Egy jó pályának sosincs vége

– Sok sportoló küzd azzal, hogy eredményes pályafutása után a civil életben is megtalálja a hasonlóan sikeres második karriert. Elnézve itt az akadémiáját, elmondhatjuk, hogy megtalálta?

– Abszolút! Nagyon jól érzem magam az akadémián. Aktív sportolóként sokszor eszembe jutott, mi lesz velem, hogyan fog alakulni a civil életem, ezek a kérdések aggodalommal és óriási feszültséggel töltöttek el. Aztán mindig úgy voltam vele, szembe fognak velem jönni a lehetőségek, rajtam múlik, tudok-e élni velük. Azt éreztem, maradnék a sport mellett, és leginkább gyerekkel szeretnék foglalkozni, megismertetni és megszerettetni velük a kajakozást. Az edzői út ijesztőnek tűnt, mert tulajdonképpen ugyanazt az életmódot folytattam volna, mint sportolóként. Negyvenévesen hagytam abba az aktív pályafutásomat, megszületett Luca lányom, a családommal szerettem volna több időt eltölteni, nem pedig ugyanúgy edzőtáborokba, versenyekre utazni. Elhessegettem magamtól az edzői pálya gondolatát, és gyerekeknek szóló nyári tábor szervezése fogalmazódott meg bennem. A londoni olimpiát és első kislányom megszületését követően még visszatértem a versenyzéshez, szerettem volna kijutni zsinórban az ötödik olimpiámra, de nem sikerült beverekednem magam a női válogatottba. És milyen a sors, engem kértek fel a 2016-os riói olimpián győztes kajakoslányok köszöntésére a Parlamentben.

– Megtisztelő, de egyben fájdalmas lehetett.

– Sokat gondolkodtam a felkérésen, mert fájó volt tévén nézni az olimpiát, mégis elvállaltam, segített átbillenni a rossz érzéseken. Ezen a fogadáson találkoztam és beszélgettem Orbán Viktor miniszterelnök úrral, aki a jövőbeli terveimről érdeklődött. Először a nyári tábort említettem, de biztatott, hogy merjek nagyobbat álmodni. Akkoriban vetődött fel, hogy a sportágunkban is elindulhatna az akadémiai képzés, itt kezdtük el a dolgot továbbgondolni, de ekkor még csak 2017 elejét írtuk. Borzasztó hosszú tervezési időszak kezdődött, sokszor éreztem úgy, hogy ebből nem lesz semmi. Nagyjából négy év telt el, mire kormánydöntés született az akadémiáról, és elindulhatott a beruházás Sukorón. Ekkorát mondjuk nem mertem álmodni, óvatos típus vagyok, szeretek elérhető, reális célokat kitűzni magam elé.

– Azért finoman fogalmazva nem ilyen tökéletes körülmények között készülhetett a kilencvenes és a kétezres években. Volt egy listája, hogy ha egyszer tényleg lesz akadémia, mi az, amiből nem enged és mindenképp megvalósítaná?

– Az éveken át tartó tervezés összes fázisában részt vettem, és mindig elmondtam az elképzeléseimet, de ki is kérték a véleményemet. Először csak a saját sportágamra koncentráltam, majd rájöttünk, hogy az egész magyar sportközeget kiszolgáló létesítményt kell létrehoznunk. Ha a körülményeket említettük, nekem nagy problémát jelentett a pályafutásom alatt, hogy ha megsérültem, sokszor az ország legkülönbözőbb pontjaira kellett eljutnom a megfelelő kezelés érdekében. Nálunk minden megtalálható egy helyen, nagyon büszke vagyok a diagnosztikai, rehabilitációs, regenerálódási részünkre. El sem tudom mondani, mennyit jelentett volna hasonló lehetőség. Itt egy helyen van futópálya, uszoda, konditerem, étterem, közösségi tér és még sorolhatnám, a sportolónak tényleg csak azzal kell foglalkoznia, hogy az edzéseit a lehető legjobban elvégezze, minden más rendelkezésre áll. És ami számomra leírhatatlan, a napfelkelte és a naplemente látványa.

– Mindent kihozott a karrierjéből, a mai napig a világ egyik legeredményesebb kajakosa. Elgondolkodott valaha, ha hasonló körülmények között készül, mennyit adott volna még hozzá a pályafutásához? Nem akarok finomkodni, valljuk be, sokszor mostoha körülmények között készültek…

– Azért nem tudott mindez hiányozni, mert mi más körülmények között szocializálódtunk. Az első egyesületemnél, a Budapesti Spartacusnál még nem volt konditerem, egy nagy terasz volt ott súlyzókkal és pár eszközzel, ott kondiztunk télen-nyáron, hidegben, esőben, fagyban, forróságban… Edzés után felmentünk a női öltözőbe, és ha egy szinttel alattunk a fiúk hamarabb végeztek, nekünk fent nem maradt meleg víz. Ezekről a körülményekről a mostani gyerekeknek szerencsére fogalmuk sincs. Édesanyaként én sem vinném olyan helyre a gyerekeimet, mint amiben felnőttem, a legjobbat szeretném megadni nekik. Szerencsére Magyarországon az elmúlt időszak fejlesztéseinek köszönhetően többnyire minden kulturált, jól felszerelt sportlétesítmények vannak.

– Ha már a gyermekek szóba kerültek: a kislányai tisztában vannak az anyukájuk eredményeivel? Egyszer Egerszegi Krisztina úgy nyilatkozott, nincsenek elöl az érmei, hogy a gyerekei ne úgy nőjenek fel, hogy az ötszörös olimpiai bajnokot lássák benne. Hasonlóképp döntött?

– Amíg édesanyámnál laktam, volt egy vitrinem, majd az érmek bővülésével lett kettő. Amikor elköltöztem, saját életet kezdtem, eszembe nem jutott, hogy valahova ki kéne tennem őket. Rengeteget voltam edzőtáborban, versenyeken, minden a kajakozásról szólt az életemben, ezért aztán úgy álltam hozzá, hogy azt a rövid időszakot, ameddig otthon vagyok, szeretném teljesen kikapcsolódva, sportmentesen eltölteni. Nem kellett látni ahhoz az érmeimet és a kitüntetéseimet, hogy meglegyen a motivációm. Bár azt sajnáltam, hogy cipősdobozokban vannak.

– Mondjuk jelentős mennyiségről beszélünk, három olimpiai, 31 világ- és 29 Európa-bajnoki arany, és ezek „csak” a legfontosabbak…

– Az akadémia tervezésénél szóba került, hogy kiállíthatnánk az érmeimet. Annyira boldog és büszke vagyok, hogy ide kerültek, mert úgy érzem, végre meglelték méltó helyüket. Évekkel ezelőtt előfordult, hogy a nagyobbik lányom, Lucus levette a könyvespolcról az egyik ilyen cipősdobozt, kinyitotta, és kikerekedett szemmel kérdezte: „Anya, ez mi?” Akkor kezdtem el magyarázni, hogy anya régen sportolt, és ezeket az érmeket nyerte versenyeken. A négy-öt éves gyerek azonban nem rakja fejben össze, hogy mit jelent mindez. Aztán a Covid idején, amikor a tévében sorra adták az olimpiákat és meglátott, megint ledöbbent: „Anya, te voltál olimpián? És nyertél?” Mondtam, hogy igen. Luca már megértette, a kisebbik lányom, Júlia nem tudom, hova teszi mindezt. Egyik rendezvényen meghallotta, amikor a színpadon úgy mutattak be: Kovács Katalin Emese, háromszoros olimpiai bajnok. Azóta ha eszébe jut, ezt mondja, ismételgeti. Ha mérges rám, akkor is így mondja, a nevemmel és az eredménnyel együtt szólít! Ilyenkor szoktam viccesen megjegyezni: én az édesanyád vagyok!

– És arról mesélt nekik, hogy milyen munkával érte el az eredményeit?

– Luca lányom hat éve úszik, már heti egyszer jár, kora reggel is, teljesen a saját döntése, egyáltalán nem erőltetjük, én pláne nem! Nemrég előfordult, hogy elgyengült, és fáradtságra hivatkozva ki akarta hagyni a délutáni edzést. Erre reagáltam úgy, hogy elkezdtem mesélni: „Megértelek, de amikor nagyon úgy érzed, hogy fáradt vagy, nincs kedved hozzá, akkor is menni kell, mert azok, akikkel versenyzel, ők is érezhetnek így, viszont hogyha te ezeknél a nehézségeknél azt mondod, hogy összeszorítom a fogamat és lemegyek, akkor te előrébb leszel a többieknél egy lépéssel.” A húszperces úton a suli és az uszoda között, amikor válaszúthoz érkeztünk, merre kanyarodjak, az uszodát és edzést választotta. Egyébként megvannak a céljai, egyik este kijelentette: olimpikon szeretne lenni!

– Ezt a mondatot akarta valaha hallani a gyerekétől? Felkészült rá, hogy sportszülő lesz?

– Nem! Nagyon nem. Úristen! – mondtam magamban, ugyanakkor nem akarom elvenni a kedvét. A legfontosabb, hogy teljesen az ő döntése legyen, nekem is a sajátom volt. Én akartam bajnok lenni, édesanyám nagyon ellene volt, mert tudta, mennyire veszélyes terület az élsport. Centiken, millimétereken, másodperceken múlik, hogy valaki más jobb lesz nálad, és te ugyanannyit dolgozol és teszel a sikerért. Arra kell felkészülnöm, hogy ha a lányaim a sportban szeretnének kiteljesedni és elérni komoly eredményeket, akkor az is benne van a pakliban, hogy mindent megtehetnek, mégsem érik el, amit szeretnének.

– Hihetetlen belegondolni, de most volt a 25. évfordulója a sydney-i olimpiának, ahol ahol két ezüstérmet szerzett. Teljes pályafutása alatt 63 aranyérmet gyűjtött össze olimpián, világbajnokságon, Európa-bajnokságon. Az első olimpián szerzett ezüstök hol helyezkednek el az életében?

– Az ezüst minden olimpián ott volt az éremkollekcióban, de ha Sydneyről beszélünk, nagyon elkeseredetten jöttem haza. Előtte való évben, 1999-ben világbajnokok lettünk négyesben, párosban harmadikak nagy nevek mögött. Nem volt túlzó gondolat, hogy győzhettünk volna az első olimpiánkon. Iszonyúan magam alatt voltam, és kellett négy év a következő olimpiáig, amíg bebizonyítottam, nem vagyok vesztes típus! Úgy éreztem, minket így könyvelnek el, de később bebizonyíthattuk, hogy nincs valóságalapja. A négyes ezüst után annyira el voltam keseredve, hogy végigbőgtem az egész éjszakát, másnap reggelre teljesen bedagadt a szemem, alig láttam, de tudtam, megint oda kell állni és bizonyítani. Talán emlékeznek a viharos körülményekre félméteres hullámokkal, az oltári szembeszélre, elhalasztott rajtokra; hatalmasat csatáztunk, ezért a páros ezüstöt győzelemnek gondoltam.

– Két ezüst, két teljesen más érzelem…

– Azt hiszem, talán kellett ez az érzelem, a kudarc, hogy utána lehúzzak még három olimpiát…

– A nosztalgia mellett azon gondolkodtam, hogy úgy maradt másfél évtizeden keresztül stabilan a világ élvonalában, hogy soha nem voltak megingásai, kihagyásai, szünetei, mindig ott volt a dobogón. Bevallom, manapság nem nagyon találok példát hasonló életútra és mentalitásra, és felmerült bennem, hogyan bírta ilyen sok éven keresztül ilyen magas szinten űzni a kajakot?

– Valójában nagyon más világ volt… Sokszor kérdezték pályafutásom alatt: hogy bírod? Soha nem értettem. Természetesnek vettem, hogy elmegyek edzésre, van két órám, amikor „meg kell halnom”, és ezt megismétlem még egyszer egy nap. Amióta abbahagytam, eltelt néhány év, és amikor látom itt, az akadémián a fiatalokat, akik kimennek evezni a jeges szélben másfél órát, akkor felmerül bennem is: hogy bírjátok?! Ilyenkor megveregetem a vállamat, hogy közel harminc éven keresztül megtettem mindent a cél érdekében, büszke vagyok magamra. Sokszor álltam edzés végén a zuhany alatt remegő kezekkel, nem tudtam, hogy fogom meg a kormányt a kocsiban és érek haza. Majd másnap minden kezdődik elölről, és menni kell, nem kérdés – sokszor belegondoltam már, tényleg, hogy bírtam ezt az utat végigcsinálni? A cél érdekében egy út volt, és ahogy a lányomnak is utaltam rá, mindannyian nagyon jók voltunk akkor abban a csapatban; ha én nem csinálom, ott van mögöttem a másik. Ha félvállról veszem, nem lesz esélyem bekerülni a csapathajókba és egyesben odaérni. Emellett volt egy olyan edzőnőm, Fábiánné Rozsnyói Katalin, aki világbajnok volt a fanatizálásban. Elhitette velem, ha megcsinálom, amit mond, annak meglesz az eredménye, és bajnok leszek. És a csapatból mindenki megcsinálta szó nélkül…

– Pontosan ezért kérdeztem, mert manapság sokan tudják a pályafutásukat úgy kitolni, hogy hosszabb szüneteket is beiktatnak, egy olimpia után nem tartják fontosnak a következő világeseményt. Önben ez fel sem merült?

– Bevallom, ezen mindig csodálkozom. Egy sportoló életében az, hogy élsportolóként élhet, nagyon rövid időszak az egész életéhez képest, szerencsés esetben nyolc-tíz évig lehet a topon lenni. Ebből akar valaki kihagyni? Annyira jó érzés fölállni egy dobogó tetejére, évről évre bizonyítani azt, hogy a világon a legjobb vagy. Nekem ez drog volt! Kellett az a fajta adrenalin, amit az élsport adott. Kellett évről évre, hogy bizonyítsam magamnak: megint meg tudom csinálni. Aztán bebizonyítottam azt is, hogy nem tudom megcsinálni. Utóbbira is szükségem volt, hogy lássam, érezzem, már nem tudok odakerülni, akármennyire is szeretném. Sokan kérdezték, hogy miért nem hagytam abba a 2012-es londoni olimpiai győzelem után. A válasz egyszerű, ha akkor befejezem, utólag biztos azt érezném, sikerülhetett volna a 2016-os olimpiai kijutás és győzelem is. Így lett kerek és lezárt a történetem.

– Nem akarom nehéz helyzetbe hozni, de a női szakágról muszáj beszélnünk. Emlékszem a 2006-os szegedi világbajnokságra, ahol a hat női számból hatot megnyert, a női válogatott összesen kilenc aranyérmet szerzett. És 2004 óta a tavalyi párizsi játékokig minden olimpián nyert a női csapat. Eltávolodtunk ezektől a sikertől is, van önben hiányérzet?

– Óriási hiányérzet van bennem a női szakággal kapcsolatban. Más irányt kell venni a változás érdekében. Nekem leginkább egy erős vezéregyéniség hiányzik. Olyan karakter és személyiség, aki viszi a többieket…

– Pont azért idézzük fel a múltat, mert elképesztően erős női csapatuk volt, erős karakterekkel. Talán kicsit generációs probléma és nem csak nálunk, világszinten, hogy eltűntek a karakterek? Létezik az a küzdőszellem, ami például a kétezres évek női kajakoscsapatát jellemezte?

– Szerintem nagyon sok olyan fiatal van, akiben megvan – talán női vonalon tényleg lehet hiányérzet –, de a fiúknál legalább nyolc-tíz huszonéves, remek gondolkodású fiatalt látok, aki pontosan érti, miért van itt, és mindent megtesz az eredményért, értékeli a lehetőséget, a környezetet, a támogatást, a hátteret. Ugyanakkor látok sok olyan versenyzőt is, aki nem értékeli, milyen körülmények között sportolhat. Nemcsak a létesítményekre gondolok, hanem a teljes háttérre: segítséget kapnak a táplálkozásban, regenerációban, a mentális felkészülésben, rehabilitációban, sérülés esetén jégkamra, hiperbár, teljes kezelés rendelkezésre áll, gyógytornászok, humánkineziológusok segítik őket, és még sorolhatnám… Fiatalon megalapozhatják a jövőjüket, és sokaknál azt sem látom, hogy ezt értenék. Persze tíz, tizenöt év kemény lesz, de ha becsületesen és alázatosan végigjárod az utat, akkor odaérsz, megalapoztad a jövődet. Ezért próbálunk itt, az akadémián irányt mutatni a gyerekeknek.

– A vízen mindent elért, hihetetlen pályafutást tudhat maga mögött. Az akadémiánál milyen célokat tűzött ki maga elé?

– Két dolog okoz örömet, az egyik, hogy évről évre eredményesebbek vagyunk, versenyzőnk, Fojt Sára a párizsi olimpián két érmet szerzett, felülmúlva az én álmaimat is. Idén pedig a felnőtt-világbajnokságon, olimpiai távon győzött akadémistánk, Kurucz Levente párosban, Nádas Bencével, Fodor Bence pedig ezüstérmes lett a férfi kajak négyes tagjaként. A másik, ami boldoggá tesz, hogy folyamatosan növekszik a létszámunk, erős, összetartó közösség alakul itt, Sukorón, boldog gyerekek, fiatalok töltik meg élettel az akadémiát; azt hiszem, ez jelenti a legnagyobb örömet számomra.

– Ha a korábban említett 2006-os világbajnokság hat aranyérmét nézzük, valószínűleg megismételhetetlen a magyar női kajak azon teljesítménye. De mit kívánna a szakágnak?

– Szerintem minden rekord megdönthető, az esélyt nem zárnám ki. Nem lesz egyszerű menet, vissza kell kerülni a világ élvonalába, nem tartom lehetetlennek, hogy a következő olimpiára sikerülhet. Most voltak kisebb-nagyobb pofonok, de hiszek abban, hogy irányba állítják a női kajakválogatottat, optimista vagyok.