„Ha csak egy kisgyereket tudok motiválni, elértem a legnagyobb sikert”

– A kardcsapat legszomorúbb tagjának járó címet adtam oda önnek a döntőt követően, dobogón állva, ezüstéremmel a nyakában. Amikor utána találkoztunk és beszéltünk, tényleg elkeseredettnek tűnt. Azóta mennyit változott a helyzet?

– Kicsit már megnyugodtam és máshogy értékelem az olimpiát. Utólag visszagondolva nagyon különleges élmény volt itt vívni és a csapattársaimmal együtt küzdeni.

– Az első olimpiáján vett részt, ennek ellenére merész tervekkel érkezett. Semmilyen terhet nem lehetett látni önön a csapat versenynapján, végig nagyon higgadtnak tűnt.

– Kisgyerekkoromban elhatároztam, hogy én olimpiai bajnok akarok lenni, azóta erre készülök. Ezért nem sokkolt ez a helyzet.

– Érdekes, ahogy erről beszél, mivel több sportoló – köztük az úszó Késely Ajna – pont azt mondta, hogy a gyerekkori álom bénítólag is hathat.

– Sokat dolgoztam azon, hogy ha elérkezik a pillanat, amikor vívnom kell, mindezt ki tudjam zárni és csak a vívásra tudjak figyelni.

– Egy olyan kardcsapatba került, amelytől mindenki érmet vár, még ez sem hatott önre?

– Nem elvárásként, hanem lehetőségként fogtam fel, különleges volt számomra, hogy velük együtt vívhattam. Tehát számomra a tehernél sokkal nagyobb volt a boldogság és a kihívás benne.

– Előkerült egy kép 2012-ből, amikor a londoni olimpián a helyszínen szurkolt kisgyerekként Szilágyi Áronnak, aki akkor szerezte meg első aranyérmét az ötkarikás játékokon. A családja érezte úgy, hogy hatással lehet az életére, ha a helyszínen látja Áront vívni? Látták a tízéves Krisztiánon, hogy a sport lehet az útja?

– Ez tényleg érdekes történet, mert az utazásunk előtt egy nappal derült ki, hogy repülünk. A családom lepett meg vele. A mesterem, Somlai Béla bácsi Áronnak volt az edzője, és ezért sem volt kérdés, hogy megnézzük őt. Bevallom, nekem ott teljesen megváltozott az életem. Hirtelen célt találtam és elkezdtem egy irányba menni. Ez fordulópontot jelentett és azóta nagy céljaim vannak.

– Akkor itt áll előttünk az élő bizonyíték, hogy mennyire szükségük van a gyerekeknek példaképekre. Lehet, itt Párizsban is ült a Grand Palais lelátóján egy kisfiú, akit tíz év múlva ott láthatunk a páston Rabb Krisztián hatására. Belegondolt ebbe?

– Még emésztgetem… Sokat gondolkodtam azon, hogy nekem mi a legnagyobb motivációm a pályafutásom alatt. Talán az, ha csak egy kisgyereket is tudok úgy motiválni, ahogy engem régen Áron. Akkor azzal már elértem a legnagyobb sikert.

– Soha nem tartott egy kicsit sem Szilágyi Árontól? Az ember képes másként viselkedni egy ikonjával kapcsolatban. Régóta együtt készülnek a Vasasban, de azért más érzés lehet az olimpián csapattársává válni. Ez is pozitív érzésekkel töltötte el és nem pedig megfelelési kényszerrel?

– Persze, fiatalként van az emberben megfelelési vágy. Áronnal hosszú évek óta klubtársak vagyunk a Vasasban és ismerjük egymást, abból a szempontból volt ez más, hogy most mellettük és velük együtt küzdöttem. Ugyanakkor engem ez tényleg feldobott, lehetőséget láttam benne.

– Az olimpián szereplő kardcsapatba alig egy hónappal a játékok előtt került be úgy, hogy Decsi Tamás, az elmúlt évtized állandó tagja kikerült. Elég sok vitát váltott ki az olimpiai csapat összetétele, és a döntés után is forrtak az indulatok. Milyen hatással volt önre ez az időszak?

– Nagyon hullámzó fél éven vagyok túl, voltak nehéz pillanatok és nagyon sok küzdelemre volt szükség az utolsó pillanatig. Hihetetlen boldogság volt, amikor megtudtam, hogy én jöhetek az olimpiára. Onnantól igyekeztem ezt a lehető leghamarabb feldolgozni, felkészülni mentálisan és fizikailag, a lehető legjobban beilleszkedni a csapatba.

– Érzett olyat, hogy ha már így kapta meg a lehetőséget, duplán kell bizonyítania?

– Nem. Azt gondoltam, ami az én feladatom lesz, csináljam meg. Ez pedig annyi, hogy vívjak, amit nagyon jól tudok, ezért nem is izgultam.

– Előttem van az arca, ahogy először fellépett a pástra az olimpián, pont az elődöntőben, Irán ellen, hátrányban. A tét a döntőbe jutás volt. És elképesztő vívást mutatott be, egyből egy 6-0-val kezdett. Sok sportolót láthattunk elbukni a legfontosabb pillanatokban, árulja el, mi vagy ki segített abban, hogy mentálisan ennyire felkészült legyen?

– Nagyon sok munka van emögött és elsősorban sportpszichológusomnak, Tóvári Zsuzsannának szeretném megköszönni, hogy a nap bármely szakában rendelkezésre állt és felkészített engem.

– Mi játszódott le önben, amikor látta: nem úgy alakul az elődöntő, ahogy tervezték, sőt Irán negatív meglepetést is okozhat nekünk – és megkapta a lehetőséget, hogy változtasson a helyzeten?

– Ahogy pástra léptem, mindent teljesen kizártam. Két dolog volt a fejemben, az, hogy küzdjek, és az, hogy mit fogok csinálni, mi lesz a következő találatom. Azt hiszem, ez volt a kulcsa annak, hogy ilyen magas koncentrációra voltam ott képes.

– És a döntőben a világ egyik legerősebb együttese, Dél-Korea ellen?

– Azt nagyon sajnálom és meg kell emésztenem… Később talán már boldog pillanatok fognak megmaradni.

– A Grand Palais-ben elképesztő atmoszférában vívtak, néha olyan érzése volt az embernek, mintha focimeccsen lett volna, tombolt a lelátó. Mennyire tudta átélni ezt a hangulatot?

– Elképesztő élmény volt! Nagyon remélem és bízom benne, hogy lesz még ilyen az életemben. Néha irigykedve néztem az olyan sportokat, ahol nagy lelátón sok ember szurkol, itt mindezt megkaphattuk és átélhettem én is ugyanazt – ez külön boldogság. Mindehhez hab volt a tortán, hogy a családom és a szeretteim is itt lehettek.