Egy rejtett zseni megfontolt világhódítása

– Nagy becsben, otthon őrzi a világbajnoki bronzérmet?

– Nem éppen, mindig nálam van – most is hoztam a kis táskámban –, a horvátországi nyaralásra azért nem vittem magammal, mert a repülőn nem fért be kézipoggyászba. De bulizni is velem jött a Budapest Parkba, a habparti alatt kicsit elázott, most tusfürdőillata van. Mégiscsak menő, ha lősz vele a bulikban is egy képet, és megint ünneplitek.

– Azért kérdeztem, hol tartja, mert elmondása alapján a családjának is rendkívül sokat jelentett, hogy a hazai világbajnokságon dobogóra állhatott, így hátha a szülei őrzik.

– A szüleim nagyon támogatóak, valószínűleg minden sikeremnek ugyanúgy örülnének, ha egy országos bajnoki cím lenne a csúcs és az én szintem, hasonlóan, mint a világbajnoki bronznak. Az örömük többről szól, mint egy érem, hiszen végigkísértek a hosszú úton, ami mélypontokkal, rosszabb időszakokkal volt tele, de minden munka, amit gyerekkorom óta beleöltem a sportba, most kiteljesedett. Kiskorom óta folyamatosan vittek edzésre, versenyekre, mindig mellettem voltak.

– Sokáig őrlődött, hogy a családja a budapesti Papp László Sportarénában élőben szurkoljon-e, hátha elvonja a figyelmet a versenyzéséről. Mennyire volt ezáltal görcsös a mérkőzések előtt, a világbajnokságon?

– Plusznyomást jelent, ha hozzám közel álló személy a helyszínen szurkol, nem akartam ezen is aggódni. Részükről soha nem érkezett elvárás, mindig csak bennem fogalmazódott meg a bizonyítási vágy. Ezért féltem a magyar közönségtől is, hogy nem fogok tudni jól teljesíteni és csalódást okozok. Szerencsére ezt teljesen sikerült kizárnom a szőnyegen, sőt, igazából a hosszabb meccsek alatt segített és támogatott a közönség is. Húgom és öcsém jelezte, hogy szereztek jegyet, biztos jönnek, a szüleim érkezése az utolsó pillanatig kérdés volt, teljes bizonytalanság volt bennem, mi lenne a jobb megoldás. Sportpszichológusommal, Sági Andreával sokat foglalkozunk azzal, hogyan próbáljam meg kinn tartani azokat az élethelyzeteket, amelyek versenynapon kétségként felmerülhetnek bennem. Pont ezért fontos, hogy ne csak a sportról, hanem a magánéletről is bátran beszéljünk, hogy kevesebb bizonytalanság legyen, ami a versenyen felszínre törhet. Ezért felhívtam a világbajnokság alatt és együtt megoldottuk ezt a helyzetet, úgy döntöttem, jobb, ha a szüleim is a helyszínen lesznek. Utólag belegondolva, köszönöm magamnak, hogy így határoztam, mert nagyon jó érzés volt velük megélni. Megható pillanat, mély lelki élmény volt, amikor anyukám külön megköszönte, hogy velem lehettek azon a napon.

– Jelenthet segítséget, hogy épp más miatt aggódik és ezért nem a verseny miatt stresszel?

– A versenyek alatt egyébként is nagyon izgulós vagyok, nincs szükség a pluszstresszre. Az Európa-bajnokság és a világbajnokság közötti öt hétben már tiszta görcs voltam. Az edzőtáborok is nagyon rosszul mentek, egy csomót sírtam, teljesen ki voltam készülve. A vébé előtti héten történt egy fordulat: talán közrejátszott, hogy az egyetemen sikerültek a matekvizsgáim és a fogyásom is jól alakult, sőt, az évben a legjobban. Megnyugodtam. Már nem túl akartam lenni a világbajnokságon, hanem vártam. A sorsolásomat is csak reggel szoktam megnézni; na, amikor itthon a világbajnokságon megláttam, nem javította a stressz-szintemet!

– A versenyágat látva egyből lebeszélte magát arról, hogy elhiggye, jó eredményt érhet el?

– Nem, csak az izgalmam fokozódott. Akikkel aznap mentem, minden ellenfelemet jól ismertem, versenyeztem velük, inkább biztonságot adott abból a szempontból, hogy tisztában voltam a képességeikkel. Amíg eljutottam a szőnyegig, fejben sikerült beállítanom: jöhet bárki, meg fogom verni!

– Említette a két világverseny közötti lelkileg megterhelő heteket. Miből fakadtak a nehézségek, kétségek?

– Az ötödik, pontszerző helyem az Európa-bajnokságon nagy eredményt jelentett, pozitív érzést adott. Örültem, hogy eljutottam a bronzmeccsig, nem szomorkodtam, hogy nem sikerült megnyernem, viszont kettős érzés volt bennem. Tisztában voltam azzal, milyen nagy eredményt értem el így is, ugyanakkor éreztem, közel voltam a győzelemhez, ráadásul a spanyol lánytól másodszor kaptam ki idén, és én hibáztam, nem ő vert meg. A világbajnoki bronzmeccsnél ez a tapasztalat segített, nem akartam ugyanúgy járni, az volt bennem, ezt most én akkor is meg fogom nyerni! De az Eb-ről még úgy jöttem haza, hogy mind a két vállam teljesen gatya volt. A gyógytornászomhoz, Szász Imolához napi 2-3 órákat jártam, bár szanaszét „szadizta” a kezeimet, egy hét alatt onnantól, hogy nem tudtam megmozdítani és álmomban fájdalomra ébredtem, eljutottam odáig, hogy nekiállhattam az edzésnek. Utána bezúztam az orrom – szerencsére nem törtem el –, ömlött a vérem. Ilyen előzmények után a spanyol edzőtábor is rosszul alakult, és a vizsgaidőszak is ott volt a sport mellett.

– Nem csoda, ha kikészült, nem a legjobb előjelek a legfontosabb világesemény előtt!

– Nem állt össze a mozgásom, totálisan kivoltam. Ennek mentális háttere lehetett valahol a hazai közönségnek való megfelelés is: eredményt várnak tőlem, mi lesz, ha elbénázom? Az a gondolat sem segített, hogy már a nyarat akartam élni, letudni a vb-t – innen kellett mentálisan átfordulni. Végül sikerült összerakni magamat. Nem mondom, hogy megérte ez az időszak, mert megszenvedtem, de elfogadom, hogy így alakult, hiszen jó vége lett.

– Melyik pillanatot őrizte meg leginkább az emlékében?

– Számtalanszor visszanéztem videókat, és minden alkalommal megkönnyezem. Egy kép hiányzik a szívemből, az edzőmmel Tibi bával a közös (Szabó Tibor edző – a szerk.), mert végigkísért az úton, látta a szenvedéseimet, mellettem állt minden egyes nap és támogatott. Legjobban ő tudja, hogyan kell hozzám közelíteni. Annyi mindent köszönhetek neki, velem éri el az újabb és újabb eredményeit, amikor GP-érmes vagy Grand Slam-érmes lettem, aztán az Eb-helyezést, most a vb-bronzot. Mindegyik első érem a saját tanítványával. A világbajnokság előtt én kértem, hogy a vezetőedző, Toncs Péter álljon a szőnyeg mellett, mert Tibi bá szörnyen izgult, és mivel nagyon közel áll hozzám, nem tudtam volna nyugodt maradni. Hiányzik a győzelmi pillanatban vele az ölelés és a kép, ami megörökíti a pillanatunkat. Persze a bronzérem utáni este folyamatosan üvöltöttük egymás felé, hogy „Úristen! Sikerült!” – másnapra nem is volt hangom.

– Belegondolt, hogy egy kis községből, Koroncóról eljutott a világ legjobbjai közé, és milyen motiváló lehet másoknak, hogy igen, a világ bármely szegletéből el lehet érni a csillagokat?

– Fontos a tehetség, akarat, szorgalom, erő és a lehetőségek. Utóbbi nem függ össze azzal, hova születsz, csak adódik az életed egy pillanatában és élni tudni kell vele, mert nem mindig kapsz újabb esélyt. A szülői háttér sokat segített, apukám hetediktől tizenkettedikes koromig minden héten kedden hordott Budapestre válogatottkeret-edzésre, vagy segített a pénteki tánc után elérni a dzsúdóedzésre. Számít, hogy községünkben volt egy edző, aki meglátta bennem a tehetséget, hitt bennem akkor is, amikor eredményem se volt, és én sem hittem magamban. Javamra vált, hogy heti hármakat edzettem, míg mások tízet. Sokan közülük eltűntek, kiestek a sportból, én viszont nem égtem ki fiatalon.

– Említette fél mondatban a táncedzést, egy eredményes cselgáncsozóval beszélgetek, nem táncossal, de másik karrierlehetőség is kínálkozott?

– Annyira nem voltam benne jó. Nagyjából nyolc-kilenc évig néptáncoltam, a testvéreim a mai napig. Nekem viszont mindig a dzsúdó volt az első.

– Egyik hatott a másikra?

– A dzsúdós botmozgásom mondjuk a szőnyegre sem kellene! Nehezebb volt a fiúnak irányítani, hiszen végig azt tanultam, a tatamin én irányítom a másikat, és azért ez kihatott a táncra is.

– Többirányú az érdeklődése, meglepődve olvastam, hogy bűnügyi kibernyomozó szakirányra járt egyetemre. Mi vitte ebbe az irányba?

– Az informatika iránti érdeklődésem általános iskolára vezethető vissza a tanárom hatására, versenyeken is részt vettem és a matematika az erősségemnek számított. Ilyen irányba gondolkodtam. A gimnáziumban jött egy fuvallat, Isten tudja, honnan, hogy orvos leszek, ezért a biológiát meg a kémiát kezdtem el nagyon tanulni. Egyszerre jártam biológia-, kémia-, matematika-, informatika- és angolfakultációra. Az infóérettségim egyébként 98 százalékos lett, pedig nem jósoltak nekem nagy jövőt…

– Az interjún kívül viccesen megjegyezte, hogy – a jelzőt hagyjuk – zseninek tartja magát, lassan érteni vélem és meg kell hogy erősítsem benne. Mert mindezeket a tanulmányokat magas szinten, az élsport mellett rendkívül nehéz lehetett összeegyeztetni.

– Világéletemben irányultan tanultam, vagyis nem egész évben, folyamatosan, hanem az adott vizsgára, amennyi éppen szükséges. Az államvizsga előtti egy hónap mondjuk kemény volt. Szóval eredetileg a győri egyetemre készültem, mérnökinformatikus szakra, mellette otthon lakhattam volna. Anyukám úgy látta és javasolta, hogy szakadjak ki a környezetből, legyek kollégista, tapasztaljak többet az életből. Akkor akadtam a bűnügyi kibernyomozó szakirányra a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, és bekerültem az induló első évfolyamba.

– Ha jól értem, teljesen véletlenül került erre a pályára?

– Igazából más útra készültem, de Pestre jöttem rendőrnek. Sokrétű foglalkozásokon és szakmai gyakorlaton vettem részt, de nem szeretném részletezni és nem is tehetem. Azóta leszereltem a rendőrségtől, az élsport mellett nem lehetett volna azt a területet vinni, összeférhetetlen.

– Lezárt fejezet az életében?

– Nehéz döntés volt, de lezártam. Nagy célom a Sportszázadba bekerülni. Jelenleg mérnökinformatikus szakon tanulok a Miskolci Egyetemen, amit a katonaságnál pont hasznosíthatnék – csak visszajutottam az általános iskolában megfogalmazott infópályára. Ez az egyetem támogatja az élsportolókat, segítik a tanulmányaimat. Nem tudom, mire lesz még affinitásom a 2028-as Los Angeles-i olimpiát követően, hogyan akarom alakítani az életemet. Próbálok folyamatosan tanulni, hogy minél több lehetőségem legyen az élsport után.

– A bűnüldözés már nem érdekli?

– Ezt nem mondanám, látom az izgalmas oldalát és azt is, merre orientálódnék. Viszont be kell látni, az élsport korban és időben behatárolt, csak most lehet csinálni. A második karriernek bármikor neki lehet kezdeni. A cselgáncsban nem láttam magam olyan jónak, mint a környezetem, de külső támogatásra képes voltam elhinni, hogy ez lehet a jövőm és emellett dönteni. Mára az ország három legjobb aktív női dzsúdósa között vagyok.

– Számtalan kanyar volt az életében, megfontoltan választja ki az új irányokat, vagy hirtelen ötlet vezérli?

– Mindig megfontoltan döntök. A rendőrségi leszerelésem előtti döntést hónapok előzték meg, utána a feldolgozása is hosszabb időt vett igénybe. Spontán csak a bulik tekintetében vagyok. Az élet minden más területén kitartás jellemez, és nem csapongok. Az élsportban könnyebb döntéseket hozni, mint a civil életemben, mert a sport megadja a keretrendszert. Utólag minden döntésem beigazolódott.

– Képes értékelni az eddig elért sikereit?

– Nem. Hosszabb választ szeretne? A világbajnokságon a bronzérmet azért nem, mert akkor még fel sem fogtam. Azóta pedig valahogy úgy vagyok, mint az összes eredményemmel: lekicsinylem a saját fejemben. Kevesebbet ad hozzá a magabiztosságomhoz az elért sikerem, mint amennyit valójában jelenthetne.

– Önmagának viccesen megszavazta a zseni címet, de valójában nem így gondolja?

– Vidám személyiség vagyok, de inkább csak álarc az önfényezés. Mindig áll előttünk egy cél, muszáj a földön maradni, onnan lehet előbbre jutni.

– Fiatal kora ellenére fordulatokban és izgalmakban gazdag az élete, milyen konkrét célokat tűzött ki a következő évekre?

– Egyértelműen az olimpia, viszont még három év távolságra van, és ha csak távlati célokban gondolkodnék, elvesznék. A következő két év rendkívül nehéz és hosszú lesz a kvalifikációs versenyekkel, ezért idén nyáron próbálok feltöltődni a következőkre. Inkább kisebb, közeli célokat tűzök ki és próbálom végig megtartani a motivációmat. Nem akarom, hogy az olimpia annyira hangsúlyossá váljon most, hogy újra annyira elveszett legyek, mint az elmúlt fél évben, mert az mentálisan nem tartható. Egyensúlyt szeretnék találni a sportban és az életemben, hogy úgy jussak el Los Angelesig, hogy nem teszem magam tönkre az odavezető úton.