Egy szó: köszönjük!

Bár a magyar labdarúgó-válogatott vereséget szenvedett Belgiumtól az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjében, ez a két hét megmutatta: van értelme továbbvinni a sportág reformját. Számos feledhetetlen pillanatot köszönhetünk a csapatnak, és nem utolsósorban azt, hogy pártállástól függetlenül az egész nemzet ünnepelte együttesünket.

…és akkor lendült Gera Zoltán bal lába, a labda pedig a kapu bal alsó sarkába vágódott. Amikor már azt hittük, nem lehet fokozni az osztrákok legyőzését, majd az izlandiak elleni döntetlent követő eufóriát, a magyar válogatott olyan izgalmas és színvonalas mérkőzést játszott Portugália ellen, amelyet még hosszú ideig fogunk emlegetni.

Mire a Storck-csapat múlt szerdán pályára lépett utolsó Eb-csoportmérkőzésén, már tudtuk: a találkozónak számunkra nincs komolyabb tétje, hiszen vereség esetén is biztos résztvevői vagyunk a nyolcaddöntőknek. A szövetségi kapitány ezért azt is megtehette, hogy a sárga lapos Kádár Tamást, Nagy Ádámot, Kleinheisler Lászlót és Németh Krisztiánt kihagyja a kezdőből, nehogy egy újabb figyelmeztetés után, eltiltás miatt, hiányozzanak a következő mérkőzésen.

Néhány éve talán még attól tartottunk volna, komoly pofont is kaphatunk a portugáloktól, hiszen Cristiano Ronaldóék számára, velünk ellentétben, élet-halál kérdés volt a jó eredmény – két döntetlenjük után ugyanis még az a szégyen is megeshetett volna velük, hogy búcsúznak a tornától. Ez azonban már egy másik magyar csapat: a kezdő tizenegy összeállítása, amelyben a négy említett futballistán és a sérült Fiola Attilán kívül minden kulcsjátékos helyet kapott, azt mutatta, hogy a német szakember és stábja ezúttal is pontszerzésre készül.

És hogy ez egyáltalán nem irreális, arról a 19. percben, az említett Gera-gólnál bizonyosodhattunk meg végképp: miután Dzsudzsák szöglete után a portugál védelem csak röviden tudott felszabadítani, a Fradi középpályása 23 méterről a hálóba bombázott. Érdekességként jegyezzük meg, a meccs napján 37 éves és 61 napos futballista ezzel az Európa-bajnokságok történetének második legidősebb gólszerzője lett. Ráadásul az őt megelőző Ivica Vastic (aki akkor 38 esztendős volt) nem mezőnyből, hanem csak tizenegyesből volt eredményes a 2008-as osztrák–svájci Eb-n. Egy másik cím is Geráé lett: az UEFA honlapján az ő találatát választották a csoportkör legszebbjének a szurkolók.

„Gerzson” szó szerint szépségdíjas gólja érezhetően megfogta egy időre a portugálokat, akik a sokkból magukhoz térve heves rohamokba kezdtek, s előbb egy lesgóllal, majd egy Ronaldo–Nani-akció végén, a 42. percben, egy szabályos találattal válaszoltak.

A második játékrész Dzsudzsák Balázs és Cristiano Ronaldo gólpárbaját hozta. A 47. percben a magyar válogatott csapatkapitányának szabadrúgása után – a védőkön megpattanva – került a hálóba a labda, alig három perccel később a portugál klasszis lőtt szép, bár nekünk annyira nem tetsző, ráadásul a visszajátszások alapján lökés miatt szabálytalan, sarkazós gólt. Az 55. percben megint Dzsudzsák jött: szabadrúgása ugyan kijött a sorfalról, de megszerezte a labdát, befelé indult vele, majd lőtt: a labda ismét megpattant, így becsapva Rui Patriciót, s ezzel ismét nálunk volt az előny. Ezt sajnos Ronaldo sem hagyta annyiban, s hét perccel később, Quaresma beívelése után a hálónkba fejelt.

A csapatok lendületben maradtak, itt is, ott is voltak helyzetek – Elek Ákos például kapufát is lőtt –, de az állás már nem változott. S kell-e nagyobb elismerés annál, hogy amikor az utolsó percekben védőink hátul adogattak, a portugálok már nem nagyon akartak letámadni. Úgy voltak vele, jobb egy döntetlen és ezzel a biztos továbbjutás az erős magyarok ellen, mint egy még nagyobb pofon. Persze, így sem lehettek magukra büszkék: miután Izland legyőzte Ausztriát, csak csoportharmadikként mehettek tovább. A mieink viszont, messze felülmúlva legszebb reményeinket, elsőként jutottak a legjobb tizenhat közé.

A Belgium elleni, vasárnapi nyolcaddöntő aztán a végállomást jelentette a Storck-csapat számára. Tudtuk előre, hogy ez lesz a legnehezebb meccsünk, hiszen ellenfelük a világranglista második helyezettje, papíron a legerősebb európai válogatott, amely bárki ellen képes gyors és eredményes játékra, ha jó napja van. Vasárnap sajnos jó napja volt… Magyar részről ugyanakkor problémát okozott, hogy nem csupán az osztrák meccs óta sérült jobbhátvéd, Fiola Attila, hanem a középpályás játék egyik kulcsa, Kleinheisler László is hiányzott, miután kiderült, a szombati edzésen szerzett sérülése miatt nem tudja vállalni a pályára lépést.

Mindez aztán a teljesítményünkön is érződött: az eredetileg középhátvéd Lang Ádám ezúttal nem találta a helyét a védelem jobb oldalán, nem tudta felvenni a versenyt a mezőny legjobbjával, Hazarddal, a Kleisheisler helyére beállított Pintér Ádám pedig ugyan nem futballozott rosszul, de egészen más erényei vannak, mint a Werder Bremen magyar középpályásának. Gera Zoltánon is érződött, hogy szűk két héten belül a negyedik meccsét játssza, nem tudta úgy mozgatni a csapatot, mint korábban. Védekezésünk, passzjátékunk sem volt olyan, mint a csoportkörben.

Belgium ezt először a 10. percben büntette meg: egy szabadrúgás után Alderweireld fejelt a kapunkba. Bár hátrányban igyekeztünk visszatalálni a helyes útra, Lovrencsics Gergőnek és Dzsudzsák Balázsnak is volt veszélyes próbálkozása, összességében az első játékrészben a belgák domináltak, amit a 16-6-os kapura lövési arány is mutatott.

A második félidő belga lövéssel indult, de a mieink játékban egyre inkább visszajöttek a meccsbe: Szalai Ádám közeli fejese egy védőről pattant szögletre, Pintér Ádám irányt változtató lövésénél Courtois-nak bravúrra volt szüksége, hogy védeni tudjon, Juhász Roland is gólt lőhetett volna. Német szövetségi kapitányunk kockáztatott: Pintér helyére behozta a lengyel gólkirály Nikolics Nemanját, de egyenlítés helyett pár perccel később Batshuayi megszerezte a második belga gólt. Ekkor jött egy védő – Juhász – helyére a harmadik csatárunk, Böde Dániel, ám miközben az állás szorossá tételében reménykedtünk, másodpercek múlva Hazard is betalált Király kapujába. A végén pedig még szerencsénk se volt: a 90. percben Elek lövését védte Courtois, a másik oldalon azonban Carrasco nem hibázott, 3-1 helyett 4-0 a belgáknak…

A végeredmény azonban megtévesztő. A belgák valóban más szintet képviselnek, mint a mai magyar csapat, ugyanakkor válogatottunknak egy pillanatig sem kell szégyenkeznie teljesítménye miatt. Még ezen a mérkőzésen is érződött, hogy ez már egy másik együttes, mint amit Bernd Storck és Dárdai Pál szerepvállalása előtt láthattunk, a csoportkör erőn felüli játéka, eredménye pedig maga volt a csoda. Az osztrákok elleni siker, az izlandiak elleni dominancia és egyenlítés, a portugálok elleni örömfutball tizenötmillió embert állított a nemzeti együttes, a magyar futball mögé. Dzsudzsákék ugyanis bebizonyították, hogy kitartással, sok munkával, alázattal és valódi csapatjátékkal fel lehet borítani a papírformát – és ezen a Belgium elleni meccs sem változtat.

A futball ugyanis az a sportág, amelyben a legtöbb ország igyekszik pénzt, befektetett munkát nem sajnálva előrelépni. A belgák a 2002-es világbajnokság utáni öt nagy tornát (vb, Eb) kihagyták, ebben a bő évtizedben viszont új alapokra helyezték az utánpótlásképzést. Ennek máris látszik az eredménye: másodikok a világranglistán, 2010 őszétől a mostani Eb kezdetéig mindössze három tétmeccset vesztettek (az Európa-bajnokságon, az olaszok ellen volt öt és fél év alatt a negyedik vereségük), két éve, a világbajnokságon is negyeddöntősök voltak, s a magyar csapat búcsúztatásával most is a nyolc között vannak. Vagy említhetnénk az alig több mint háromszázezres lakosságú Izlandot is, amely szintén mélyről indult, a kétezres évek elejétől pályákat épített, megreformálta az edzőképzést, ennek köszönhetően most ott van az Eb-n, lapzártánk után nyolcaddöntőt játszott Anglia ellen.

Magyarország ehhez képest az út elején jár. Elindultak az akadémiák, nyugati színvonalú stadionok épültek, az MLSZ, a szakmai igazgatóként is dolgozó Bernd Storck iránymutatásai alapján, átszervezte az utánpótlás-válogatottak működését és professzionális hátteret teremtett a nemzeti együttesnek. Az elmúlt két hét igazolta, hogy van értelme ennek a munkának, s ha ugyanolyan lelkesedéssel és alázattal folytatjuk az építkezést, amilyen profizmussal az Európa-bajnokságra felkészült a csapat, akkor egyre feljebb és feljebb jutunk majd. De azt máris kimondhatjuk: van magyar futball. Köszönjük Bernd Storcknak és stábjának, köszönjük a játékosoknak!

Bándy Péter

Demokrata, 26. szám, 2016. június 29.