Eljött az idő
Noha Nagy Viktor napjaink legjobb magyar vízilabdakapusa, évek óta készült a visszavonulásra. A tokiói olimpián szenzációs teljesítményt nyújtva bronzérmet nyert a válogatott tagjaként, mégis, a csapat utolsó meccsén könnyes búcsút vett szeretett sportágától. A 37 éves pólóssal döntése okai mellett a szabadságról, a család fontosságáról és a nemzeti értékek védelméről beszélgettünk.
– Hogyan alakult át az élete, mióta nem vízilabdázik?
– Két gyerek apukájaként eddig is korán keltem, ez nem változott. Igyekszem ugyanakkor többet segíteni a feleségemnek, az utóbbi 11 évben ugyanis jóval nagyobb részt vállalt a gyerekek nevelésében, logisztikázásában, mint én. Most, hogy megszűntek a sporttal járó kötelességeim, reggelente sokszor viszem a kölyköket iskolába. Utána 8-tól 9-ig az uszodában edzek, majd kezdődhet a munka.
– Ezek szerint nem akasztotta szögre az úszónadrágját?
– Most elsősorban a szárazföldi edzéseké a főszerep. Vízben mindössze egyszer voltam az elmúlt másfél hónap során, mert a fiam megkért, hogy hadd lőjön kapura.
– Víziszonya lett?
– Szó sincs róla. Életem nagy részét az uszodában töltöttem, lételemem a víz. Biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor nagyon jólesik majd újra medencébe ugrani. De ez még odébb van. Rengeteg a tennivalóm. Nyáron semmit nem dolgoztam, mindent alárendeltem az olimpiának, ezért feltorlódtak a feladatok. Az első hetekben előfordult, hogy reggel, edzés után elmentem munkába, és csak este értem haza. Másfél hónap nagyon kevés arra, hogy beálljon az az életritmus, amit elképzelünk magunknak. A rokonokhoz még el sem jutottam. Persze lényegesen egyszerűbb a dolgom, mint az elmúlt években. Ha valaki tárgyalni szeretne velem, és időpontot kér, egyszerűen megnézem a naptáramban, hogy mikor vagyok szabad. Nem kell megvárnom, hogy az edző megválaszolja, hogyan alakul a holnap vagy a jövő hét.
– Mivel foglalkozik?
– Van egy sportfelszereléseket és sporteszközöket gyártó, illetve egy fertőtlenítéssel foglalkozó cégem. Az elmúlt években edzés előtt és után is a vízilabda-karrierem utáni életemet építgettem. Az egyikbe hat, a másikba négy éve vágtam bele. Most, hogy nem kell a délelőttöket és a délutánokat is a vízben tölteni, naponta négy-öt órával több időm jut a céges ügyekre és a családomra.
– Klubcsapata, a bajnoki címvédő Szolnok nemrég kettős győzelemmel jutott negyeddöntőbe a Magyar Kupában. Nem szorult össze a torka, hogy nincs ott a kapuban?
– Nagyon jól érzem magam a bőrömben, nem hiányzik az élsport. Úgy hiszem, most volt ideje a váltásnak. Rendkívül megterhelő volt a vízilabda mellett dolgozni. Erősen kellett egyensúlyoznom, hogy ne menjen egyik a másik rovására, mindkét fronton magas szintet tudjak nyújtani. Ezt nem lehet hosszú távon csinálni. Egyébként már öt évvel ezelőtt is megfogadtam, hogy nem fogok levezetni. Nem az a típus vagyok, aki egy gyengébb csapatban vagy második kapusként néha beáll és véd egyet. Vagy maximális erőbedobással csinálok valamit, vagy sehogy.
– Egy korábbi nyilatkozatában elmesélte, öccsének, aki autóversenyző, sokat segít pszichés dolgokban, például abban, hogyan tegye túl magát egy-egy kudarcon. Minek köszönhető, hogy ön mentálisan ilyen erős?
– Nagyrészt annak, hogy 2008-ban lemaradtam a pekingi olimpiáról, amit megnyert a csapat. Az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy nem utazhatok. A legnagyobb feladat volt a karrierem során, amivel meg kellett birkóznom, hogy túltegyem magam ezen a csalódáson. Sokat jelentett a sportpszichológusok segítsége, no meg az a 17 évnyi tapasztalat, ami a birtokomban volt. Most már egyébként Danival is egyre kevesebbet kell beszélgetni, ő is erősödött, fejlődött lelkileg, megtanulta, mikor mit kell csinálni, hogyan kell reagálni egy-egy helyzetre. Figyeltem arra, hogy ne vigyem túlzásba a támogatást. Ha nagyon el volt veszve, akkor terelgettem, de egyébként hagytam, hogy saját maga találja meg az útját. Ez minden sportoló életében fontos.
– Igaz, hogy nem szereti visszanézni a meccseit?
– Igen, kellemetlen, amikor kívülről látom magam. A parton egyáltalán nem úgy viselkedem, mint a vízben. Persze hozzátartozik a dologhoz, hogy amikor ilyen állapotba kerültem, mindig jól védtem. Ez pedig nemcsak nekem tetszett, hanem a közönségnek is. Gyerekként is ilyen voltam. Edzések alatt is hecceltem a játékosokat. Persze mindez csupán ártatlan élcelődés volt, nem pedig faragatlanság, nagyképűség. Csak azokkal csináltam, akiket nagyra tartottam, tiszteltem. Lehet, hogy évek múltán tetszeni fogok magamnak, ha visszanézem a meccseinket, de egyelőre nem barátkoztam meg a játékosénemmel.
– Mitől lesz valaki kivételesen jó kapus?
– Sok összetevője van ennek. Egy bizonyos adottság és kitartás is kell hozzá. Nem szabad félni a labdától. Sok kissrác megretten, és egyből elmegy a kedve a kapusságtól, amikor eltalálják. Egy vérbeli kapus azonban örül, ha rajta csattan a labda. Ezért mondják ránk, hogy bolondok vagyunk.
– Mennyit változott a karrierje során? Milyen volt az a Nagy Viktor, aki kisgyerekként a BVSC-ben vízilabdázni kezdett, és milyen az, aki ma egy olimpiai bronz- és egy világ-, illetve Európa-bajnoki aranyérem tulajdonosa?
– A fiatal kapusokra jellemző, hogy nagyon hullámzó a teljesítményük, egyszer rendkívül jól védenek, másszor kevésbé. Keresik a fonalat. Az évek során azonban nekem is be kellett látnom, hogy nincs recept. Nem tudnék most olyan tanácsot adni az utánpótláskorúaknak, amit megfogadva biztosan eredményesek lesznek minden meccsen. Hosszú évek kísérletei során derül ki, hogy az ember hogyan hozhatja magát csúcsformába, miképpen eddzen, hogyan fókuszáljon vagy táplálkozzon egy-egy mérkőzés előtt. Én például az olimpia előtt két évvel úgy döntöttem, hogy fokozatosan áttérek a vegetáriánus étrendre. Soha életemben nem éreztem olyan jól magam, mint ebben az időszakban. Nem volt szükségem masszázsra, pedig azelőtt hetente minimum egyszer mennem kellett. És kevésbé fáradtam el. Aztán ott vannak a babonák is. Fiatalkorban hajlamosak vagyunk hinni bennük. Ez viszont sokszor több energiát vesz el, mint amennyit hozzátesz a teljesítményhez. Ilyen kis apróságokon múlik, hogy valaki felnőttként stabilan kiemelkedő teljesítményt tudjon nyújtani.
– A válogatottban volt olyan feladat, amit rutinos öregként magára vállalt?
– Persze. Ha azt éreztem a csapaton, szükség van arra, hogy elmondjam a véleményemet, tapasztalataimat, akkor nem tartottam magamban. Most, az olimpián is többször megesett, és úgy érzem, meg is lett az eredménye. Sajnos a görögök elleni meccs előtt nem szólaltam föl, mert úgy gondoltam, mindenki rendben van fejben. Már bánom.
– Kevés olyan vízilabdásunk van, aki pályafutása során hosszabb-rövidebb ideig ne szerepelt volna külföldi csapatban. Ön viszont nem volt légiós. Sosem vonzotta a gondolat, hogy külföldre igazoljon?
– Lokálpatrióta ember vagyok. Fontosnak tartom, hogy Magyarországon tartsuk az értékeinket. Úgy érzem, így többet tudtam adni a hazámnak. Megtaláltam itthon a számításomat, nagyon jó csapattársakkal játszhattam az évek során, nem volt okom idegen országba költözni. A munkában is ezt a fajta szemléletet követem. Kizárólag magyar partnerekkel állunk szóba, és minden termékünk országhatáron belül készül.
– Edzősködésen nem töri a fejét?
– Szeretnék majd segíteni a gyerekeknek, hogy a magyar kapusok még jobbak legyenek. Tervben van a fejemben egy kapustábor is, de ennek még nincs itt az ideje. Először is be kell állítanom életem új röppályáját, csitulnia kell a körülöttem lévő nyüzsgésnek.
– Mit gondol, három év múlva feljebb léphet a nemzeti együttes az olimpiai dobogón?
– Nem látok a jövőbe, de bízom benne. Vannak tehetséges fiatal játékosok, akik megcsillogtatták már a tudásukat, de a neheze még csak most jön: meg kell tanulniuk stabilan jó teljesítményt nyújtani a válogatott élén, ehhez pedig nagyos fontos az alázat és a rengeteg munka.
