Péni István a magyar sportlövők első kvalifikációját szerezte meg a jövő évi olimpiára, összességében pedig a harmadik magyar kvótát gyűjtötte be a vitorlázó Berecz Zsombor és Érdi Mária után. Az ifjúsági olimpiai bajnok, világ- és Európa-bajnoki ezüstérmes sportolóval legutóbbi, Újdelhiben kivívott világkupa-győzelme mellett a sportág jelenéről és a közelgő ötkarikás játékokról is beszélgettünk.

Fotó: MTI

– Az indiai terep már nem volt ismeretlen az ön számára, igaz?

– Két évvel korábban indultam ott egy világkupadöntőn, amin egy arany- és egy bronzérmet sikerült szereznem. Azt hiszem, ez a két medál az eddigi pályafutásom legszebbike. Boldogan mentem vissza az újdelhi lőtérre, a jó emlékek miatt teljesen más hangulatban léptem a lőállásba, mint ahogy általában szoktam: felszabadult és magabiztos voltam.

– Úgy tudni, hogy a Pakisztán és India közötti konfliktus miatt egy kis nem várt izgalommal indult a verseny. Mi történt pontosan?

– Egy héttel előbb kiutaztunk a helyszínre, hogy akklimatizálódhassunk, illetve eddzünk egyet-kettőt. Jól sikerült a felkészülés, ezért úgy döntöttünk, hogy tartunk egy pihenőnapot, aminek során meglátogatjuk a népszerű muszlim mauzóleumot, a Tádzs Mahalt. A visszaúton hidegzuhanyként ért bennünket a hír, hogy a Nemzetközi Sportlövő Szövetség elnöke bejelentette, a bajnokságon mégsem osztanak olimpiai kvótákat. Mindenki fölháborodott, már majdnem úgy döntöttünk, hogy hazajövünk, amikor kiderült, hogy a tizennégyből csak azt az egy számot érinti a korlátozás, amiben Pakisztán érdekelt.

– Ez pedig nem az volt, ami önnek a legkedvesebb.

– Nem, szerencsére a kisöbű szabadpuska 3×40 lövéses összetett száma nem került veszélybe.

– Mit kell tudni erről a versenyszámról?

– Ötven méterre helyezkedünk el a céltáblától, és egy nagyjából egy centiméter átmérőjű felületet kell eltalálnunk, ha tízest szeretnénk lőni. Három testhelyzetből célzunk, negyvenet lövünk térdről, negyvenet fekve, negyvenet pedig állva. Miután a szabad ég alatt zajlik a verseny, a külső tényezőkre, például a szélre, a fényre vagy a levegő páratartalmára is figyelni kell, ezek mind-mind befolyásoló tényezők.

– Ebben a sportágban az eredményességet illetően tényleg sokat számít, hogy az ember milyen lábbal kel fel. Önnek milyennel sikerült a világkupa alatt?

– Magabiztos voltam, mert a felkészülés jól sikerült, úgy álltam a lőállásba, hogy ebből a versenyből akár egy érem is kisülhet. A térdelő testhelyzetben való első negyven lövés után még csupán a középmezőnyben voltam, de fekvő helyzetben már nagyon jól céloztam, az álló részt pedig az első helyen kezdtem. Az olimpiai kvóta már két lövéssel a verseny vége előtt megvolt, az utolsó sorozat után pedig az aranyérem is biztossá vált.

– Sportlövészetben a nemzetnek szerzik a kvótákat a sportolók. Mit jelent ez pontosan?

– Azt, hogy a Magyar Sportlövők Szövetsége rendelkezik vele, ők döntik el, hogyan hasznosítják. Az elnökség most egy olyan szabályt fogadott el, aminek értelmében a kvótát szerzett sportlövők közül az a kettő indulhat egy-egy versenyszámban, aki a világranglistán legelőrébb áll. Így az a versenyző, akinek nincs indulási joga, de előkelőbb helyen szerepel, mint az, akinek van, az eredményszerzés érdekében megkaphatja a másik által kivívott indulási jogot.

– Ön a 22 évével mennyire számít fiatalnak a nemzetközi mezőnyben?

– Rióban még a legfiatalabb kvótaszerző voltam, Tokióban már nem biztos, hogy az leszek. Vannak hozzám hasonló korú versenytársaim, ugyanakkor a negyven év körüli olimpikonok sem ritkák a sportlövők között. A versenyeken nem egy nemzedék indul, hanem különböző generációk legjobbjai mérik össze a tudásukat. Ez szerencsére egy olyan sportág, amit sokáig lehet űzni.

– Önnek mindössze tíz év kellett ahhoz, hogy föltornássza magát a legjobbak közé. Nem sok példa van ilyenre…

– Azon szerencsések közé tartozom, akik az anyatejjel szívhatták magukba a sportág alapjait, a szüleim ugyanis mindketten sportlövők. Ez lehet az egyik oka annak, hogy ilyen hamar jöttek a sikerek.

– Mennyi ideje marad az élsport mellett fiatalnak lenni?

– Kevés. Jelenleg a Corvinus Egyetemen tanulok gazdálkodást és menedzsmentet angol nyelven, a sport mellett ez tölti ki az időm nagy részét, és mivel maximalista ember vagyok, az iskolában is igyekszem a legjobb eredményt nyújtani.

– Tokióban milyen eredménnyel lenne elégedett?

– Boldog lennék, ha sikerülne elcsípni egy dobogós helyet, de már azzal is megelégednék, ha azt érezném, minden tőlem telhetőt megtettem. Másfél év sok idő, a felkészülés végén könnyebb lesz megmondani, milyen célt tűzök ki majd magam elé az ötkarikás játékokra. Az biztos, hogy a kvótával a zsebemben egészen más lesz az olimpiáig vezető út, és az, hogy ilyen hamar meglett, szerintem pozitív hatással lesz a kinti szereplésemre is.

– Mire helyezi a hangsúlyt edzéseken a következő időszakban?

– A sikeres kvalifikáció után próbálok többet foglalkozni a fizikai felkészüléssel. Főként saját testsúlyos, koordinációs, egyensúlyfejlesztő gyakorlatokat végzünk, azokat az izmokat fejlesztjük, amik segítenek a helyes tartásban. A sportlövészet meglehetősen féloldalas sport, ezért próbáljuk kompenzálni a deformációkat. Egy verseny több mint háromórás, a puska pedig több mint öt kiló. Ha jó fizikai állapotban vagyok, az mindenképp előnyt jelent.

– Hogyan tovább? Hol lesz a következő megmérettetés?

– Eszéken a hónap végén Európa-bajnokságot rendeznek, áprilisban pedig Pekingben lesz egy világkupa, ami szintén fontos esemény.

– A sportág magyar képviselői korábban sokszor panaszkodnak a hazai lőtérhiány miatt. Az elmúlt években történt változás ezen a téren?

– Igen, nyíltak újak, de sajnos legalább annyit elveszítettünk, mint amennyit kaptunk. Jól jönnének az újabb létesítmények, bízom benne, hogy egyszer például az UTE is saját pályával gazdagodik majd. A Nemzeti Lőteret bő egy éve használjuk, az óriási segítséget jelent nekünk, ha nem lenne, a kvótám sem jött volna össze, hiszen korábban nem volt olyan 50 méteres fedett pálya az országban, ahol ősszel és télen is edzhettünk volna. Egyébként a többi hazai sportághoz hasonlóan a lövészet is óriási fejlődésen ment keresztül, ami egyértelműen a megnövekedett állami támogatásnak köszönhető. Ami továbbra is problémát jelent, az az edzőhiány: a legtöbb tréner 60-70 év körüli, és sajnos nincs utánpótlásuk.

– Szponzor vagy bármiféle támogatás nélkül űzhető ez a sportág?

– Csak a lőszer, amit egy év alatt ellövök, két-hárommillió forint. Nekem szerencsém volt, hamar jöttek a sikerek, hamar meglátták bennem a fantáziát a szponzorok, de ez nem általános eset. Persze nem szeretném az ifjoncok kedvét szegni, hiszen amikor én sportolni kezdtem, még a szüleimnek kellett megvenniük az egész felszerelést, most viszont már minden kondíció adott ahhoz, hogy egy kezdő olimpiai bajnokká válhasson.