A legjobb hat közé verekedte magát a hétvégén a magyar Buhurt válogatott
Ezt a csatát meg kellett nyerni (Fotók!)
Hála az égnek a versenyzők és a nézők nagy-nagy megelégedésére zajlott az idei Buhurt világbajnokság. Ez egyébként a sportág, pontosabban a harcművészet új nemzetközi szövetségének vizsgája is volt egyben. A megmérettetésnek Visegrád adott otthont. A támogatók, illetve a szervezők között ott találtuk magát a visegrádi önkormányzatot, a Magyar Buhurt Szövetséget, a Szent György Lovagrendet, és a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumát.
Több szempontból is telitalálat volt a hely, vagyis a visegrádi Királyi palota kiválasztása. Ez egyrészt elismerő gesztus volt az ország és a magyar Buhurt sport felé. Másrészt a középkori építmények – történetesen a Királyi palota, valamint a hegy, tetején a fellegvárral – eszményi „díszletként” szolgáltak a küzdelmekhez, hiszen maga a sportág, más szóval a Buhurt nevű harcművészet is a középkor kultúrájából eredezteti, és oda is helyezi vissza magát. Ráadásul nem volt olyan meginterjúvolt külföldi versenyző vagy csapattag, aki ne dicsérte volna Budapest, de még inkább Visegrád és a Duna-kanyar szépségeit és magát, mindent együttvéve Magyarországot. Hangsúlyozzuk, itt nem diplomaták, hanem páncélba öltözött harcosok és fegyverhordozóik, no meg korhű ruhákba öltözött udvarhölgyeik nyilatkoztak.
Aki látott már azelőtt Buhurt küzdelmeket, és most végignézte a világbajnokságot, az közvetlenül megtapasztalhatta, hogy mennyit fejlődött a sportág még öt évvel ezelőtti állapotához képest is. A magunkfajta laikusokat pedig ennél is nagyobb meglepetések érhették. Például az, hogy a visegrádi világbajnokságon, Afrikát leszámítva – bár az USA csapatában volt fekete bőrű harcos is – minden földrész képviseltette magát. A kívülállók számára meglepetést jelenthetett Mexikó színre lépése, de az izraeli válogatott szereplése is. Izraeli buhurtosok jártak már korábban Magyarországon, ám most csak egy hét fős delegációval érkeztek, a közel-keleti politikai és háborús viszonyok miatt csak nagyon bonyolult úton-módon, magyar segítséggel tudtak kirepülni az országból.
Valami húzósabbat akartak
Többször írtunk már a sportág történetéről, jellegéről és lényegéről, ezt most nem ismételjük meg. Továbbra is kérdés, hogy ki adja a fejét erre a sportra? Nagyjából három típust tudtunk most megkülönböztetni. Az elsőt azok képviselik, akik valamilyen hagyományőrző csoporthoz tartoztak, de a koreografált bemutatók mozgáskultúrája és alacsony izgalmi szintje nem elégítette ki őket. A második kategóriába azokat sorolhatjuk, akik azelőtt is valamilyen, jobbára távol-keleti harcművészeti formával kötelezték el magukat, de váltani akartak, nem elégedtek meg a full contact formákkal, többre, „húzósabbra” vágytak. Így járt egy Dániából érkezett apa és fia is. Mindketten részt vettek a küzdelmekben. És így volt egy megkérdezett amerikai csapattag is, aki eredetileg a dzsúdó szerelmese volt, de ahogy mondta: többet akart… Amúgy megkapta, hiszen meg kellett változtatnia az életmódját, az étkezési szokásait is, hiszen a Buhurt az erőnlétre és a kitartásra épül. A harmadik csoportba azokat sorolhatjuk a tapasztalatok szerint, akik kiemelkedő sportteljesítményt szeretnének nyújtani. Megtehették volna ezt például az asztaliteniszben is, de a negyven kilós páncél, és egy szemből jövő, őrjöngő, baltás ellenfél nagyobb kihívásnak tűnt számukra, mint a pihekönnyű kaucsuk labda.
Nyilvánvaló, hogy minden nemzeti válogatottban fellelhető mind a háromféle motivációs hátterű harcos. Aránybeli eltolódások lehetnek, hiszen a kínai válogatott azért volt itt, hogy megmutassa feltörekvő hazájának az erejét, az európai középkorral amúgy nem sok kapcsolata lehet. Bent a küzdőtérben maga a megtestesült lendület és ambíció, egy szóval: nehéz ellenfél volt ez az együttes.
Kiemelte a kínaiak teljesítményét Ujvári Ádám, a magyar válogatott kapitánya is. Ide lehetne sorolni az ausztrál csapatot is, bár őseik éppenséggel vihettek középkori emlékeket és kulturális szokásokat új hazájukba. Hasonló lehet a helyzet az amerikaikkal is, de nehéz elképzelni, hogy az ő Buhurt harcosaikban a középkori Európa szelleme dolgozna. Maradjunk abban, hogy ők kívülről nézve nem a hagyományok rabjainak, inkább sportembereknek és tántoríthatatlan küzdőknek tűntek. Érdekes lehet a mexikóiak motivációja is, hiszen ők leginkább a spanyol hódítás idejéből meríthettek, úgy is mint az őslakosok, és úgy is mint a konkvisztádorok utódai.
A csatamezők taktikája
Folyamatosan csiszolódik a sportág. Finomodnak belső viszonyrendszerei, taktikai megoldásai, kialakultak jellegzetes posztjai. Vannak például úgynevezett falemberek, akik erejüknél és testmagasságuknál fogva a szemből való támadások mesterei – a cseh óriások az egész világbajnoki mezőny jellegzetes figurái voltak –, és vannak például a futók, akik épp ellenkezőleg, apró, és fürge harcosok. Többek között épp az a feladatuk, hogy kerüljenek az ellenség harcvonala mögé, és onnan zavarják, támadják, nyugtalanítsák az ellenség katonáit.
A nagyobb formációknál, például ott, ahol 12 fős, de még inkább a 30 fős csapatok küzdenek, már határozottan megjelent a korabeli csatamezők taktikája, és katonai gondolkodásmódja például a csapatrészek elrendezésében, de magában a harcban is. Legyen erre példa a brit válogatott mérkőzése Ausztrália ellen, ahol a britek stabil, mozdulatlan sorfalba a rendeződtek, engedték, hogy az ausztrálok lendületesen rájuk rontsanak, és a britek maguk áthatolhatatlan védelmével megpróbálták felmorzsolni őket. Eközben persze a brit futók rendre megjelentek a talán túl sok kockázatot is vállaló ausztrálok mögött. Az egyik menetben az ausztrálok lendülete és akaratossága győzött, a másikban a felőrlő brit taktika. A harmadik, döntő összecsapásra azonban elfogyott a brit erő, az ausztrálok vitték el a meccset. Ujvári Ádám szerint szembeszökő az a fejlődés, amit az ausztrál Buhurt sport mutat az elmúlt 2-3 évben. Itt Visegrádon most az Ausztrál válogatott nyerte a világbajnokságot 30 fős és a 12 fős kategóriában, az ötfős csapatok vetélkedésében pedig a britek végeztek az élen.
Egyébként a 12, illetve a 30 fős összecsapások sajátossága az is, hogy amíg az 5 fős mérkőzések jobbára párharcokká alakulnak, addig nagyobb formációk esetében egy harcosnak – ahogy lehetett ez a középkorban is – több irányba kell figyelnie, támadhatják minden felől, főként a hadrendek felbomlásakor keletkező kavarodásban. A rostélyos páncél sisakból pedig elég korlátozott a kilátás…
Jött az orkán: Ria… Ria…!
A magyar válogatott emlékezetes mérkőzése volt az, amikor a 12 fős kategóriában a románok ellen lépett karámba. Már akkor torka szakadtából üvöltött a nézőközönség, amikor a két csapat bejövetelénél meglátta a magasban lobogó magyar trikolórt. (Minden bevonuláskor egy zászlótartó haladt az adott válogatott élén.) Nem volt mese, a magyarok úgy mentek előre, mintha nem lenne holnap… Senki sem cserélt volna románokkal, orkánként zúgott a Ria! Ria! Hungária! Győztünk. Szebb időkben politikai meccsnek nevezték az ilyen összecsapást. Nem voltunk egyedül, hasonló szellemben – a középkori emlékek! – zajlott például a brit-francia mérkőzés is.
Bár a magyar kapitány összegzése szerint elsősorban a nagy országok állnak a Buhurt nemzetközi élvonalában, hiszen sokkal nagyobb „emberanyaggal”, magyarán több klubbal és küzdővel rendelkeznek, mint például Magyarország. A nagyobb országokban, mint például Ukrajnában is létrejött a Buhurt női szakága, a hölgyek itt, Visegrádon is összemérték az erejüket. Az alakjukra igazított felszerelésük ugyanolyan, mint a férfiaké, és ugyanolyan szabályok szerint küzdenek, mint ők.
A sportág hazai vezetői remélik, hogy ez a világbajnokság segíteni fogja majd a Buhurt hazai népszerűsítését, táplálja ezt a reményt az is, hogy igencsak népes közönség, mondhatjuk, zsúfolt lelátók előtt zajlott a mérkőzések többsége. Helytálltak a magyar versenyzők, Bányai Ádám egyéniben bronzérmet szerzett, a válogatott pedig 12 fős kategóriában a finisben előbb a románok, majd a németek fölött aratott győzelmével a legjobb hat között végzett. A közép-kelet-európai térséget egyébként a cseh és a lengyel válogatott reprezentálta leginkább szívós, ötletes és rámenős harcmodorával.
A visegrádi világbajnokság eredményeinek részletes összesítésén és hitelesítésén még lapzártánk idején is dogozott a nemzetközi szövetség.
Az Ujvári Ádámtól kapott információink szerint apró, de vicces közjáték is történt a VB utórezgéseként. A kínai válogatott már hazafelé tartva épp az Magyar Nemzeti Bank épülete előtt rakodta át a felszerelését, nyilván egyik autóról a másikra. Kardok, balták, lándzsák, fokosok és buzogányok… A rendőrség pánikszerű gyorsasággal lépett akcióba, persze aztán tisztázódott a félreértés.
