Elbírni az öt karika súlyát

– Csak a kívülállónak tűnik úgy, hogy a sportpszichológusoknak sokkal bensőségesebb a kapcsolatuk a pácienseikkel, mint egy mezei lélekbúvárnak?

– Nem, ez tényleg így van. Vigyázni is kell, hogy ne lépjünk át egy határt, ne csapjon át barátságba a kapcsolat. Ismertem olyan kolléganőt, aki az éjszaka közepén is válaszolgatott a sportolók üzeneteire. Én nem vagyok ennek a híve. Persze, ha mondjuk öngyilkosság-közeli állapotban lenne egy kliensem, más lenne a helyzet. Akkor nemcsak a szakmámból kifolyólag, hanem krisztusi szeretetből is kötelességemnek érezném, hogy segítsek. A túlzott haverkodás azonban sem a sportolónak, sem a pszichológusnak nem tesz jót.

– A pszichológusnak miért nem?

– Mert elfogult lesz, és kevésbé hatékony. Akkor tudok komolyan segíteni, ha egy helyzetet képes vagyok józan kívülállóként megítélni. Nem azt kell mondanom, ami a kliensnek pillanatnyilag jólesik. A hétköznapi értelemben vett vigasztalás, pátyolgatás nem része a munkánknak. Az együttérzésemet természetesen kifejezem, ha valakit mondjuk otthagy a partnere, esetleg elveszti egy hozzátartozóját. De elsősorban megpróbálom rávezetni a konfliktusok, nehézségek forrására, azaz mélyebb önismerethez segítem, és közösen találunk megoldást.

– Előfordult már olyan, hogy átlépték azt a bizonyos határt?

– Igen, volt rá példa nem is egyszer.

– Hogyan kezelte a helyzetet?

– Felajánlottam az illetőknek, hogy keressenek másik szakembert, de mindannyian ragaszkodtak hozzám, és képesek voltunk új, szakmai alapokra helyezni a kapcsolatunkat, és némi távolságtartással folytatni a munkát. Közülük azóta ketten is olimpiai érmesnek mondhatják magukat.

– És olyan megesett már, hogy valakivel nem találták a közös nevezőt?

– Hogyne. De természetesen nem hibáztattuk egymást, mindketten elfogadtuk a helyzetet. Valószínűleg én voltam a ludas, mert nem sikerült megértetnem, a mentális felkészülés nem azt jelenti, hogy hetente egyszer jót beszélgetek a pszichológusommal. A találkozások között is dolgozni kell. Otthon, a mindennapok során is muszáj időt szakítani mentáltréningre, relaxációra vagy épp versenyelemzésre. A sikerhez extra tudatosságra van szükség, megfordítva: a közhelyes gondolkodás csakis középszerű élethez vezethet.

– Amikor olyan sportág képviselője fordul önhöz segítségért, amivel még nem volt dolga, felkészül belőle?

– Csak annyira igyekszem megérteni, amennyire a versenyző szempontjából ez fontos. Egy-két edzésre elmegyek persze, de nem veszem kezembe a szabálykönyvet, és magolom be annak minden sorát. Annak idején hosszútávfutó voltam, később pedig hobbiszinten triatlonoztam is, ebből kifolyólag azt, hogy például az úszó Kapás Bogi mit érezhet a medencében a 200 méter pillangó alatt, nagyjából el tudom képzelni. Egy öttusázó fejébe már kevésbé látok bele. De majd ő elmondja, hogy mi van benne. Egyébként van olyan konzultáció, amelyiken szinte alig beszélünk sportszakmai dolgokról, kizárólag magánéleti kérdések, filozófiai dilemmák kerülnek szóba. Marosi Ádám idei világbajnoki címében például nagy szerepe lehetett, hogy felismertük: a vébé előtti hetekben már nem is szabad az öttusával fárasztani az elméjét.

– Van a sikernek kulcsa?

– Két síkja van az életünknek. Az egyik a magánéleti, a másik a munkahelyi. Mindkettő esetében csakis úgy tudunk kiteljesedni, ha elhagyjuk a hétköznapi, materiális racionalitást, és kilépünk valamilyen szellemi térbe. Egy sportoló akkor mondhatja magát mentálisan felkészültnek, ha a versenyen minden külső tényezőről képes elfeledkezni. Aki kifelé figyel, és képtelen elfogadni, hogy a világ nem tökéletes, vagyis hogy például a bíró csal, az ellenfél szabálytalan, a pálya nehezebb, mint várta, azt előbb-utóbb elragadják a negatív érzelmek. Ha pedig túl sokat tölt ebben az állapotban, elveszi magától azt az energiát, ami a koncentrációhoz kell. Somfai Péter olimpiai bronz­érmes párbajtőrözőtől kaptam egyszer egy buddhizmusról szóló könyvet. Volt benne egy mondat, ami nagyon megragadott. Az volt az üzenete, hogy ha az ember a versenypályára lép, felejtse el, hogy ki az ellenfele. Ne foglalkozzon a szemben álló nevével, az eredménylistájával. Csak a saját céljaira figyeljen, és élvezze, amit csinál. A tokiói olimpia egyik legnagyobb pozitív meglepetése Kovács Sarolta dobogós helye volt. Ő, aki egyébként nem a kliensem, úgy lett bronzérmes a női öttusázók versenyén, hogy tavasszal még egy térdműtét után keletkezett trombózis miatt kezelték. Neki valószínűleg sikerült ezt a technikát alkalmazni. Minden dicséretet megérdemel a pszichológusa.

– Van olyan, hogy valaki tehetséges egy sportágban, de mentálisan alkalmatlan a versenyzésre?

– Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok kardozó már akkor is elképesztő mentális állapotról tett tanúbizonyságot, amikor még nem dolgozott két pszichológussal egyszerre. Ezt nevezik őstehetségnek. Jól venni a „parádriposztot”, az egy dolog. Odaállni a pástra, és elhinni, hogy a legjobb vagyok, az pedig egy másik. És még fontosabb!

– Mennyire ismerte fel mára a sporttársadalom a pszichológiában rejlő lehetőségeket?

– Az edzők egy jelentős része még mindig nincs tisztában a pozitív hatásaival. Pedig fontos volna, hogy a szövetségek biztosítsák a sportolók mentális felkészüléséhez szükséges szakembergárdát. Tóth Krisztián cselgáncsozót, aki Tokióban bronzérmet nyert, saját elmondása szerint öt éve még lelkileg agyonnyomta az öt karika. Azt nyilatkozta, nem vált be, aki először segíteni próbált neki. Idén januárban találtak új, számára nagyon hatékony szakembert. De miért csak most?

– Hány százaléka jár az olimpikonoknak sportpszichológushoz?

– A versenyzők közül egyre többen fedezik fel a mentális felkészültség jelentőségét, egyre többen fordulnak szakemberhez. Ma már fizikálisan nincsenek olyan óriási különbségek versenyző és versenyző között, muszáj lelkileg is csúcsra járatni magukat. Az eredmények pedig magukért beszélnek. Nagyon jó példa Marosi Ádám öttusázó esete. Óriási hullámvölgybe került, már majdnem abbahagyta a versenyzést, aztán tavaly tél végére mégis sikerült visszakapaszkodnia az élmezőnybe, összességében nagyon derűsen, higgadtan és kreatívan használta fel a járvány miatti versenymentes időszakot, idén pedig 37 évesen világbajnokságot nyert, majd rá két hónapra 6. lett az olimpián.

– Mi volt az oka, hogy ott nem sikerült dobogós helyet elcsípnie?

– Talán mert ott nem tudott teljesen ellazulni, pozitív maradni és élvezni a versenyt. Hozzáteszem, férfiöttusában ma hatodiknak lenni az olimpián óriási eredmény, rendkívül értékes teljesítmény. Aminek pedig legalább ennyire feldob, hogy Ádám őszintén tud is örülni neki, ahogyan Siklósi Gergő az ezüstéremnek.

– Lőrincz Tamás az olimpia után abbahagyta az élsportot. Azután is foglalkozik vele, hogy szögre akasztotta a birkózócipőt?

– Ha kipiheni magát, ideális esetben legalább egy értékelő konzultációra sor kerül majd. Ez részemről önző szakmai érdek is, hiszen szeretnék visszajelzést kapni a munkámról, de neki is fontos, hogy lekerekíthesse a pályafutását. Azzal ugyanakkor, hogy búcsút intett a versenysportnak, az én eredeti küldetésem is befejeződött. A civil életben már nem feltétlenül nekem kell segítenem őt. Valakinek persze fontos lenne, az élsport ugyanis olyan erős és különleges identitást ad, ami a versenyzéstől való búcsú után automatikusan tovább él az emberben. Ahhoz, hogy ebből ne származzanak komoly lelki nehézségek, fájdalmak, a legtöbb sportolónak szakmai támogatásra lenne szüksége.

– Siklósi Gergely olimpiai ezüstérmével valóban nem elégedett?

– Ez így nem igaz! Nagyjából negyedóráig komolyan bosszantott, hogy a döntőben kikapott egy nála gyengébb képességű vívótól. Jót mosolyogtam azon, amit önöknek nyilatkozott az olimpia utáni üzenetváltásunkkal kapcsolatban. Valóban, az első SMS-ben azt írtam, „pici hiányérzet, enyhe szomorúság és komoly önkritika magammal szemben. Kielemezzük azt a keveset, amit kell!”, de azt nem említette, hogy az üzenetem másik felében az állt, „meghatóan és szenzációsan nagy EREDMÉNYT értél el.” Most már biztos, hogy a következő találkozásunkkor azt is meg kell beszélnünk, miért nem ez a részlet ragadt meg a fejében.