Feladták maguknak a magas labdát
Beléptek a hazai elitbe, és ha már ott vannak, maradni is akarnak. Fiatalok, sikerre éhesek, motiváltak. Báder Márton két éve kezdte meg az építkezést a BHSE-ben, és rövid idő alatt elérte, hogy két évtized kiesése után visszakerüljenek az első osztályba. A korábbi 98-szoros válogatott klasszis center – aki a magyar mellett szlovén és horvát bajnoki címeket is szerzett – sikeres pályafutása elején még játszott az élvonalbeli Honvédban, jelenleg a kosárlabda-szakosztály szakmai igazgatója. A szezonrajtnál kérdeztük az új kihívásokról, célokról, és beszéltünk arról is, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben mennyire tervezhető a jövő.– A bajnoki szezonnyitó esemény előtt a Honvéd ügyvezető elnöke úgy adta át önnek a szót, hogy az a fajta munka, amit két éve elkezdett, kezd beérni azzal, hogy huszonegy év után visszakerültek az élvonalba. Gergely István úgy fogalmazott, a teher és a felelősség is a szakmai igazgató vállát nyomja. Pályafutása alatt nyilván hozzászokott a nehéz helyzetekhez, most milyen kihívás előtt áll?
– Felülmúlta az elvárást, ahogyan a csapat az előző szezonban teljesített, kiugróan jó évünk volt, nagyon büszkék vagyunk rá, emlékezni fogunk erre a sikerre, de ez a múlt, most az a fontos, hogy kezdő nagycsoportosként maradjunk is bent az elitben. Azt gondolom, a bajnokság kiegyenlítettebb lesz, mint eddig, nem látok egyelőre olyan csapatot, amelyik úgy kiemelkedne a mezőnyből, mint az előző években a Szombathely vagy a Szolnok. A bajnokságnak mindenképpen jót tesz, ha többesélyes, és a nézők is izgalmas meccseket láthatnak. Jelenleg olyan gazdasági helyzet elé nézünk, ami óvatosságra int. Az igazolások sem lehetnek olyan bátrak, több csapat még nincs kész, köztük mi sem. Nekünk, vezetőknek felelősségteljes döntéseket kell hoznunk, a stabilitás mindenféleképpen fontosabb, mint a szakmai fejlesztés.
– Nem vállalhatnak rizikót az igazolásoknál?
– Gazdaságilag nem ideális a helyzet, de egy feljutó csapatnak meg kell adni a stabilitást. A feladatunk ugyanakkor többrétű, hiszen nemcsak Honvédot, hanem az egész budapesti kosárlabdát is képviselni akarjuk. Átérzem ennek a felelősségét, de nem véletlenül említettem az óvatosságot. A problémák folyamatosan jönnek szembe az életben, a sportban, azok a csapatok lesznek sikeresek, amelyek ezeket jól kezelik.
– Mennyire nehéz egyáltalán játékosokat arról meggyőzni, hogy egy két évtized kihagyás után most feljutó csapathoz igazoljanak úgy, hogy nincs biztosítva a bennmaradás?
– Jártam hasonló cipőben, hiszen tíz évet külföldön kosárlabdáztam. A játékosok döntésénél a legfontosabb szempont, hogy mennyire erős a csapat, milyen az edző, anyagilag mennyire stabil és biztos a háttér, illetve milyen a környezet, a város, ahova igazolna. Budapest már önmagában vonzó, hiszen a világ egyik legszebb városáról beszélünk, külföldinek nyomós érv a döntésnél. Olyan világban éltünk az elmúlt tíz évben, amikor nem volt kérdés az anyagi háttér stabilitása és hogy egy játékos megkapja a fizetését. Az én pályafutásomból viszont emlékszem még olyan időszakra külföldön, hogy sokszor csúsztak a fizetések, adódtak anyagi problémák. Nem szeretném, ha ez az időszak visszajönne. Amikor a gazdasági stabilitást említem, erről is beszélek, a játékosoknak teremtsünk meg minden feltételt, hátteret, ne azzal kelljen foglalkozniuk, hogy kapnak-e fizetést vagy sem, hanem csak a munkára koncentrálhassanak. Ha most lennék fiatal, külföldi játékos, akkor a Honvédot vonzó lehetőségnek tekinteném. Egy biztos, könnyebb olyan országokba légióst szerződtetni, ahol biztonság van, az utcán és anyagilag is. A Honvédnál szeretnénk a szakmai munkánkkal és a profizmusunkkal is kitűnni, a legprofibb körülményeket próbáljuk megteremteni, ami méltó az élvonalhoz és a múltunkhoz.
– A kiszámíthatatlan jövő miatt nem egyszerű a tervezés. Látható, hogy a vizes sportágaknál még a létesítménymegoldás is kérdéses. Ilyen háttérrel mennyire lehet elvárást megfogalmazni?
– A célunk egyértelmű: az élvonalban maradni. A szakmai stábbal, az edzővel és játékosokkal szemben az a követelmény, hogy mindennap minden pillanatban, minden meccsen a maximumot nyújtsák. Tisztában vagyunk a korlátainkkal és a lehetőségeinkkel is, irreális elvárást nem támasztunk, de a profizmust és a motiváltságot megköveteljük. A létesítményproblémák a teremsportokat még nem érték el, remélem, a kosárlabdát nem fogja mélyen érinteni. A bajnokság még csak most indul, sötétben tapogatózunk, nem tudjuk, milyen hatással lesz a sportra a kiszámíthatatlan gazdasági helyzet. A játékosoknak a tudásuk maximumát kell nyújtani napról napra, nekünk pedig a feltételeket biztosítani.
– Nyilván emlékszik még a kilencvenes évek Honvédjára, arra a fantasztikus hangulatra, a kosárlabda szeretetére itt Budapesten, hiszen játszott a klubban. Ha a távlati terveit nézzük és megenged magának egy kis álmodozást, milyennek képzeli a jövő Honvédját?
– Sohasem csak a magam, hanem a klub nevében is beszélek. A Honvéd-kosárlabda évtizedeken át sikeres volt; a legutolsó emlékem, amikor még tele volt a csarnok itt a Dózsa György úton, hivatalosan pár százan fértek be, de több mint ezren szurkoltak a csapatnak. Másfajta kosárlabda-kultúra volt a kilencvenes években a fővárosban. Az én vágyam húsz év után újra elérni, hogy a szurkolóink alig várják a meccseinket, hozhassák a családjukat, biztonságban legyenek. Szeretnénk hosszú éveken keresztül magas szintű kosárlabdát szolgáltatni az embereknek, profi munkával olyan teljesítményt produkálni, ami biztosíték rá a szurkolóknak: ha kimennek a meccsekre, jól érzik magukat. Ez a célunk.