Egységben az erő

– A két világesemény között, amikor beszélgettünk, épp a hullámvasút lenti szakaszán tartózkodtak az Európa-bajnoki ötödik helyezés és az elszalasztott kvóta miatt. Akkor úgy fogalmazott: csapatszinten és egyénenként is több van mindenkiben, de a legfontosabb, hogy egy irányba, ugyanazt akarva, kézen fogva mennek tovább előre. Azt is mondta, kvótával és éremmel jönnek haza a világbajnokságról. Érezte, hogy pár hét leforgása alatt ilyen nagy változás is történhet?

– Mindig azt mondom, amiben biztos vagyok, illetve úgy érzem. Azt persze nem tudhattam, hogy vb-döntőig menetelünk, de abban biztos voltam, hogy büszkévé tesszük a magyar szurkolókat, barátainkat, rokonainkat, családunkat. Mélyről indultunk az Európa-bajnokság után, nem lettünk jobb vízilabdázók abban a két-három hétben, viszont egységesebbek voltunk, megmutattuk egymásnak, hogy mindenkiben van még erő, energia, és a negatív hullámból együtt tudunk kijönni. Nem arra figyeltünk, mások mit gondolnak rólunk, mennyi esélyt adnak a kvóta megszerzésére, hát még az éremre; egymásra koncentráltunk, magunkkal törődtünk. Érződött az összetartás a vízben, a parton, a kispadon ülve vagy egy-egy védekezésnél, blokknál, labdaszerzésnél. Bár a döntő utáni pillanatok fájdalmasak voltak, mégis kiemelném mint az egyik legfontosabb momentumot, mert nem mindenki csak magában siratta a helyzetet, hanem a medenceparton ülve egymást öleltük hosszú percekig. Láthatjuk, hogy jó az az út, az irány, amit választottunk, és az olimpiáig hátralévő időben sem szabad elengedni egymás kezét.

– Ahogy a csapatkapitány, Keszthelyi Rita mondta: vékony a vonal menny és pokol között. A kontinenstorna után két irányt választhatott a csapat, vagy még inkább szétesik, vagy amit láthattunk, összekapaszkodik és együtt túljut a nehézségeken. Mi kellett ahhoz, hogy az utóbbi ténylegesen megvalósuljon, és ne csak szavak szintjén?

– A csapat magja évek óta együtt készül a válogatottban, mindent tudunk a másikról, ki hogyan reagál bizonyos szituációkra. Soha nem volt ránk jellemző, hogy széthúztunk volna, akkor sem, ha ötödik, hatodik helyekért játszottunk világeseményeken. Ha a szívemre teszem a kezem, őszintén azt mondom, a legnagyobb erénye és ereje ennek a társaságnak, hogy legyen akár rossz vagy jó periódus, nem egyénileg akarjuk megoldani és megélni, hanem mindig csapatként. A januári eindhoveni Európa-bajnokság végén együtt leültünk a szobában, és órákon át beszélgettünk. Mindenki kimondta, hogy ezt elszúrtuk – talán erősebben is fogalmaztunk egymás között –, de nem játszottuk meg magunkat, nem volt mellébeszélés. Egy társaság akkor működik, ha a személyek egyesével is el merik mondani egymás szemébe, mit éreznek. Az őszinteség az alap, minden körülmények között. Akkor és ott, abban a szobában azt is megbeszéltük, hogyan tudunk túllendülni ezen a helyzeten. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez az ezüst nagyon gyönyörű érem, lehetett volna még szebb is, de rosszabb is. Az olimpia függvényében fontos visszaigazolás, hogy jó úton járunk. Csapatsportoknál a vízválasztót a legjobb négy közé jutás jelenti, ahhoz, hogy odáig eljussunk, a következő időszakban még többet kell tenni, fejlődni, egyénileg és csapatként is.

– Nagy fejlődési ívet mutattak be a világbajnokság alatt, az első meccseken a nagy gólkülönbség ellenére is mintha még akadozott volna a játék, majd egyre erősödtek, és bár az amerikaiakkal többször játszottak szoros meccseket az elmúlt években, érzésre talán mégis most voltak legközelebb a legyőzésükhöz.

– Szerintem is így van, bár azt hozzáteszem, az első meccs mindig nehezebb, ráadásul most előtte nem edzhettünk a versenymedencében, nem is voltunk az uszodában. A nyitó találkozóknál mindig az a fontos, hogy legyen meg az első labdaszerzés, gól, blokk – utána megnyugszik mindenki. A döntőben nem azzal foglalkoztunk, hogy az amerikaiaknak mennyire jó a védelmük, milyen nehéz gólt lőni nekik, mert akkora felületeket képesek letakarni, hogy nehéz megtalálni azt a kis helyet, ahol befér a labda. Ezúttal mindenki csak a következő szituációra, párharcra figyelt, arra, hogy a következő támadás, védekezés legyen jó. Azt gondolom, hosszú távon így lehet megnyerni egy mérkőzést, és nem az eredményre figyelni. Harcolni kellett minden pillanatban és támadásról támadásra haladni. Nagyon sok kis momentum vezet el addig, hogy az utolsó percben legyen esélyed a győzelemre. Minden apró szituációt megnyerni, csak ilyen szellemben szabad készülni. Minket pont ez jellemez, mert azért Unóban sem szeretünk kikapni egymás közt. Sokat szoktunk társasozni és kártyázni a lányokkal, néha eldurvulhat a helyzet, mert mi győzni szeretünk. A vízben mindez hatványozottan igaz.

– A világ egyik legjobb csapata ellen visszajöttek háromgólos hátrányból, vesztettnek hitt szituációból, nem pont ez jellemezte a válogatottat az elmúlt két évben. Ezek a meccsen belüli csodák adhatnak erőt a továbbiakban?

– Szerintem a mentális erőnk mindig is megvolt, most is azzal tudtuk visszahozni a döntőt. Talán fizikailag a fináléig vezető út többet kivett belőlünk. Az Európa-bajnok és akkori világbajnoki címvédő hollandok elleni negyeddöntő, majd a görögök elleni elődöntő – mindegyik ötméteres párbajjal. Nekik kicsit könnyebb út vezetett a döntőig. Érzelmileg teljesen más az a lelkiállapot, amikor egy gól ide, egy gól oda mérkőzéseket játszunk, majd ötösökkel dől el a győzelem. Persze elképesztően euforikus érzés, de sokat kivesz az emberből. A mentális erőnk megmaradt a döntőre, a magabiztosságunk is megvolt, de fizikailag azért elfáradtunk, ez megmutatkozott a sok eladott labdában az emberelőny-megjátszásoknál. Most abban is kell fejlődnünk, hogy a rendes játékidőben letudjuk a mérkőzéseket, mert akkor több szufla marad a végére. A döntőre visszatérve, talán lehetett volna jobb is, mégis azt éreztem, ez volt a maximum, tényleg ebbe most mindent beletettünk, nem maradt több. Lelkileg, érzelmileg, fizikálisan több mint egy hónapon keresztül a topon lenni nagyon megterhelő.

– A világbajnokság csúcspontjának nevezhetjük a hollandok ellen megnyert és egyben olimpiai indulást érő negyeddöntő mérkőzést?

– Mindenképp az egyik csúcspontnak nevezném, bár érdekesen éltük meg. Az ötméteres párbaj után összeölelkeztünk, mindenki örült a győzelemnek, amikor valaki elkiáltotta magát: megvan a kvóta! Akkor tudatosult bennünk, hogy nem csak a negyeddöntőt nyertük meg. Ezzel azt szeretném érzékeltetni, mennyire a meccsen volt a fókusz. Nagyon ritkán fordul elő a válogatottban, hogy ne lőjek ötméterest, szörnyű volt kintről megélni, remélem, soha többet nem fordul elő. Ugyanakkor annyira összeállt a játékunk, annyira együtt voltunk, hogy azt éreztem, itt és most csak mi nyerhetünk; ha a kapusunk, Neszmély Boglárka áll oda lőni, szerintem ő is betalál. Hihetetlen élmény volt a meccs alatt is, ahogy a kispad együtt élt, fogtuk egymás kezét, megéltünk együtt minden pillanatot. Szóval ezért is kellett pár perc a lefújás után, hogy felfogjuk, megyünk Párizsba! Érdekes az az állapot is, hogy az eindhoveni Európa-bajnokságon bármit megadtunk volna a kvótáért, helyezéstől függetlenül. A világbajnokságra teljesen más szellemiségben érkeztünk, most azt mondjuk: megnyertük az ezüstöt és mellé megszereztük a kvótát. Valljuk be, az olimpia évében nem sok embert érdekel az érem, ha nincs meg a kvóta. Minket azonban mindkettő érdekelt, és meg is szereztük.

– Egyébként pont a dohai világesemény előtt fogalmazta meg, hogy magyar válogatott vízilabdázóként a kvóta megszerzése mellett egy világbajnokságon nem lehet kevesebb cél, mint az éremszerzés. Miután az elsőt teljesítették, egyből helyére is lépett a második, egy pillanatra sem lett úrrá a megelégedettség érzése?

– Amikor elértük az egyik célt, az olimpiai indulás kiharcolását, persze örültünk, és az öltözőben volt egy kis éneklés is, de mégsem éreztük, hogy ennyi elég volt. Miután a görögöket legyőztük az elődöntőben, azt mondtuk, jó, rendben, ez is megvan, de még mindig nem elég. Készültünk az Egyesült Államok elleni fináléra és boldogok voltunk, hogy eljutottunk a döntőig, de ott motoszkált az érzés: valahogy még mindig nem elég. Szerintem az a legjobb, ha élsportolóként ez az érzés van jelen mindenkiben. Valljuk be, kipukkadhatott volna korábban a lufi, de mi mindannyian egyet akartunk. Hányszor kelhet fel az ember élete során azzal a gondolattal: ma világbajnok lehetek? Ez az oka, hogy a döntőben, háromgólos hátránynál és az egész mérkőzés alatt az volt bennünk, mi itt ma addig küzdünk, kaparunk, harcolunk, ameddig bírjuk, és még azon túl is.

– Ahogy megfogalmazta, ez a „nem elég” vitte tovább a csapatot a legvégsőkig. Párizsra gondolva mi lehet az „elég”?

– Most azt mondom, csak az olimpiai arany, nem tudok mást megfogalmazni. Ha ott leszek, és másképp alakulnak az eredmények, lehet, hogy másként fogalmazok majd. Tokióban a bronznak is nagyon örültünk, hiszen az első olimpiai érmet nyertük magyar női vízilabdában. Most nem mondhatok kevesebbet az aranynál, mert érzem, mire képes a csapatunk. A vébéről hazaérve egy napra elszabadultam a Balatonra. Sütött nap, ültem a hintaágyban, keresztrejtvényt fejtettem – bár azt sem tudtam, mit írok –, körbevett a csend, élveztem a pillanatot, de belül pörögtek az emlékek, felszínre törtek a világbajnokságon megélt élmények, egy-egy gól vagy győzelem kiváltotta érzések. Idő szükséges feldolgozni az elmúlt időszakot, viszont minden átélt pillanat erőt adhat a szürke, dolgos mindennapokban. Folytatódik a bajnokság, jönnek újra az edzések. Kőkeményen bele kell állni a munkába, máshogy nem megy, mert mindent az olimpiai győzelemért teszünk.