Cipőt le, Mr. Obama!

– Ha jól tudom, a Hortobágy széléről származik, a birkózással azonban Budapesten ismerkedett meg. Hogy került a fővárosba?

– Nádudvaron születtem, négyen voltunk testvérek. Szüleink kétkezi munkával keresték a napi betevőrevalót. Nem volt könnyű az életünk. A nővérem akkor már Debrecenbe járt technikumba, hármunknak azonban még megoldatlan volt a jövője, édesapánk és édesanyánk pedig úgy gondolta, Budapest több lehetőséget tartogat számunkra, mint a vidék. 1960-ban felpakoltuk a holminkat egy vasúti vagonra, és meg sem álltunk a rákoscsabai állomásig. A XVII. kerületben leltünk új otthonra.

– Hogyan folytatódott az élet a nagyvárosban?

– A szülők az EGYT gyárában dolgoztak, és mivel kémiából elég jó voltam, nekem is hasonló munkahelyet képzeltek el. Gyógyszergyártó szakra írattak be, de a tanároknak hamar feltűnt, hogy műszaki beállítottságú vagyok, ezt pedig közölték a szüleimmel is, akik hallgatva a jó tanácsra, kivettek az iskolából. Tulajdonképpen ennek a tévútnak köszönhetem, hogy megismerkedtem a birkózással, ugyanis az intézmény egy ugrásra volt a Honvéd sporttelepétől. Egy nap leszálltam a troliról a Dózsa–Lehel sarkán, és mielőtt az iskola felé vettem volna az irányt, bekukkantottam az egyesület edzőtermébe. Bár a hatvanas években olyan nevek fémjelezték a sportágat, mint Polyák Imre, Kozma István és Varga János, számomra teljesen ismeretlen világ volt ez, aznap láttam először birkózószőnyeget. Későbbi edzőm, Hoffmann Géza bácsi és az olimpiai és világbajnoki bronzérmes Tóth Gyula éppen tréninget tartott hozzám hasonló korú fiúknak. Nézegettem a falra kiszegezett dicsőségtáblát, szerettem volna, hogy az én nevem is felkerüljön oda. Egy darabig kerülgettem a forró kását, aztán végül megkérdeztem, csatlakozhatnék-e a csapathoz. Azt mondták, hozzak egy klottgatyát meg egy tornacipőt, és már kezdhetem is a munkát.

– Manapság a legtöbb gyerek a szülei unszolására kezd sportolni. Ezek szerint az ön esetében nem ez történt.

– Sőt! Fél évig titkoltam előttük, hogy birkózóedzéseken veszek részt. Csak az első megnyert verseny után árultam el nekik. Addig azt hitték, hogy kosárlabdázni járok, mivel már jó ideje igazolt versenyző voltam.

– Mit szóltak, amikor kiderült a turpisság?

– Érezték, hogy egy különleges szenvedély van kibontakozóban, ezért hagyták, hadd menjen minden úgy, ahogy én szeretném. Utánpótlás-korosztályban az összes versenyt megnyertem, amin csak indultam. Aztán jöttek a katonaévek, amik megszakították a folyamatot. Amikor bekerültem a junior-felnőtt korosztályba, hívtak a Fradihoz, és át is futott az agyamon, hogy átigazolok. Ám ahogy ez kiszivárgott, az egyesület bevonultatott a sportszázadba. Emlékszem, Hegedűs Csabával együtt ültünk a laktanyába tartó teherautón, majdhogynem fogtuk egymás kezét.

– Gondolom, ez az esemény hozzájárult ahhoz, hogy a leszerelése után egyesületet váltott.

– Pontosan. 71-ben búcsút intettem a Honvédnak, ám egy évig nem adtak ki, így nem is versenyezhettem. Ez a kényszerpihenő vezetett ahhoz, hogy a szabadfogásnál horgonyozzak le. A hatvanas években olyannyira megsokasodtunk, hogy új szabályokat hoztak, a 72-es olimpia előtt el kellett dönteni, ki melyik kategóriában indul. Csaba Szófiában világbajnok lett kötöttfogásban, egyértelmű volt tehát, hogy a súlycsoportunkban ő marad ezen a vonalon. A müncheni játékokon már ilyen leosztásban indultunk.

– Nem bánta?

– Utólag örülök neki, hogy így alakult, de természetesen akkor mindannyian a kötöttfogásban láttunk nagyobb lehetőséget és fényesebb eredményeket.

– Van, aki szerint sikerének a titka, vagyis hogy képes volt világbajnokságot nyerni, az átlag feletti fizikuma…

– Sokkal inkább a kötöttfogással ötvöződő technikával sikerült meglepnem az ellenfelet. Régebben nem különült el egymástól ennyire a két fogásnem, együtt edzettünk mindannyian. A fehéroroszországi Minszkben megrendezett Medvegy-emlékversenyeken a magyarok közül én győztem elsőként. Egy évvel később már olyan tisztelet övezett odakint, hogy a mérkőzések során nem mertek két méternél közelebb jönni hozzám. A birkózásban nem volt jellemző az a stílus, amit én képviseltem. Meg is reklamálták. De hát a szabadfogásban nincs megtiltva, hogy összekapaszkodj az ellenféllel, föl­emeld és eldobd. Nálunk a mély, lábra irányuló támadás a jellemző. Gondolkodtak volna előre ezek a puhány, lusta mediterránok, amikor az 1800-as évek végén kitalálták, hogy álló helyzetből fognak birkózni…

– Többször említette már az olimpiai bajnok Hegedűs Csaba nevét. Rengeteg ponton összekapcsolódik az életük. Milyen viszonyban voltak, vannak?

– Tulajdonképpen neki köszönhetem azt a címet, amivel beírtam magam a birkózótörténelembe. Csaba éppen akkor végzett a jogon, amikor változtatni akartak a birkózás szakmai irányításán. Buda István, az OTSH és a MOB elnöke beszélte rá, hogy ő legyen a szövetségi kapitány. Két évvel idősebb nálam, benne volt a lendület, még az is előfordult, hogy beszállt az edzésbe. Felrázott minket, elhitette velünk, hogy ha elvégezzük az általa kijelölt munkát, olyan fizikai állapotba kerülünk, hogy minden álmunkat képesek leszünk megvalósítani. Már a bukaresti Európa-bajnokság eredményei is igazolták őt.

– A szigor mennyire volt jellemző rá?

– A fiam, Róbert 1979 februárjában született. Bevittem a feleségemet az Üllői úti klinikára szülni, aztán mentem edzésre. Mondtam Csabának, hogy mi a helyzet, mire ő elkülönített a többiektől, és olyan fizikai edzést tartott nekem, hogy közel két órán keresztül eszembe sem jutott, hogy a párom bent vajúdik a kórházban. Szóval kegyetlen volt. Sokszor embertelen körülmények között, bokáig érő sárban, esőben futottunk. Ment a szadi rendesen. De meg nem álltunk volna, pont olyan elszántak voltunk, mint ő, és meg is lett az eredménye ennek a kemény munkának.

– A San Diegó-i világbajnokságról négy arany- és egy ezüstérmet hoztak haza.

– A kötöttfogásúak már nagyban ünnepeltek, az én meccseim viszont még hátravoltak. Rájuk szóltam, hogy maradjanak már csöndben, a sorozat még nem ért véget, én is meg fogom nyerni a vébét. Másnap olyan ellenfelekkel kerültem össze, hogy meg sem merték mutatni a sorsolást. Nem volt mitől félnem, magabiztosan léptem szőnyegre. Az első meccsen másfél perc után földhöz vágtam a szovjet Aracilovot, a következő mérkőzésen pedig úgy elfárasztottam a bolgár Amilovot, hogy a második menet közepére szó szerint összerogyott. Őt is sikerült tussal vernem. A hármas döntőben egy ponttal kikaptam az amerikai Petersontól, ám Aracilovnak sikerült őt legyőznie, így az én nyakamba akasztották az aranyérmet.

– Hogy tetszett az „imperialista Nyugat” a keleti blokk emberének?

– Előtte voltam már két olimpián, Münchenben és Montrealban, illetve edzőtáboroztunk is Amerikában, úgyhogy ez az út már nem okozott meglepetést. Kezdetben azonban úgy voltam ezzel, mint akitől a viccben kérdezik, hogy milyen az a haldokló kapitalizmus. Én is azt feleltem volna, hogy szép halál. Egyébként a sportnak köszönhetően bejártam az egész világot, és a Kelet varázsa éppúgy hatott rám, mint a Nyugaté. Láttam például a lenyűgöző, hófödte orosz tajgát, volt szerencsém terepjáróval rodeózni a Bajkál-tó három méter vastag jegén és a mongol határon élvezni az őslakosok szeretetét, akik úgy tartják, egy tőről fakadnak velünk, magyarokkal. Ez az élmény azért nem mindenkinek adatik meg. A Kelet–Nyugat ellentét egyik tipikus esete volt, amikor 1977-ben a svájci Lousanne-ban megrendezett világbajnokságon, ahol egyébként harmadik lettem, megnyertem Adolf Segernek a második vb-címét. Az oroszok hat arany­éremre számítottak, ám azzal, hogy megvertem Arasilovot, Seger nyerte a bajnokságot. A mérkőzésünket Vitár Róbert közvetítette, akit itthon a belügyminisztérium meg is feddett, miután a követség arról tájékoztatta őket, hogy szovjetellenes propagandát folytatott a televíziós közvetítésben. Nekem szurkolt. Ez volt a bűne.

– Magyarországon úgy tartják számon, mint a nemzet egyetlen szabadfogású világbajnokát, pedig a tarsolyban ott lapul egy olimpiai bronzérem is.

– A 80-as moszkvai olimpián abszolút esélyesként indultam, de történt egy baleset, ami miatt nem sikerült a dobogó tetejére állni. Egy koordinálatlan mozdulat során kificamodott a vállam. Lejátszódott előttem az egész életem, a felkészülés, és végiggondoltam, hogy mennyi energiába került kijutni erre a versenyre, így aztán gyakorlatilag megműtöttem magam a szőnyeg kellős közepén, izomból visszarántottam a sérült végtagot, majd megnyertem a félbeszakadt meccset. Ez a második mérkőzés volt a hat közül. Este az orvosunk injekciót adott, ülve tudtam csak aludni. Alig mozgott a karom, nem csoda, hogy másnap már nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy elterveztem. Itthon megröntgeneztek, és kiderült, hogy a lapockámból letört egy darab, és izomszakadást is szenvedtem. Mivel több mint egy hét eltelt a baleset után, már nem tudtak megoperálni. Egy hónapig voltam rehabilitáción a sportkórházban.

– Az esemény nyugati bojkottjának híre hogyan érintette önt?

– Tisztában voltam vele, hogy két nagy riválisom, Peterson és a nyugatnémet Adolf Seger nem indulhat, egyébként nem nagyon izgatott a dolog. Az persze feltűnt, hogy nincs akkora tömeg, mint korábban, más játékok alkalmával, mivel az oroszok kipucolták a várost, de a csarnokban mindig telt ház volt, tömve voltak a lelátók, a szőnyegen pedig nem volt helye a politikának. Azelőtt Moszkvából mindig nagy csomaggal értünk haza, nem volt ember, aki legalább egy kistelevíziót ne csempészett volna a bőröndjébe, de az olimpia nem erről szólt: ott csak az öt karika lebegett a szemünk előtt.

– Mikor hagyta abba a versenyzést?

– Az utolsó országos bajnokságot 1984-ben nyertem meg. Ez volt a tizenkettedik magyar bajnoki címem a sorban.

– Sportberkekben az a hír járja, hogy egyszer leteremtette Barack Obama elnököt. Valóban így volt, vagy ez csak legenda?

– Magyarországon én vagyok az egyetlen, aki a nemzetközi szövetség által is elfogadott világverseny rendezésére alkalmas birkózó-, illetve küzdősportszőnyeget gyárt. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az egész világon ismerik és szeretik a termékeimet. Colorado Springsben a központi olimpiai edzőtábort is azokkal rendezték be. Amikor az elnök úr az egyik olimpia után meglátogatta az amerikai birkózókat, utcai cipővel akart rálépni a szőnyegre. Szerencsére pont ott voltam, megkértem hát, hogy ne tegye, hiszen számunkra az egy „szentély”. Az elnök úr erre leült a tatami szélére, és levette a lábbelijét. Fotó is készült róla, a mai napig ez a számítógépem háttérképe.