Büszke vagyok, hogy magyar lehetek!

– Nemrég az egyik posztjában háláját és köszönetét fejezte ki egy nem várt helyről érkező segítségért. Úgy fogalmazott, „ez az a pillanat, amikor az ember újra elhiszi, hogy még mindig vannak olyan emberek, akik egyszerűen jók”. Elgondolkodtatott, miért tartotta fontosnak kiírni. Kiveszett volna a világunkból egymás segítése, támogatása?

– Az önzetlen segítséget emelném ki, azt éreztem, aki tette, nem vár érte cserébe semmit, és talán ez van kiveszőben. Amikor az ember nehéz helyzetbe kerül, a családjától, barátaitól, a közösségétől kaphat támogatást, és valójában csak onnan mer segítséget kérni. Előfordult velem korábban, hogy huszonhat embert is felhívtam telefonon, kértem meg, hogy tudna-e fogadni, beszélni, esetleg megoldást találni egy élethelyzetre. Senki nem segített… Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem fordulok másokhoz. Ezúttal egy személyes okból adódóan muszáj volt a telefonért nyúlni, és nyitott fülekre találtam. Olyan hálát éreztem, amit szavakkal, nyilvánosan is szerettem volna kifejezni.

– Egykori sportolóként nehezebb egyébként máshoz fordulni, ha nem talál megoldást? A sportolók valahogy úgy szocializálódnak, „történjen bármi, magam kell hogy megoldjam”. Tudott korábban segítséget kérni, ha elakadt?

– Mindig mertem segítséget kérni, mert nem szégyen, nem ciki és nem a gyengeség jele. Csak amikor az ember kapja a pofonokat, vagy látja, hogy nincs önzetlen segítség, hanem várnak cserébe valamit, akkor elbizonytalanodik, és inkább visszahúzódik a maga csigaházába. Most már csak akkor ragadok telefont, ha tényleg nagy a baj.

– Azt gondolnám, hogy olimpiai bajnokként könnyebben megnyílnak azok az ajtók, de talán a problémákkal nem szeretünk foglalkozni? A tapasztalat azt mutatja, hogy a sportolóhoz kapcsolódjon a dicsőség, de ha az élet hétköznapi helyzeteivel küzd, mindig magára marad?

– Ha valaki olimpiai bajnok lesz, az nagyon jó és szép eredmény Magyarországnak, élete végéig viszi magával, de arra nem lehet építeni. Utána más úton kell haladni. A Duna Aréna és a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda létesítményvezetőjeként pont nem számít, hogy olimpiai bajnok vagyok, hanem az a fontos, hogyan végzem a munkám, és az uszoda működik-e. Soha nem éreztem azt az életemben, hogy olyan plusztámogatást kaptam volna, amit mások nem, vagy könnyebben nyíltak volna meg az ajtók, a lehetőségek. A személyiségemből és a sportmúltamból fakadóan adódott inkább problémám az elmúlt tizenhat év alatt, amióta itt dolgozom az uszodában, mert olyan típus vagyok, hogy ami a szívemen, az a számon. Egyvalamit azonban határozottan állíthatok: megváltozni nem tudok, és nem is akarok.

– Na igen, nem biztos, hogy olyan világot élünk, ahol az őszinteség kifizetődik…

– Sőt, hogyha valaki őszinte, azt már bántásnak vesszük. Kiveszett az a kifejezés, hogy építő jellegű kritika, pedig rendkívül fontosnak vélem ahhoz, hogy az ember jól működjön, és esetleg képes legyen fejlődni. Létezik bántó kritika is, és elnézve a miket körbevevő világot, olyan 80-20 arányban többséget alkot. Nekem szükségem van az úgynevezett építő jellegű kritikára, a vívásban is így tudtam fejlődni és a civil, szakmai életemben is segítségnek tekintem. Itt a munkában bárki idejöhet hozzám és elmondhatja a meglátásait, ha jó szándék vezérli. Mindannyian mások vagyunk, van, akinek kissé nyers a stílusa, és ezáltal bántónak hathat, de el tudom fogadni, ha látom mögötte a jó, biztató szándékot. Megmondom őszintén, mostanra a vitákkal is óvatosabb lettem, nem állok bele, mint régen tettem volna, elmúltam 55 éves, nem szeretném mindig a saját igazamat érvényesíteni, könnyebben ráhagyom a másikra. A vívóteremben eltöltött évtizedek alatt megszoktam a komoly versengést a jobb ranglistahelyért, de mindig korrekt módon! A civil életemben és karrieremben már inkább hátrébb húzódom, és nem fogok vitatkozni, hogy bebizonyítsam az igazamat és ezáltal előrelépjek a képzeletbeli ranglétrán. Nem is léptem előre, inkább csak totyogok.

– Olimpiai bajnokként nemzetegyesítő ereje volt, az egész ország egy emberként szurkolt önnek. Most viszont egy-két szerepvállalása miatt hirtelen megosztó lett. Több ezer kommentet végignézve, sokan kezdik úgy, hogy továbbra is elismerik az elért eredményeit, de nem bocsátják meg, hogy például elment a Békemenetre, vagy nyilvánosan köszönetét fejezte ki a három gyermek után az édesanyáknak járó adókedvezmény miatt. Lehet ilyenkor mérlegelni, ön mérlegelt, mit veszíthet, ha leteszi a voksát?

– Talán elfogadható, hogy nekem is lehet véleményem! Hallgathatnék is, de vállalom, amit gondolok, és szeretnék kulturált beszélgetéseket folytatni, ám be kell látnom, ez vágyálom. Nagyon durva reakciókat kaptam, miközben azért butaság, mert ha odajönne hozzám személyesen az illető, aki írta, meghívnám egy kávéra, leülnék vele beszélgetni, meghallgatnám a gondolatait, és értelmes, csendes párbeszédet is folytathatnánk. Attól, hogy valakivel nem értek egyet, nem utálom vagy gyűlölöm. Egy országban élünk, egy nemzethez tartozunk, soha nem fogom megérteni az alpári, aljas stílust. Megkérdezném ezektől az emberektől: akkor is szurkoltál volna nekem az olimpiai döntőben, ha tudod, másként gondolkodom a világ bizonyos dolgairól? Az befolyásolta volna, hogy miként szól a dobogó tetején a Himnusz? Mert szerintem nem. A felcsendülő Himnusz nem egy politikai oldalnak szólt, hanem egész Magyarországnak, az egész nemzetnek. Mai napig hiszem, hogy nemcsak én, hanem az egész nemzetem együtt állt fel velem a dobogó tetejére! Sajnálom, ha valaki ma már nem állna ott velem csak azért, mert másként gondolkodunk.

– „Megérkezett a fizetésem és benne már ott a háromgyermekes-adókedvezmény. Most csak annyit mondok: hálás vagyok” – olvasható a közösségi médiás oldalán. Elnézve a reakciókat, mindent kapott, csak hálát nem kiírása miatt!

– Engem úgy tanítottak a szüleim, ha kapok valamit, legyen az apró vagy nagy dolog, azt köszönjem meg. Ez egy ajándék és elismerés Magyarország kormányától az édesanyáknak. Talán megérdemli az a nő, aki életet ad, megszüli és felneveli a gyermekeit. Az édesapával együtt három magyar gyermeket adtunk az országunknak, amire rendkívül büszke vagyok.

– Október 23-án részt vett a Békemeneten, ott volt a Kossuth Lajos téren, ahonnan azt írta: „Van, aki itt van. Van, aki máshol. Én itt vagyok. Van egy fiam…” Egyszerre több üzenetet is megfogalmaz pár sorban, és ezáltal céltáblává vált az ellenzék „szeretetországában”.

– Számomra most nyert igazán értelmet a Békemenet, nemcsak a kifejezés, hanem maga a vonulás, a séta. Először gondoltam arra, hogy szeretnék csatlakozni. Nem bántam meg. Az összetartozás és a közösség élményét, erejét élhettem át. Nagyon jó volt. Aznap volt egy másik menet is, biztos vagyok benne, hogy ugyanazt gondolták. Nem hiszem, hogy létezik olyan édesanya, édesapa, nagyszülő, aki odaadná a fiát, unokáját egy háborúba. Őszintén bízom benne, hogy ebben nem tévedek. Hiszem, hogy ők is békét szeretnének, csak más úton közelítenék meg ezt az irányt. De én nem hiszek abban az útban… Ugyanakkor vannak olyan kérdések, amelyekben biztosan másként gondolkozunk. Például a migráció ügyében nem tudok semmilyen módon azonosulni azzal, amit esetlegesen ők képviselnek. Ezt szerettem volna kifejezni. A fiam sorköteles korban van, és édesanyaként rettegek, nehogy a világ olyan fordulatot vegyen, hogy háborúba kelljen mennie. Hiszem azt, hogy több millió édesanya gondolkodik így; nem szeretném, ha bárki fiát besoroznák a frontra. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: a béke mellett állok.

– Legjobb szándéka ellenére politikai színtérre tévedt.

– Nem akarok politizálni! Nem vagyok politikus, és nem is szeretnék az lenni. De gondolataim vannak, és elmondom őket – ahogy megjegyeztem már, adódott gondom az őszinteségemből, elég öntörvényű ember is vagyok, mégsem engedek belőle, nem leszek másmilyen. Szerintem a migráció kérdésében is csak egyfajta válaszom lehet! Ki akarja a személyes biztonságát veszélybe sodorni, kockáztatni? Köszönöm, hogy még kiléphetek biztonságban az utcára, és nem lehetek elég hálás a kormánynak, hogy a migrációellenes irányt jelölte ki.

– Vívóként amikor felcsendült a magyar himnusz és felhúzták tiszteletére a nemzeti színű zászlót, az a győzelmét jelentette. A piros-fehér-zöld szín jelentése azóta megváltozott?

– Amikor először lettem olimpiai bajnok Sydney-ben, még pontosan így volt, ahogy mondta, a győzelmet jelentette. Aztán hazajöttem, és megtapasztaltam, hogy az egész ország a szívébe zárt. Amikor Athénban másodszor léphettem fel az olimpiai dobogó tetejére, akkor már tudtam, nem egyedül állok ott, hanem az egész nemzetemmel. Akkor már teljesen mást jelentett a piros-fehér-zöld zászló. Ezt az érzést soha nem fogom elengedni, elveszíteni, lemondani róla, akkor sem, ha azóta többen meggyűlöltek. Köszönöm azoknak, akik megadták ezt nekem, és esetleg otthon, velem együtt énekelték a Himnuszt. Lehet, hogy most épp egy másik menetben vonulnak, de ugyanolyan embertársamnak tekintem és magyar emberként ölelem őket magamhoz.

– Amikor a Békemeneten vagy a Kossuth Lajos téren meglátta a rengeteg magyar zászlót, hasonlóan az egész nemzet erejét érezte, mint az athéni olimpiai dobogó tetején?

– Abszolút! Egykori edzőm, Udvarhelyi Gábor megtanított arra, mit jelent sportolóként a piros-fehér-zöld, a magyar himnusz, a magyar címer. Egyik vívótársam a vereséget követően megtaposta a nemzeti melegítőjét. Az edzőm odament, felvette, leporolta és azt mondta: nem vagy méltó, hogy a címert viseld! Ez a helyzet és az a mondat olyan irányba terelt, hogy még inkább megerősödött bennem a hazám iránti tisztelet és a hozzá kapcsolódó felelősség érzése. Azóta is becsben tartom a nemzeti címeres ruháim. Amikor a Békemeneten látom, hogy a nemzeti zászlót lobogtatják az emberek, pontosan érzem, hogy őket is mély szeretet köti a hazájukhoz. Természetesen nem szeretném ezt az érzést elvenni azoktól az emberektől sem, akik nem vettek részt ezen az eseményen. Egész életemben büszkén viseltem a magyar címert, büszke vagyok arra, hogy egy ilyen közösséghez tartozom, egy ilyen országnak lehetek a tagja. Nem tudom, mi lesz az áprilisi választásokon, de ugyanúgy fogom szeretni Magyarországot és a magyar embereket. Még akkor is, hogyha valaki gyűlölködve jön oda hozzám, és elém köp. Mert fordult elő ilyen.

– Ilyen atrocitás érte?

– Igen, az egyik élelmiszerüzletben, ahova rendszeresen járok, egy embertársam megpróbált leköpni.

– Nem lehet megfélemlíteni?

– Mindig is önjáró és öntörvényű voltam, ez sem fog változni. A gyermekeim egyébként a mostani szerepvállalásom kapcsán annyit mondtak: anya, féltünk, és vigyázz magadra! Erről nem beszéltünk annyit otthon, de biztos látják a kommenteket, reakciókat, nem tudom, hogyan élik meg az ellenem irányuló támadásokat. Egyszer – ha ők is szeretnék – majd átbeszéljük ezt az időszakot. Most megdöbbentem az emberi reakciókon.

– Ha megnézi a mostani generációt – akár a sportban is –, hasonlóan érezhetnek, mint ön, értik, tudják, hogy a hazájukat, a nemzetüket képviselik? Átadhatók ezek az értékek?

– Átadhatók, de több szálon kell futniuk. Nem biztos, hogy minden tanítvány ugyanazt a „élményt” kapja, mint amit én megtapasztaltam. Éppen ezért különösen fontosak a szülői beszélgetések, a pedagógusok munkája, hogy az élmények minél szélesebb körben tudjanak hatni. Említettük az október 23-i Kossuth téri emlékezést. Döbbenetes élmény volt, és a csontomig átjárt a meghatottság; látva a fiatalokat a Békemeneten vagy a Kossuth téren azt gondolom, mindannyian hasonlót élhettünk át, és szerintem nem lehet másra gondolni, csak arra: büszke vagyok, hogy magyar lehetek! Ilyen élmények is kellenek a fiataloknak. Mindenkinek. A gyerekeimnek direktben soha nem mondtam, de az életem, a cselekedeteim megmutatják. A Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének vagyok az elnöke, soha nem érdekelt, ki melyik oldalhoz tartozik a csapatból, járjuk az országot, mert gondolkodásunk, célunk, küldetésünk mindannyiunknak ugyanaz. Hirdetni a magyarságot, elmesélni, milyen utat jártunk be, honnan indultunk, hova érkeztünk, mivé váltunk az út alatt. Ezt szeretnénk átadni a mostani fiatalságnak, hogy mit éreztünk, amikor a Himnuszt hallgattuk vagy énekeltük. A tisztelet átadása…

– Talán a legfontosabb szót mondta ki az előbb, mert a tisztelet kezd kiveszőben lenni…

– Pedig alapnak kell lennie! Nem tudnám megmondani, hol csúszik félre a világunk. A tisztelet nem jár, ki kell érdemelni! Nem tudom, ezt a különbséget érzékelik-e az emberek. A szüleim, nagymamám tanítása példát mutatott és irányt adott az életemhez, a vallásban is – bár hozzáteszem, ott azért kis vadhajtás lettem, mert nem járok rendszeresen templomba, de a tanítást tisztelem és betartom. Én úgy vélem, nem a körmenet élén kell menni, hanem az isteni tanítás szerint kell élni.

– Mostanában miért imádkozik leginkább vagy miért fordul a Jóistenhez?

– Ez a kérdés most azért nagyon fontos, mert amivel a beszélgetést kezdtük, amiért segítséget kértem, azért imádkozom elsősorban. Szegény Jóistentől mindig csak kérek. És mindig csak ezt kérem: egészség legyen és béke. A többi megoldható. Most azt látom, ha majd egyszer elmegyek, megadtam a gyerekeimnek az alapokat a kezdetekhez, és megkapták az útravalót is. Kérem, hogy maradjon így. Mostanában napközben gyakran eszembe jut, hogy mit vesztenék el egy esetleges háborúval. Tudom, butaság, de egyszer leülnék Orbán Viktor miniszterelnök úrral egy őszinte beszélgetésre!

– A jövőképe inkább borús vagy derűs?

– Inkább félelemmel teli. Mert azt látni kell, hogy változás van, és nem politikailag értem. A tisztelet nem fontos, egymás önzetlen segítése kiveszőben. Nem szabad eltűnnie a hagyományoknak sem. Ne tűnjön el a halottak napja, emlékezzünk meg a hőseinkről, a karácsony szóljon a család szentségéről, az otthonról! Én már nem számítok, a fiatalok a fontosak. A gyerekeim.

– Mit kívánna a gyerekeknek, a felnövő, rengeteg problémával küzdő generációnak a jövőre nézve?

– Egyet kívánnék: emberek maradjanak. A mai világban embernek maradni a legnagyobb kihívás.