Élvezettel védeni a legnagyobb lövéseket

– Ha tíz évet visszarepülünk az időben, a Ferencváros népligeti uszodájába, emlékszem pár kislányra, akik akkoriban kezdtek vízilabdázni. Még külön női csapat sem létezett, mégis mindennap ott edzettek a fiúkkal együtt, kitartóan, vidáman – köztük Neszmély Boglárka is. Egy évtized eltelt, a magyar nemzeti válogatott első számú kapusaként fantasztikusan védett a szingapúri világbajnokságon. Ha visszagondol erre az útra, mit mondana az a kislány a mostani énjének?

– Biztos, hogy a kis Bogi nagyon büszke lenne a mostani Bogira! Óriási utat tettem meg, és ezen az úton még mindig járok. Őszintén? Azt hiszem, nem gondolta volna a régebbi Bogi, hogy ekkora eredményeket fog elérni! Ezt tartom a szemem előtt, és azzal motiválom magam, hogy minden lehetséges. Igazából az embernek saját magát kell folyamatosan legyőznie. És bele kell tennie a munkát, az alázatot. Biztos jót beszélgetnénk, és nagyon büszke volna rám.

– Ha a kezdetekre gondol, mi tartotta a népligeti uszodában? Megfogadott magának valamit 12-13 évesen, ami segített ilyen magas szintre eljutni?

– Gyerekként nem fogalmazódtak meg bennem konkrét célok, annál is kevésbé, mert kézilabdáról váltottam vízilabdára, kényszerű döntés következtében, a bokatörésem után muszáj volt valamit sportolnom, így kerültem a medencébe. A szüleim mondták, hogy másik sportágat kell választanom, és a vízilabda mellett döntöttem. Nem volt könnyű az út, nagyon nem szerettem úszni. Az elején még azzal is küzdöttem, hogy lejárjak edzésre és kitartsak. Utána már azért jártam a népligeti uszodába, mert nagyon megszerettem az ottani közeget. Tényleg, visszaemlékezve, hat-hét lány, fél csapat edzett Kádas Géza bácsi csoportjában. Aztán egyre többen lettünk, és a hangulat is még jobb lett. A közösség tartott meg, és ez a mai napig így van, erős kötelék, barátságok alakultak ki, talán a csapatsport legnagyobb erejének pont ezt nevezném. Természetesen a sport mindenre megtanít, de a csapatsport által olyan barátságok köttetnek, annyi élményt éltek át együtt, ami egész életedben elkísér.

– Mennyire segítette, hogy a Ferencvárosban 2017-ben megalakult a felnőtt női csapat, és elindult a magyar bajnokságban? Kezdett merészebb terveket megfogalmazni, hiszen már láthatta maga előtt az utat?

– Talán tényleg akkor kezdett bennem megfogalmazódni, hogy az OB I.-es csapatba be is lehet majd kerülni, és onnan majd stabilan a Fradi kapujába is. A fordulatot az iskolaváltás idézte elő bennem. Hatosztályos gimnáziumba kerültem, ahol az igazgató nem tolerálta, hogy sportoljak és ezért hiányozzak órákról. Akkor nem volt a legkellemesebb ezt hallani, viszont a mentális beállítottságom kapcsán átfordított bennem valamit. Addig a közösség, a sport, a mozgás élményéért vízilabdáztam, az iskolaváltásnál viszont megfogalmazódott bennem, ha már csinálom, csináljam rendesen, teljes erőbedobással, száz százalékot beleadva. A cél és a motiváció szép lassan kezdett el körvonalazódni. Az volt a fejemben, ha már így alakult minden, akkor járjak le reggel is edzésre, gyakoroljam még többet, amit a kapusedzőmmel megbeszélek. Elkezdtem tudatosan edzeni, és a vízilabdához is egyre tudatosabban álltam hozzá. Lépésenként haladtam. Soha nem felejtem el az első edzésemet a felnőttcsapatban. Örömmel mentem haza édesanyámhoz és osztottam meg vele, hogy egy lövésbe beleértem! Aztán már két kettőt is kivédtem… Itt kezdődött a felnőtt karrierem. Eleinte nem mindenki lőhetett nekem, mert nem voltam megerősödve, az ízületeim nem bírták volna el minden játékos lövését. Szép lassan fejlődtem, aztán már mindenki odaállhatott velem szembe. Haladtam fokonként előre a létrán, így jutottam el addig, hogy bajnoki mérkőzésen is megkaptam a lehetőséget, és beállhattam a Fradi kapujába. Igazából soha nem kerestem a célokat, mert mindig megvolt a következő lépés, megtaláltam a saját motivációmat abban, hogyan tudok előrehaladni. Így jutottam el addig, hogy a világbajnokságon ilyen szinten tudjak védeni, segítsem a csapatomat és elégedett lehessek önmagammal. Elmondva könnyűnek, természetesnek hangzik még nekem is, de visszagondolva tisztában vagyok vele, mennyi év munkája áll mögöttem, milyen sok gyakorlás, számtalan edzés. A legfontosabbnak mégis azt mondanám: végig motivált maradtam, és élveztem ezt az „utazást”.

– Jó nagy kört írt le, de visszaugranék a felnőtt női csapat megalakulására, 2017-re, amikor még csak tizennégy éves volt, egy esztendővel később pedig bemutatkozhatott a hazai élvonalban. Akkor a Ferencváros első számú kapusa a válogatott kiválósága, Kasó Orsolya volt. Felmerült, hogy esetleg ilyen magasságokba is eljuthat, és egyszer a nemzeti csapatban védhet?

– Szerettem Orsival egy klubban lenni, játszani, sokat tanultam tőle, és sokat is foglalkozott velem, próbált hozzátenni a tudásomhoz, elmondani, hogy miért ne úgy ugorjak, hogyan lehetek gyorsabb. Szívesen hallgattam és elraktároztam magamban, ami számomra releváns. Emellett kiemelném a közeget is, ami nemcsak az uszodát, hanem az egész Fradit jellemzi és hatott rám: a profizmus, a győzni akarás, mindig nyerni szeretnének. Szerintem a legjobb helyen voltam és vagyok a mai napig.

– A következő nagy lépcsőfokot az jelentette, hogy elérje az első számú kapus pozícióját a klubjában, és stabilan védjen. Ez kihagyhatatlan volt ahhoz, hogy a válogatottban is betölthesse egyszer ezt a szerepet?

– Számomra megtiszteltetés, ha bizalmat szavaznak nekem és elérem, hogy én kezdjek a kapuban. Nem volt zökkenőmentes út ez sem. Mentálisan rendkívül megterhelő volt, amikor először első számú kapus lettem a klubomban. Minden meccsen a maximumot próbáltam adni, év végére azt éreztem, teljesen elfáradtam, viszont rengeteget tanultam abból az évből. Tisztában voltam azzal, hogy ha a válogatottban helyet szeretnék kapni, akkor a klubomban stabil, első számú kapusnak kell lennem. Szép útnak mondanám, amíg eljutottam idáig, szerintem hatalmas dolog egy kapus életében, hogy a válogatottnál ő kerül ebbe a pozícióba.

– Volt azért bármiféle félelem, aggódás, extra nyomás önön annak kapcsán, hogy előlépett erre a posztra? Mégiscsak a kapus az, aki megakadályozza a gólt, stabilitást ad a csapatnak. Ezzel a teherrel küzdött valamikor?

– Ebben sok munkám van, külön foglalkoztam ezzel a területtel. Az önbizalmamon sokat kellett dolgoznom, és azt vallom, folyamatos feladat, hogy az ember felépítse és meg is őrizze az önbizalmát. Amikor jöttek a sikerek, pláne ha nyertünk is, ezek mindig hozzátettek a magabiztosságomhoz. De a stabilitáshoz az kell, hogy akkor is bízzak magamban, ha esetleg nem megy úgy a védés, mert tudom, mire vagyok képes. Soha nem másnak, csak magamnak akarok bizonyítani, magamnak szeretnék örömet szerezni azzal, hogy jól védek, magam miatt játszom, senki nem kényszerít rá. Egyszerűen nagyon szeretem, amit csinálok. Minden ebből indul ki, és ahogy ezeket elértem, valahogy megtaláltam önmagam, tiszta szívből csinálom, élvezem és egyre jobb vagyok benne.

– Amikor tudatosult önben, hogy az első olyan nagy világesemény következik, ahol a nemzeti együttes első számú kapusa lesz, készült rá külön mentálisan? A szingapúri világbajnokságon 21 évesen hihetetlen magabiztosan és sikeresen védte a magyar kaput. Végig koncentráltnak tűnt. Az is volt?

– Amikor megtudtam, hogy ez a feladat vár rám, éreztem, el kell kezdenem időben foglalkozni a kérdéssel, hogy valóban felkészült legyek. Ha onnan közelítem meg, hogy nekem kapusként egyedül kéne megnyerni meccset, akkor elkezdek félni, kétségek támadnak bennem, hogy képes leszek-e megoldani. De ha úgy gondolok rá, hogy egy csapatban vagyok, segítjük egymást, akkor megnyugszom, visszajön az a magabiztosság, ami előtte megvolt. Amikor körvonalazódott az idei év, hogy első számú kapusként számítanak rám, akkor elkezdtem magamon dolgozni mentálisan is. Azt erősítettem magamban, hogy ugyanazt kell tennem, mint minden meccsen, nem kell mást nyújtanom: csak tegyem a labda elé a kezemet – nagyon leegyszerűsítve, de mégis ez a lényeg. Szerintem jókor csíptem el ezt az egész folyamatot, és volt időm felkészülni. Mindent beletettem, és szerintem pontosan ezért voltam ennyire stabil, mert nem ért semmi sem meglepetésként, és élveztem az egész évet.

– Elmondta, hogy egyből megosztotta az édesanyjával, amikor az első edzésen beleért a labdába és kivédte a lövést. A világbajnoki ezüstérem után mit mondott neki?

– Anyukám megkönnyezte a világbajnokságot, és érdekes, most ő mondta azt, hogy a tévé előtt nézve a mérkőzéseket azt látta: ez a gyerek nagyon élvezi, amit csinál! Szerintem ez volt a legfontosabb mondandója, és nekem pedig a legfontosabb visszajelzés. Mert ha látszik rajtam, mennyire élvezem, hogy a magyar válogatott kapuját védhetem, át tudok adni valamit, ami engem jellemez, akkor tényleg jól csinálom, és akkor tudok stabilitást, pozitivitást, energiát adni a csapatnak. Szóval ennél nagyobb elismerést nem kaphattam volna anyukámtól, meg amúgy senkitől sem.

– Úgy látom, főleg arany ékszereket visel. Az ezüsttel is ki volt békülve, amit Szingapúrban a nyakába akasztottak?

– Abszolút! Nem mondom, hogy nem bántam az elveszített döntőt, ki ne bánná? Azért is vagyok kibékülve az ezüsttel, mert tudom, sok van még a csapatban – bennem is –, és biztos vagyok benne, szeptembertől még többet teszünk azért, hogy ismét döntőt játszhassunk az Európa-bajnokságon, majd a következő világbajnokságon. A munka soha nem áll le, amíg játszik az ember, addig tud fejlődni, építkezni, mert csak így lehet a legmagasabb szinten maradni és feljebb lépni. Azt hiszem, az érem fényesebb is lesz, az egész csapatot ez a mentalitás járja át.