Első lépés: fejlődés

– A legnehezebb időszakban került a nőivízilabda-válogatott mellé tavaly szeptemberben, hiszen a három legnagyobb világeseményt rendezték meg fél év alatt: januárban Európa-bajnoki 5. helyet, egy hónapra rá világbajnoki ezüstérmet és olimpiai kvótát szerzett a magyar csapat, Párizsban pedig ötödikként végzett. A szakma, a szurkolók, a sportélet általában az eredmények alapján ítéli meg egy edző, sportoló munkáját. Társ-szövetségikapitányként mit nevez sikernek az elmúlt egy évből?

– A megítélést ezen a szinten az eredmény nagyban befolyásolja. A legnagyobb sikernek mégis azt nevezném, amikor az olimpia után a beszámolónkat az elnökség elé tártuk Mihók Attilával, és alapvetően pozitív hangvételű visszajelzést kaptunk. Látták, honnan indult el a női válogatott, tisztában voltak az erőviszonyokkal, voltak jó és kevésbé jó eredmények, de összességében a csapat kisugárzása, mérkőzéseken belül nyújtott teljesítménye emelkedő ívet mutatott az említett időszakban. Az elmúlt fél év legfontosabb feladata az a fajta munka volt, amely a csapategység összekovácsolásáról szólt. Nem új csapatot kellett építeni, nem is új játékosokat kellett fejleszteni, nem új utakat találni, hanem az adott lehetőségek közül a legbiztosabbat kihozni és a lehetőségekhez képest a legjobb csapatot összerakni.

– Az idei év három világversenye és mellette a kvótaharc nagy mozgásteret nem hagyott a nagyobb változtatásokhoz. Most kezdődhet el igazán az a munka, amiről korábban esetleg azt gondolta, szükséges véghez vinni a női válogatottnál?

– Három világversenyt végigélni a magyar válogatottal – közte világbajnoksággal és olimpiával – a szakma csúcsa, és ezért az elmúlt fél évben is a magas szintű, érdemi munka volt a fő cél. De egy újabb olimpiai ciklus elején mindenki azt tervezi, hogyan lehet négy év múlva, a következő ötkarikás játékokra a legerősebb kerete, megnézi azt is, hogy a jelenlegi válogatott játékosok közül kik azok, akik egy ilyen időintervallumban továbbra is magas szintet tudnak hozni. A bővebb keretből vagy az utánpótlásból kik azok, akiket elkezdhet edzésekre hívni, mérkőzéseken kipróbálni. Előre kell gondolkodni a tekintetben is, hogy kik lehetnek azok a játékosok, akik esetleg két-három év múlva érnek majd a felnőtt korosztály szintjére, és közülük lesz-e olyan, aki be tud kapcsolódni a válogatottba. Minden nemzetnél útkeresés kezdődik, még azoknál is, ahol jól működik a válogatott, hiszen minden olimpiai ciklus lényege a megújulás. Az már országonként eltér, hogy a játékosépítésre helyezik-e a hangsúlyt és az eredménykényszert félreteszik egy időre, vagy megpróbálják a kettőt összhangba hozni. Láthatjuk a női és a férfivonalon, hogy nemzetenként teljesen különböző felfogásban indítják el a folyamatokat. Én azt az utat választanám, hogy a következő egy-másfél évben nem csapatot, hanem keretet szeretnék építeni, tudva azt, hogy abszolút nem mellékes az eredmény.

– Egy stabil bő keret megtalálásában, összeállításában gondolkodik, vagy inkább az „állandó változó” lesz a jellemző?

– Talán nem szerencsés az „állandó változó”, de nem szeretném most konkrétan megfogalmazni, hiszen folyamatosan érnek majd az impulzusok. Sokat kell tapasztalnom, tanulnom. Az elmúlt fél év három nagy világeseményével kapcsolatban sokszor elhangzik – és az előbb említette –, hogy nem lehetett nagy változásokat véghez vinni. Hozzáteszem, de, akár lehetett is volna, ugyanakkor Mihók Attilával azon a közös véleményen voltunk, hogy a fiatal játékosok még nem tudták minden szinten megelőzni a rutinosabbakat, vagy jobb teljesítményt nyújtani azoknál, akik a csapatba kerültek. Kijelenthető: nem azért utazott az olimpiára ez a 13 játékos, mert még nem akartunk fiatalokat berakni és változtatni. Nagyon sok jó fiatal játékos van, ugyanakkor a válogatott csapatba kerülés nem jár, hanem meg kell dolgozni érte, jobb teljesítménnyel lehet kiszorítani az előttük állókat, azokat, akik eddig a keretet alkották. A lehetőséget most majd sokan megkapják, de folyamatosan kell ellenőrizni, kontrollálni, figyelni a fejlődésüket. És azt is kiemelném: nemcsak a fiatalok esetében, hanem a rutinos játékosoknál is. Azt gondolom, nagy harc lesz a keretbe és aztán a csapatba kerülésért is.

– Tényleg minden ciklusnál felvetődik a fiatalítás kérdése, holott vannak fejlődési szintek, amiket nem lehet lerövidíteni, felgyorsítani.

– Egy jó szinten lévő fiatal játékos esetében mindig egy jövőbe tekintő elképzelésről beszélünk, de előre azt nem lehet tudni, hogy miben és mennyit fejlődik és eléri-e három év múlva a most remélt szintet. Az első két évben folyamatosan figyelemmel kísérjük ezt a fejlődési utat, és a harmadik év elejére ki kell kristályosodnia, hogy ha nem is teljesen fix, de kevesebb változóval rendelkező keret álljon össze, hiszen 2027-ben egy hazai világbajnokság, majd a következőben az olimpia vár a válogatottra.

– Varga Zsolt szövetségi kapitány említette, a férfivonalon lát hiányposztokat, ami problémát jelent. A női válogatottnál hogyan látja ezt a kérdést?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy-két helyen nem ártana nagyobb választási lehetőség, de nem elsősorban posztokra értem. A balkezes játékosokat azért emelném ki, mert ahogyan a nevükben is szerepel, olyan adottságról beszélünk, amit nem lehet átalakítani – itt nem állunk olyan jól, nem olyan mély a merítési lehetőség. A posztokat tekintve egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a jövőben mindenki ugyanazon a területen kap szerepet, mint eddig, vagy ahol jelenleg játszik, illetve amiről az adott játékos és mindenki más azt gondolta, hogy a legerősebb pozíciója. Ezért nem jelenteném ki, hogy hiányposztjaink lennének, látok mozgásteret a változtatásra, mert nagyon szeretnék egy-egy játékost más pozícióban is játszatni, mint ahol eddig szerepelt. Ez egyelőre csak egy elképzelés, sok játékelemet kell majd folyamatosan tesztelnünk.

– Az biztos, hogy a vizes sportokat tömörítő World Aquatics most meghozott szabálymódosításai – amit komolyabb tesztelés nélkül fogadtak el és a következő világeseményen már érvényes – megint csak nem segíti, hiszen egy újabb stabil rendszeren változtattak: többek közt a támadóidő és a kiállítási idő is csökken. Mit gondol az új irányról, mennyire kell máris megváltoztatni bizonyos elképzeléseit?

– Még nem szeretnék állást foglalni. Bár az öt másodperces csökkentés kevésnek tűnhet, mégis nagyon sok. Gondoljunk arra, hogy egy csapat nagyjából tíz másodpercnél kezd el játszani előnyben a támadásoknál. Nekem a szabályváltoztatás jelenleg egyetlen utat mutat: tovább gyorsul a játék, még nagyobb szerepe lesz az erőnek, a kapusnak és a lövőtudásnak is.

– Az idei évet és a három világversenyt tekintve a női válogatottnál az volt az ember érzése, mintha egy lépcsőfokra lenne szükség az áttöréshez, az utolsó, legmagasabb szint eléréséhez, akár a győzni tudás képességének elsajátításával. Ha megnézzük a világbajnoki döntőt vagy az olimpiai negyeddöntőt a világ legjobb csapata, az Egyesült Államok ellen, egy-egy apróbb, nüansznyi dolog döntött. Egy nagyobb lépést lát, vagy másként tekint a szintlépésre?

– Másként tekintek a helyzetre. Minden csapatnak van egy alaptudása, egy taktikája és vannak egyéb momentumok – nevezzük szerencsének vagy annak, ahogy egy csapat megtanul nyerni. Egy szoros, kiélezett meccs végén sokszor tényleg az a csapat nyer, amelyik szerencsésebb. Azt láttam a női mezőnyben is, amikor az utolsó pár perc nagyon szoros mérkőzést hozott, szinte minden csapatnál ugyanannyi volt a negatív és pozitív végeredmény is. De ezzel akkor kell foglalkoznunk, ha odáig eljutunk – jelenleg csak szeretném, hogy eljussunk. Én abban hiszek, hogy minél magasabb az alaptudása egy csapatnak, annál többször tudja esetleg lerázni az ellenfelet a mérkőzés során, vagy olyan fizikai és lelki állapotban érkezik el az utolsó egy-két percre, hogy nagyobb arányban nyeri meg a mérkőzéseket. Említette a két amerikai találkozót. Azért az kimondható, hogy az Egyesült Államok csapata jobb, mint a magyar. A közös edzőtáborok alkalmával legalább nyolcszor nyertek ellenünk, míg mi egyszer ellenük. Ha két ilyen csapat küzd egymással, az egyik hiába kapaszkodik és hoz ki magából mindent, a végén kevesebb ereje és esélye marad a győzelemre. Bennük minden védekezésben és támadásban, ha csak egy-két másodperccel is, de több erő volt, és ez azért felőrli az ellenfelet. Tehát a következő években az alaptudás fejlesztésén szeretnék nagyon dolgozni. Ennek a folyamatnak az alapja a kiválasztás és a klubokkal való közös munka.

– Ezeket a fejlődési szinteket a többi csapathoz képest határozza meg, vagy a magyar válogatottat önmagához képest tekinti viszonyítási alapnak?

– Egyértelműen a nemzeti csapatokhoz képest határozom meg, mert át kell látni, hogy az élmezőny hol tart egyénileg és csapatszinten, és ahhoz képest hol vagyunk gyengébbek vagy éppen erősebbek; azon kell dolgozni minden egyes nap, hogy egyénileg és csapatszinten is a legjobbak között legyünk. Az a csapat tud többször győzni, amelyiknek megvan hozzá a tudása. Ezért mondom, hogy az első években folyamatosan azon leszek, hogy a csapat önmagához és a versenytársaihoz képest minél többet fejlődjön – itt még nem annyira elsődleges az eredmény. Ugyanakkor ha valaki mindig ledobja magáról az eredménykényszert, az soha nem fog nyerni. El kell jutni lépcsőfokokban addig, hogy egyszer elvárás lehet a győzelem.

– Sok diadal áll ön mögött, a Szolnok férficsapatával számos trófeát és Bajnokok Ligáját is nyert, mégis úgy nyilatkozott a szövetség podcastjában, hogy az utánpótlásban eltöltött elmúlt öt éve adta a legtöbbet, mert ott lehetett leginkább nyomot hagyni a vízilabda-történelemben. Ezt a gondolatot továbbszőve milyen történelmi nyomot lehetne hagyni a női vízilabdában, ebből a szempontból mit határozott meg a következő négy évre önmagára nézve?

– Szerencsésnek érzem magam, mert a Szolnokkal eltöltött egy évtizedemben tényleg minden benne volt. Azonban az egyik „rossz” tulajdonságom, hogy mindig valami újat keresek, nehezen tudok egy idő után leragadni. Miután befejeződött az ottani munkám, a további edzői állásajánlatok ellenére azért fogadtam el a szövetségnél az utánpótlás-igazgatói pozíciót, mert egyrészt teljesen más volt, mint amit addig csináltam, másrészt azt éreztem, lehetőségem nyílhat ezen a területen nyomot hagyni – ugyanakkor ezt nem az egész pályafutásomra, hanem arra az időszakra értettem. Nem elsősorban az eredményekre gondoltam, inkább egy rendszer felépítésére, illetve a kollégákkal megosztott munkára és közös fejlődésre. Most is egy teljesen új fázisban vagyok, új dolgot kezdtem el. Mindig nagyon óvatosan fogalmazok, csak remélem a pozitív haladást, nekem semmi más célom nincs, mint hogy ha az előző két munkahelyemhez viszonyítjuk, akkor hasonlóan sikeres legyen.

– Szövetségi kapitányként olimpiát nyerni – megfogalmazott magának ilyen célt?

– A legnagyobb célomat, álmomat nem éremben vagy eredményben tudom megfogalmazni. Mindig azt keresem – ahogy a Szolnoknál és az utánpótlásnál, most a női válogatottnál is –, hogy mi az adott korszaknak a legeslegjobb totális vízilabdája. Mindkét korábbi helyemen volt olyan pillanat, amikor eljutottunk idáig – a női válogatottnál is szeretném megtalálni és megközelíteni a következő korszak legjobb vízilabdáját. Azt vallom, stabilan esélyesek lenni a végső győzelemre azok tudnak, akik mindenben, minden területen a legjobbak között vannak. A játékosoknak, a kollégáimnak és nekem is ez kell hogy legyen a fő célom, amiért nagyon sokat kell dolgozni, fejlődni.