vagy ennyi tapasztalás után jöhet bármi, nem tántoríthatja el?

– Nem dőlhetek hátra, hogy idén én voltam a legjobb, jövőre is az leszek. A vitorlázás olyan sport, hogy egyik nap lehetsz első, másnap utolsó. Az dönt, mennyire tudsz fókuszálni, mennyire akarod a sikert, mennyire tudsz visszajönni a hibáidból futam közben és hinni a döntéseidben. Ezek az apró dolgok adják, hogy a végén esélyes vagyok rá, hogy megnyerjem a versenyt. Talán soha nem látott fejlődési ívet mutattam be a sportágban, de gyorsan megtanultam, hogy ezen az úton nem csak boldogság vár. Amikor 2012-ben elindultam az első versenyemen, nem is hallottam a lézer hajóosztályról, arról végképp nem volt tudásom, hogy olimpiai versenyszám. Négy évvel később viszont már az ötkarikás játékokon szerepeltem Rio de Janeiróban, 2016-ban. A fejlődési ívem alapján biztos voltam abban, hogy Tokióból már éremmel térek haza. A két olimpia közötti négy évben azonban megtapasztaltam az élet nagy nehézségeit, mostanra mondhatom el, hogy elindultam ebből kifelé. Nincs könnyű út, a sikerért keményen meg kell küzdeni.

– Menyire lepte meg a mezőnyt a vb-győzelme? Ezután, gondolom, esélyesként számolnak önnel.

– Az az érdekes, hogy valahogy mindenki számított a mezőnyben arra, hogy előbb-utóbb berobbanok, hozzám hasonlóan a többiek is korábbra várták. A riói olimpián győztes holland lány, Marit Bouwmeester mondta korábban, hogy én leszek a legnagyobb ellenfele a tokiói olimpiára, de nem így alakult. Most szívből gratulált a vb-címemhez, és az egész mezőnyből őszintén örültek a sikeremnek. Nagyon jólesett.

– Ezzel magyarázható, hogy a világbajnoki köszönőposztjában az ellenfeleit is kiemelte?

– Az egyik nap, amikor halasztás volt a világbajnokságon, leültünk a mezőnyből pár versenyzővel beszélgetni. Bedobtam a kérdést: „Melyik volt életetek legrosszabb futama?” Meg is jegyezték, milyen motiváló témát találtam… Aztán amikor a vb-n az utolsó előtti futamban befutottam a 49. helyen, oda is mentem az egyik kanadai versenyzőhöz, hogy csatlakozva a tegnapi kérdéshez, a válaszom: nekem biztos ez. A győzelem utáni interjúmat hallgatva a mezőnyből többen megjegyezték, hogy elsírták magukat… Ezért is írtam bele őket a posztba.

– Idén világbajnok lett, jövőre pedig Párizsban olimpia…

– Az a célom, hogy egyszer olimpiai bajnok legyek. Kétségtelen, hogy Párizs a legközelebbi állomás, de Los Angeles és Brisbane is beleférhet még a pályafutásomba. Az olimpia évében, jövő januárban lesz még egy világbajnokságunk Argentínában. Korábban úgy gondoltam, azt kéne megnyernem és megmutatnom a mezőnynek, hogy számolhatnak velem is Párizsban.

– „Hiba” csúszott a számításába, kicsit korábban mutatta meg.

– Igen, úgy tűnik. Minden fő versenyen az a célom, hogy nyerjek, így állok hozzá a következő időszakhoz is. A világbajnokságon az utolsó versenynap előtt nagyon izgultam, ezért felhívtam a pszichológusomat, Goschi Gabit. Azt mondta: „Menj ki, és gyakorold a nyerést!” Megfogadtam, ezt szeretném be­gyakorolni az olimpiáig is.

– Jövőre a párizsi olimpia előtt milyen kérdéssel várja majd a mezőnyt? Mi lesz a szeánsz?

– Sok érdekes téma szokott előkerülni, biztos eszembe jut a nyerő gondolat…