Ha nem mi, akkor kik?

– 2016-ban kimaradt az olimpiai keretből, a kudarc viszont nemhogy összeroppantotta volna, onnantól kezdve egy sokkal harcosabb Gurisatti Gréta lépett a közönség elő. Mi változott meg önben akkor?

– Vettem egy nagy levegőt, és nagyon komolyan elhatároztam, hogy ilyen többet nem fog előfordulni, hogy egy szövetségi kapitánynak akár egy pillanatra is megforduljon a fejében, hogy nem számol velem. Azon a nyáron lett egy személyi edzőm, három-négy hónapon át szinte nem is mentem vízbe, csak kondiedzéseket csináltunk, a végére sikerült is hat kiló izmot magamra szedni. Emiatt kezdetben persze elég nehézkesen mozogtam a vízben, de miután „újratanultam” magam, még elszántabb lettem Tokió iránt. A környezetemben is tudatosítottam, hogy ez nem vágyálom, hanem olyan megvalósítható cél, amiért bármit hajlandó vagyok feláldozni. Szerencsére a dunaújvárosi csapattársaim is partnerek voltak ezen az úton, sok segítséget kaptam tőlük. És persze ott lebegett előttem apukám példája, aki egész életével azt bizonyítja, hogy nincs lehetetlen.

– Ha valaki nem ismerné a történetet, édesapja, Gurisatti Gyula sikeres paralimpikon sportlövő, egyben a magyar búvárúszósport egyik legnagyobb alakja. Már többszörös búvárúszó-világbajnok és népszerű edző volt, mikor egy uszodai balesetben, egy emberi mulasztás miatt felrobbant oxigénpalack miatt amputálni kellett térdtől lefelé mindkét lábát.

– Amikor ez történt, én másfél, a nővérem két és fél éves volt, így mi is csak a szüleink elbeszéléséből tudjuk, mi történt azon a napon. Édesanyám, aki szintén búvárúszó volt, és a kisebb gyerekek edzője, maga is ott volt akkor az uszodában. Ma sem tud sírás nélkül beszélni erről az egészről, hogyan futott le az iszonyatos durranás hangjára a lelátón, és ott milyen látvány fogadta. Apukám azonban, nyilván a sportnak is köszönhetően, nem az a feladós fajta. Ahogy kikerült az intenzívről, rögtön edzésterveket akart írni a vébére készülő tanítványainak, és az első perctől úgy fogta fel, hogy kapott még egy lehetőséget a sorstól, hiszen valami megmagyarázhatatlan sugallatra egy pillanatra felállt a palack mellől éppen a robbanás előtti pillanatban, így „csak” a lába, és nem az élete veszett oda. Az, hogy ő ilyen optimista személyiség, az egész családunk túlélését megkönnyítette. Azóta is teljes életet él, újra megtanult például biciklizni, autót vezet, Tokió már a negyedik paralimpiája lesz. Mi, gyerekek pedig észrevétlenül magunkba szívtuk a mintát, hogy történjen veled bármi, emelt fővel, humorral, jó kedvvel könnyebben túl tudod tenni magad rajta. Hogy otthonról ezt a mentalitást hoztam magammal, mindig segít átlendülni a saját hullámvölgyeimen is.

– Gyakran voltak, vannak ilyenek?

– Egy sportoló számára, még ha a legsikeresebbeket is nézzük, soha nem nyílegyenes az út, inkább mélypontok és csúcsidőszakok váltják egymást. Nekem is volt két nagyon nehéz éven 2016 után, amikor annyira felhergeltem magam a keretből való kimaradás miatt, hogy csak a vízilabdáról szólt az életem. És hiába lettem abban az időben fizikailag sokkal erősebb, a játékban is technikásabb, egy idő után hihetetlen mentális fáradtságot éreztem, sőt testi tünetek is jelentkeztek; fájtak az ízületeim, alvásproblémáim lettek, reggelente alig bírtam kiszállni az ágyból. Magamnak kellett kitapasztalnom, hogy ez a fajta fanatizmus, görcsös akarás sem biztos, hogy jó; ahogy a testnek, úgy a léleknek is vannak határai. Szerencsére pont most, az olimpia előtti egy évben jutottam el az életemnek abba a szakaszába, hogy már tudom, mikor és mennyit kell dolgoznom, és mikor és mennyi időt kell mindenképpen pihenéssel töltenem. Utóbbit nem lehet megspórolni, akkor sem, ha az embert vinné előre a szíve. Ha nem mered magad néha elengedni, akármennyi munkát is tettél bele, borítékolhatóan kudarc lesz a nagy nekifeszülés vége.

– A fiatalabb játékosok, így az ön számára is szerencse volt, hogy a 2017-es, Magyarországon rendezett világbajnokság után a szövetségi kapitány Bíró Attila szinte teljesen lecserélte az addigi válogatottat, nyolc-tíz új tehetségnek is rendszeres lehetőséget adva. Ez az időben jött szerkezeti változás volt a mostani bronzérem egyik kulcsa is?

– Egyrészt. És hogy az út, amit néhány éve együtt kezdtünk el építeni, nagyon is járható, nemcsak a magyar női vízilabda első olimpia érme bizonyítja, hanem az is, hogy az USA elleni meccsen meg tudtuk mutatni, hogy még ennél is jóval több van bennünk. Velük még csak szoros mérkőzést sem sikerült senkinek játszani, olimpiákon tizenhárom éve veretlenek voltak, mi pedig nyerni tudtunk ellenük. Ez Párizsra nézve is nagyon jó előjel, ahol a mostani csapatból a korunk szerint még sokan ott lehetünk. A másik ok szerintem az, hogy nagyon jó kis társaság jött össze. Nemcsak a tudásunk, felkészültségünk miatt mondom ezt, hanem mert tényleg szeretjük egymást. Szerintem a csapatsportágaknál nagyon fontos, hogy a játékosokat ne csak munkakapcsolat kösse össze. Hiszen van olyan szituáció, amikor konkrétan feláldozod magad a közös sikerért. Mondjuk tudod, hogy aznap többet már nem fogsz vízbe menni, mégis megcsinálod azt a kiállítást, vagy például szó nélkül elfogadod, hogy a csapat érdeke most azt diktálja, hogy te csak a kispadról adhass tanácsokat. Ezek apróságoknak tűnnek, de óriási jelentőségük van. Itt van például Gangl Edina, aki ezen az olimpián kevés lehetőséget kapott, de az elmúlt tíz évben valószínűleg a legtöbbet védő kapusa volt a magyar válogatottaknak. Tokióban csupán a jelenlétével, a megbeszéléseken mondott, hitet adó, feltüzelő szavaival, a mérkőzéseken a medencepartól bekiabált mondataival eszméletlen támaszt adott mindannyiunknak. Ezt a társak iránt érzett szeretet és tisztelet nélkül nem lehetne csinálni.

– Ez segített akkor is, amikor a spanyolok elleni elvesztett elődöntő után nagyon hamar fel kellett lelkileg állni? Pláne azzal a teherrel a csapat hátán, hogy Rióban éppen az oroszok ellen ment el a harmadik hely, ráadásul ötméteres-párbajban.

– A spanyol meccs a mai napig kicsit fájó pont nekem. Azt a mérkőzést valahogy nem jól akartuk. Összekevertük a bátorságot a vakmerőséggel, és sokkal inkább szerettünk volna extragólokkal vagy nagy bravúrokkal nyerni, mint hogy egyszerűen azt játszottuk volna, amit tudunk. Az elején beletekertük magunkat egy negatív spirálba, és mire kezdtünk kijönni belőle, már vége is volt a meccs­nek. Azért voltunk egyébként utána annyira csalódottak, én is személy szerint, mert úgy éreztem, hogy nem egy jól játszó spanyol válogatottat nem tudtunk legyőzni, mint előtte a hollandok esetében, hanem két tudása alatt vízilabdázó csapat erőlködött a vízben. És ha egy kicsit okosabbak, türelmesebbek, tapasztaltabbak lettünk volna, egy sima alapjátékkal meglehetett volna a győzelem. Ezért is volt olyan nehéz felállni utána. De valahogy egyesével és közösen is összeszedtük magunkat, mindent beleadtunk, a bronzmeccs vége a kapusgóllal együtt pedig szinte olyan lett, mint egy giccses hollywoodi film utolsó jelenete.

– A magyar lányok annyi negyedik hely után végre megmutatták a világnak, válogatottszinten mit tudnak. De hogy állunk a hazai bajnokságot illetően?

– A bajnokság nálunk a legerősebb a világon. Se a spanyol, se a görög első osztályban nincs ilyen, hogy három-négy csapat is komoly rangadókat tud vívni egymással, általában egy vagy kettő emelkedik csak ki a viszonylag gyenge mezőnyből. Az Egyesült Államokban pedig nincs is hagyományos értelemben vett bajnokság, az egyetemek csapatai játszanak egymás ellen, a válogatott összejár edzeni, és néha szerveznek nekik egy-egy meccset. Az is mutatja az itthoni magas színvonalat, hogy az utóbbi években a Dunaújvárossal 2018-ban LEN-szuperkupát nyertünk, az Euroliga idei négyes döntőjében pedig két magyar csapat is volt, az Újpest és mi, és mindketten érmet is szereztünk. A magyar rendszernek talán egy problémája van csak: kevés a felnőttkorú játékos, az első osztályban jó ha hatvanan vagyunk. Ezért nagyon hamar be kell vetni akár már a serdülőket is. Ennek előnye és hátránya is van; hamarabb meglesz ugyan a rutin, de a fizikai-lelki-mentális éretlenség miatt nagyobb a kiégés veszélye is. Arról nem is beszélve, hogy ha egy tizenöt-tizenhat éves esetleg bajnokságot vagy érmeket nyer a felnőttcsapattal, hamar sztárnak érezheti magát, és nehezebben kezeli a később óhatatlanul bekövetkező kudarcosabb időszakokat. Sok példát láttam rá, hogy még a nagy tehetségnek indulók is emiatt hagyták abba már nagyon korán. De nagyon bízom benne, hogy a mostani siker hatására egyre több kislány szeretne vízilabdázni, így a jövőben megoldódik ez a probléma is.

– És arra a szintén régi problémára mi lehetne a megoldás, hogy a vízilabda ne csak válogatott-, hanem klubszinten is nézettebb legyen?

– A bajnokságot vagy egy részét, néhány gálamérkőzést vagy kisebb kupát tarthatnának például nyáron, kültéren, akár a strandokon is, biztosan több lenne a néző, mint télen a párás uszodában. És mivel a profi sport ma már világszerte a show-ról is szól, azt tudod eladni, ahol flitter van, tűz, dráma, sírás-nevetés, tehát nagyobb körítés sem ártana. Én az ujjsérülésem miatt nem utaztam most el az olimpia előtti felkészülési tornára Amerikába a lányokkal, de mesélték, milyen őrület volt kint. Az ottani női vízilabda történetében először a tévé is közvetítette a mérkőzéseket, ezért szinte ötpercenként megállították a meccset, kihívtak egy-egy játékost a vízből, kérdezgették mikrofonnal, nevetgéltek, aztán ment gyorsan vissza. A játék szempontjából ez persze szörnyű, de egyébként meg nagyon is figyelemfelkeltő. Ilyesmi pluszok kellenének nálunk is, legalább a döntőkön, elődöntőkön: büfé, sör, hot dog, reflektorok, füst a bevonuláskor, vagy a nagyszünet ha kicsit hosszabb lenne, bejöhetne akár egy szinkronúszócsapat is egy kis műsorral. Mi itt, Dunaújvárosban évek óta próbálkozunk valami hasonlóval kicsiben, volt, hogy a belépőhöz tombolát adtunk, amit menet közben kisorsoltak, ennek mindig nagyon örültek a szurkolók.

– A laikus számára sokszor érthetetlen vagy logikátlan bírói ítéletek sem biztos, hogy segítenek a népszerűsítésben.

– Igen, ez a másik, hogy sokszor még mi sem értjük, mit miért van; egy kontra vagy kiállítás szubjektív dolog, így sok a hiba­lehetőség. De míg ha a futballban egy bíró többször nagyot hibázik, nem hívják többet, nálunk általában nincsenek ilyen következmények. Most az olimpián is akadt két-három olyan gól, ami nem volt az, videózták is, mégis megadták; nonszensz. Ahogyan az is, hogy a fiúk meccsén a spanyolok ellen kétszer annyi hátrányunk volt. Mivel nyertünk, nem emlegette senki, de én azért megjegyeztem. A világ legfontosabb sporteseményén szerintem nem férnek bele ilyen hibák.

– Reméljük, édesapjának nem kell hasonlókkal küzdenie az augusztus 24-én kezdődött paralimpián. Milyen esélyekkel indult neki a negyediknek?

– Bevallása szerint ő már kicsit öreg ehhez, és az igaz, hogy nem könnyű ötvenöt évesen a huszonévesekkel felvenni a versenyt. Három száma van, ha valamelyikben a döntőbe tudna jutni, onnantól viszont bármire képes lenne. Izgulunk érte nagyon. Ez a nyár a mi családunkban, úgy látszik, erről szól. Szegény anyukám nekem is folyamatosan küldte Tokióba az üzeneteket, állandóan győzködnöm kellett, hogy nem kell már hajnalban idegeskednie miattam, aludjon nyugodtan, viszem haza az érmet. Mert ahogy a magammal vitt magyar zászlóra már előre felírtam: „Ha nem mi, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?”