„Ezzel a könyvvel befejeztük az életművét”
Tisztelet és főhajtás a magyar sport egyik legnagyobb alakja előtt. Egy történet, amit mindenkinek ismernie kell, mert az eredmények mögött ott állt egy nagyszerű ember, akinek élete, tudása, teljesítménye sokaknak jelenthet útmutatást, kapaszkodót, még ismeretlenül is. Koló, egy kenus legendája címmel jelent meg életrajzi könyv a 36 évesen elhunyt kétszeres olimpiai és tizenötszörös világbajnok klasszisról, Kolonics Györgyről. A róla elnevezett alapítvány születésének 50. évfordulóján méltóképpen kívánt megemlékezni a fájóan fiatalon távozott bajnokról. A szerzővel, Tamás Ritával beszéltünk a könyvbemutatón.
– Elnézve az egykori pályatársak, sportolók, családtagok mosolygós és meghatódott arcát, Kolonics György valószínűleg annak örülne a legjobban, hogy ismét összehozta a társakat. Azt már kevésbé szerette, ha őt ajnározták, róla szólt a történet, annál szerényebb volt. Mit gondol, mi lenne a véleménye a könyvről?
– Biztos mondaná, hogy elég ebből, menjetek inkább edzeni. Tényleg nem olyan személyiség volt, aki szerette, ha túlságosan dicsérik. Nagyon nagyra tartottam, szerethető ember volt, ezért mindig túlcsordulnak az érzelmek, nehéz róla pátosz nélkül beszélni, és azt gondolom, nem is lehet.
– A sok történetet hallgatva a kenus legendáról, a könyv megírása közben segítette esetleg egy belső megérzés, iránytű, hogy egy-egy sztori azért maradjon ki, mert Kolónak nem férne bele?
– Nem volt olyan momentum az életében, amit ki kellett volna hagynom. Néhány történetnél azért döntöttem úgy, hogy nem szerepel majd a könyvben, mert csak egy nagyon szűk kör értené, aki személyesen jól ismerte és értette, hogy mit, miért csinált, vagy miért úgy fogalmazott.
– Miért pont negyven interjú készült a könyvhöz? Milyen szempontok alapján választotta ki azokat, akiket szeretett volna megszólaltatni?
– Első körben a Kolonics György Alapítvány kuratóriumának tagjaival ültünk össze és beszéltük át az elképzeléseket, valamennyien együtt kenuztak Kolóval, vagy más módon kerültek kapcsolatba vele a pályafutása alatt. Az alapkoncepciónkban az szerepelt, hogy az életének minden korszakából szólítsunk meg szereplőket, nem csak a kenus társakat, barátokat, hanem az általános iskolás osztálytársán keresztül a pszichológusán át minél teljesebb képet kapjunk róla. Az alapot azonban a családja tudta hozzátenni, az édesanyja és a menyasszonya nélkül nem születhetett volna meg a könyv. A negyven teljesen véletlenül alakult, nem tudatosan terveztük, voltak, akiket én választottam, megint másokat riportalany is ajánlott, hogy többet tegyenek hozzá a történetéhez.
– Kikerülhetetlen és talán kihagyhatatlan fejezet a tragédia napja. Többen most beszéltek először arról a szörnyű napról, azokról a pillanatokról, amikor Koló távozott közülünk. Az érintetteknek lehetett ez egyfajta traumafeldolgozás?
– Többször szóba került a beszélgetések alatt, hogy jelenthetett-e elengedést, hogy a riportalanyok elmesélték és kibeszélték a történeteiket. Az elején még azt gondoltam, hogy nem. Ahogy a könyv bemutatója után összeálltunk egy csapatképre és láttam az arcokat, most már azt mondanám, igen. Mert azt érezzük, hogy olyat tettünk le az asztalra ezzel a könyvel, amivel befejeztük az életművét. Ha ezt a könyvet odaadjuk egy tizenéves gyereknek, vagy azoknak, akik soha nem hallottak róla, nem ismerték, akkor is reális képet tudunk mutatni róla és át tudjuk adni őt a teljes valójában.
– A sporttudósításai alakalmával ismerte meg közelebbről a kenus legendát, jelenleg is a róla elnevezett alapítvány kommunikációs feladatait látja el. Ezzel a könyvvel lett kerek és lezárt Kolonics Györggyel a történetük?
– Igen, azt hiszem. Úgy érzem, tartoztam neki annyival, hogy a halála után őt ért doppingvádakat és a szívproblémáival való konfliktust feloldjam és tisztázzam. Sokan vádolták felelőtlenséggel, pedig nem tudta, hogy beteg. Idéztem a boncolási jegyzőkönyvekből, egyértelműen látszik, hogy semmilyen doppingban nem volt érintett, és beszéltem olyan kardiológussal, aki közreműködött a kezelései, vizsgálatai során, senki nem tudta, mennyire beteg, ő maga sem. Fontos volt számomra, hogy mind a két történetnek pontot tudtam tenni a végére.
– Követve az ön munkásságát, mindig törekedett arra, hogy értéket teremtsen, közvetítsen. Olyan világban élünk, ahol sokszor a teljesítménynélküliség is népszerűséggel jár, Kolonics György élete fájóan fiatalon ért véget, de a története jelenthet valamiféle útmutatást?
– Egyrészt utat mutathat, másrészt, úgy érzem, a könyv és Koló története áttörhet bizonyos falakat. Eljuthat olyan útkereső emberekhez, akik nem tudják, merre, milyen irányba induljanak, mibe kapaszkodjanak. A Kolonics György Alapítvány mindent megtesz, hogy életben tartsa azt az értékrendet, amit Koló képviselt, ez a könyv sokat fog segíteni, hogy a története tovább éljen…
„… amikor az olimpiai és világbajnok kenus meghalt, minden megváltozott. Sokakban megölte azt az illúziót, hogy van igazság a földön. Az azóta megjelent visszaemlékezések mind azt visszhangozzák, hogy Koló szellemisége, az az értékrend, amit képviselt, túlmutat a sportágán. Tartása, jelleme, becsületessége nemcsak a sportban, de az élet minden területén iránytű, életrajza tehát nemcsak a kenuzás szerelmeseinek, de mindenki másnak is tanulsággal szolgál.” (Koló, egy kenus legendája című könyvből)
Kolonics György kétszeres olimpiai bajnok, tizenötszörös világbajnok kenus. Az ötödik olimpiáján, Pekingben Kozmann Györggyel indult volna 1000 és 500 méteres kenu párosban. 2008. július 15-én, az ötkarikás játékok előtt 24 nappal, edzés közben hunyt el, 36 évesen. Idén lett volna 50 éves.
