Dobások, rúgások, szúrások

Fél évszázad. Ennyi időt kellett várni újabb világbajnoki éremig. Kamuti Jenő 52 évvel ezelőtti harmadik helye után a 22 esztendős Szemes Gergő lett a magyar tőr újabb bronzérmese. A fegyvernem dupla sikert aratott, az egyéni mellett a fiatal vívó a férfi csapattal is a dobogó harmadik fokára állhatott a tbiliszi világbajnokságon. A magyar tőrözővel egy hetedik kerületi kávézóban találkoztunk. A magassága szembetűnő, mondanánk, kosaras alkat, és nem is tévedünk olyan sokat. Kevesen múlt ugyanis, hogy Gergő nem a lepattanók és a hárompontosok világát választotta.

Bács-Kiskun vármegyéből indult el, ha akkor még nem is világkörüli hódító útjára, de első úti célja Budapestre vitte. Mindössze 13 évesen, egyedül ment a fővárosba, az ország legnagyobb klubjához, a Ferencvároshoz került. A történet Kunszentmiklóson kezdődött, ahol a vívás sportágból a tőr fegyvernem volt elérhető. Tehetsége korán megmutatkozott, mégsem tűnt biztosnak, hogy a páston képzeli el a jövőjét. A két bátyja után ugyanis Gergőt is a kosárlabda világa ragadta meg, egy ideig a kettőt együtt űzte. Vívásban sorra jöttek a korosztályos eredmények, válogatott keretedzésekre is meghívták, ezért hetente egyszer, kétszer másfél órákat ingázott városa és Budapest között. A szülei a tőr irányába terelték, a labdát lepasszolta és elköteleződött a pást mellett. 

– Kunszentmiklóson összesen tizenketten voltunk a vívóteremben, közülük többen abban is akarták hagyni, nem is olyan hozzáállással vívtak. Szüleim azt az ötletet támogatták, hogy menjek Budapestre és a vívást helyezzem előtérbe. Talán 13 éves lehettem, egyedül jöttem fel és kerültem kollégiumba. Az egyetlen hátrányt az jelentette, hogy péntek délutánonként el kellett hagyni és csak vasárnap öt után lehetett visszatérni. Ezért vagy hazautaztam, vagy versenyekre mentem, de a hétköznapokat úgymond egyedül töltöttem a fővárosban, ám a klubomra mindenben számíthattam, a Fradi mindvégig mellettem állt és támogatott. Sportgimnáziumba jártam, tehát a vívás komoly hatással bírt a budapesti életemre. Az iskola a tanulmányaimban és a sportkarrierem előmenetelében is támogatott, így valójában minden energiámat a vívásba tudtam fektetni.

Bár elég fiatalon le kellett tennie a voksát az egyik sportág mellett, a másiktól sem szakadt el, sőt! Bevallása szerint a kosárlabda minden formában és mennyiségben érdekli, ha teheti, pattogtat is, de inkább aktív figyelő. Furcsa kettősség jellemzi, gyerekként a nyerő asszókat nézte, mégis egy NBA-sztár lett számára minden idők kedvence. 

– A sporton belül soha nem voltak példaképeim, azt sem mondanám, hogy valaki különösen motivált volna. Ugyanakkor kiskoromtól kezdve szerettem nézni a vívást, inkább azt mondanám, kedvenc asszóim voltak, bár ismertem az eredményt, a párharcok végkimenetelét, mégis többször megnéztem, mert annyira tetszettek a mozdulatok. A kosárlabda nagy kedvencem, mai napig megmaradt ez a sportág az életemben. Minden idők legjobb játékosa számomra Russell Westbrook, aki akkoriban – gyerekkoromban – a csúcskorszakában volt. Szépen kiszakadtam a kosárból és maradt a vívás, de a kosarat azért minden szempontból követem, lehet azt is mondani, napi szinten energiát fektetek a kosárlabdába. Olvasok, követem a híreket, nézek meccseket, egy időben kosaras kártyákat is gyűjtöttem.

Gergő igazi csapatjátékos – a kosár mellett a labdarúgás a másik kedvence, de erről kicsit később. A vívás elsősorban egyéni sportág, mégis már gyerekként megtalálta a társait, akikkel közösen, egymást kiegészítve és segítve, vagyis csapatként érik el a sikereket. 

– Azt hiszem, valahol megtaláltam magamban ugyanazt a két sportágban. Nem feltétlenül tudatosan, inkább nevezzük tudatalattinak, de sokkal jobban tudok teljesíteni, hogyha csapatban csinálom meg ugyanazt, mint amit egyéniben kell. Egyénileg sokkal inkább el tudok „lustulni”, kevesebb energiát tudok egy-egy dologba fektetni, viszont csapatban a többiek elmondása alapján kívülről is úgy tűnik, sokkal többet tudok belefektetni, legyen szó vívásról vagy igazából bármiről, ami csapatjáték, csapatfeladat, és sokkal komfortosabban érzem magamat. Mihály Andorral és Tóth Gergellyel szinte együtt nőttünk fel, az első versenyek óta vívunk, talán tíz éve, gyerekkorunk óta. Ők akkor már csapattársak voltak, én még vidéken vívtam, nekem a második, nekik az első U17-es Európa-bajnokságuk volt, azóta egy csapat vagyunk így hárman, hét-nyolc éve. A páston és azon kívül is. Utánpótlásban szép eredményeket is értünk el együtt, U23-as Európa-bajnoki bronzérem, U20-as világbajnoki bronzérem. Úgy látszik, ez a csapat és a bronzérem összetartozik.

A felállás az évek során kialakult, általában Gergőé az utolsó szó, vagy ahogy ő mondja, a „fejező”. Megbékélt a pozíciójával, nincs gondja azzal, ha ránehezedik a nyomás, hogy esetleg neki kell bevinni a nyerő tust. Az izgalmi szintje magasabb, ha a többiek vannak a páston, azonban a csendes drukkerek közé tartozik, heves reakciókat nem várhatunk tőle. 

– Beleszoktam a szerepembe, hiszen fiatal korunk óta bevett szokás, hogy általában én vagyok a (be)fejező ember. Kicsiként Kunszentmiklóson is és az utánpótlás-válogatottaknál is én „fejeztem”, ez évek alatt kialakult, így volt időm szintről szintre, hogy megtanuljam, hogyan kell vívni utolsó emberként. Persze benne van a fejemben, hogy rajtam múlhat a vége és van bennem izgalom. Külön szeretem azokat a szituációkat, amikor minimális hátránnyal veszem át a befejezést, mert gondolatban úgy állok hozzá, hogy a látszat szerint nem mi vagyunk az esélyesebbek, ezáltal leveszem magamról a terhet és ki tudom adni magamból a maximumot. Szeretem azokat az izgalmakat, amit egy-egy ilyen asszó jelent, persze nem mindig sikerül jól befejezni, de ha igen, az extra löketet ad nekem és az egész csapatnak, ha sikerül hátrányt előnyre fordítani. Egyébként jobban izgulok másokért, mint magamért, de ez nem látszik kívülről. Hanghatásban nyilván nem mutatkozik meg, magamban szurkolok, vagy maximum tapsolok. Nem vagyok a kiabálós típus. Szeretek csendben, a háttérben meghúzódni. Ehhez a csapat hozzászokott, nem is várnak tőlem mást, néha viccelődnek ezen, de nem erőltetik, hogy aktívabb legyek, mert tudják, akkor adok bele igazán mindent, amikor így viselkedem.

Szurkolóként kedvenc csapata, a Chelsea képes kihozni belőle látványosabb érzelmi kitöréseket.

A londoni kékeket gyerekként szerette meg a Didier Drogba, John Terry, Frank Lampard fémjelezte legendás együttes miatt. Azóta a klub néha kikezdi az idegeit, de azt mondja, egy igazi szurkoló kitart a csapata mellett.

– A kosárlabdában a kedvenc csapatom, az Oklahoma City miatt szerencsére csak örömben volt részem a szezonban, mert nyertek idén. Chelsea-szurkolóként már hétről hétre inkább a szomorúság vagy inkább a düh jött ki belőlem. Hozzászoktam, hogy évről évre bármi megtörténhet, egy Bajnokok Ligája-győzelem után a következő szezonokban akár visszaesés, rosszabb szereplés is előfordulhat a bajnokságban. Semmi nem lep már meg.

És ha már meglepetés, arra nem sokan számítottak – még talán a sportágon belül sem –, hogy a férfi tőrözők két érmet is szereznek a világbajnokságon. Szemes Gergő bravúros egyéni sikere után csapatban is a dobogó harmadik fokára állhatott, az előbb említett Mihály Andor és Tóth Gergely mellett az olimpikon Dósa Dániellel együtt, 38 év után lett újra vb-harmadik tőrcsapat. A nyolcaddöntőben Kína, majd a negyeddöntőben az olimpiai bajnok Japán ellen is bravúrosan vívtak, Szemes Gergő hátrányból vette át utolsó emberként a mindent eldöntő asszóban, és fordított – ahogy előbbiekben megjegyezte, szereti ezeket a helyzeteket. Amerika ugyan megakadályozta a döntőbe jutást, de a franciák ellen összejött a bronz. 

– Csapatszinten aznap vívtunk mindannyian a legjobban, sokkal jobban, mint tavaly az Európa-bajnokságon, ahol ezüstérmesek lettünk. Ez látszott a kínaiak elleni meccsen is, mert velük korábban szoros asszót vívtunk, ezúttal az eredmény magabiztos volt, értve ezalatt, hogy az asszó elejétől a legvégéig kontrolláltuk a meccset. Hasonló volt Japán ellen is, de érződött már a szintkülönbség. Korábban ellenük voltak asszók, amiket megfogtunk, viszont voltak gyengébb pillanatok is; eddig az volt a jellemző, ha valakinek gyengébb pillanata van, azt az egész csapat megérzi, viszont most a világbajnokságon ha valaki egy-egy asszót nem érzett, a többiek tudtak annyi támogatást adni a páston, hogy mindenki vissza tudjon jönni annyira, hogy legyen esélyünk.

Szemes Gergő szerint jelenleg az Egyesült Államokhoz képest érződik a különbség, még soha nem sikerült legyőzniük őket, bár a tbiliszi világbajnoki elődöntőben pariban voltak velük. A közeljövőben azonban készülnek még meglepetéssel.

– A különbség az első négyhez képest megvan, de bízom benne, hogy rövid és hosszú távon mi leszünk az a csapat, amelyik minél többször tud meglepetést okozni. Az a cél, hogy éremközeli helyeken legyünk, esetleg érmet is elcsípjünk egy-egy világkupán. Hosszú távon viszont képesek lehetünk arra, hogy nem csak meglepetésből verünk meg egy erős nemzetet, és összehozhatunk olimpiai érmet is.

Két vb-bronz, sikeres szezonzárás. Az eddig mosolygós, nyitott Gergő kicsit elkomorul. A csillogó érmeknek a másik oldala sokszor nem látszik, azok a nehézségek, amikkel megküzdött az elmúlt évben, amíg eljutott a dobogóig. Bevallja, nem úgy sikerült a szezon, ahogy tervezte, még ha a látszat mást is mutat. 

– Tavaly nyáron átestem egy műtéten, nagyon nehezen rázódtam vissza a versenyszituációba: 64-eket fogtam, volt 32-m, majd eljutottam a 16-ig. Szezon közben nem éreztem és nem is élveztem a vívást. A fordulatot az jelentette, amikor az egyik klub meghívott a francia országos bajnokságra, és megnyertük a csapatversenyt úgy, hogy minden asszómat megnyertem. Újra élveztem a vívást, elégedettek voltak velem, pozitív, támogató légkör vett körül, a klubedző is csupa pozitívumot mondott. Valami átbillent bennem ezzel a sikerrel és a környezettel. Franciaországban segítettek másfajta szemmel látni a vívásomat, és ezáltal jobban megértettem az itthoni edzőim iránymutatását, jobban értettem a saját vívásomat. Úgy tudnám érzékeltetni: korábban talán ösztönszerűbb, mostanra tudatosabb lettem. Utána az Európa-bajnokságon egyéniben a legjobb nyolc között végeztem, nem volt messze az érem, de pont az hiányzott az utolsó asszómban, ami a világbajnokságon sikerült.

Huszonkét évesen óriási sikert ért el a sportágában, főleg ha arra gondolunk, egyéniben 52, csapatban 38 évet kellett várni a világbajnoki érmekre. Gergő nem szerénységből nem kér a dicsfényből, másként látja saját szerepét. 

– Ha sikert érek el, azt hajlamos vagyok lejjebb helyezni, nem szeretem a pozitív kritikákat sem, nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket, a negatív véleményt jobban tudom. Általában más sikerének jobban tudok örülni, mint a sajátomnak. Valahogy nem tudom átérezni a súlyát, biztos velem van a baj, általában nem vagyok nagyon ünneplős típus. Néha eszembe jut, mennyi mindent értünk el, és ha most befejezném a karrieremet, már elégedett lehetnék. Régebben talán többször belegondoltam, de rájöttem, ez nem motivál, nem önbizalmat ad, inkább lehúz. Ezért nem arra gondolok, mi történt, hanem arra, mennyi minden történhet, és ha így haladunk előre, sokkal szebb, fényesebb érem is lehet. Azért nem szeretek nagy célokat magam elé kitűzni, mert arra rágörcsölök. Jobban szeretek arra fókuszálni, hogy élvezzem a vívást, és tudjam magammal vinni azt a lendületet, amit az elmúlt két hónapban szereztem. És ha ugyanezt tudom folytatni, amit elkezdtem, akkor az eredmények is jönni fognak.

Azt azért elárulta, kedvenc kosárlabda-csapata vagy a Chelsea sikere hasonló érzésekkel tölti el, mint a sajátja. És ha már a célokról beszéltünk, zárásként megkérdeztük, melyikre lehet korábban esély: Szemes Gergő világbajnoki győzelmére vagy a Chelsea angol bajnoki címére? 

– Jelenleg ugyanannyi az esélyünk. Talán azért azt mondanám, hogy a Chelsea-nek több esélye van, mert a szezon már elkezdődött, de bármi megtörténhet. Szerintem én még vagy 15 évig vívok, remélem, a Chelsea mint klub is még 15 évig biztosan megmarad – mondja nevetve az esélyekről.