Három évtizede a világ élvonalában

– Pár hete ünnepelte a 65. születésnapját, és rangos állami kitüntetést is átvehetett sikeres pályafutása elismeréseként. Az életszakasz és a díj adott okot arra, hogy összegezze a világ élvonalában eltöltött három évtizedet?

– Korábban már részesültem állami elismerésben, amikor 2004-ben a Honvéddal mindent megnyertünk itthon és külföldön. A mostani kitüntetés, úgy vélem, a pályafutásom elismerését jelképezi, mivel mesteredzőként életműdíjra nem vagyok jogosult. Az ember az élete során többször készít összegzést, nálam most azért nem történt meg, mert a munkát nem fejezem be. Amíg az egészségem engedi, nem szeretnék elszakadni a medencétől. Szeretem, amit csinálok, és nehéz is megválni ettől a közegtől. Az egész életemet a vízilabda töltötte ki.

– Az ország egyik legeredményesebb klubját, a Szolnokot irányítja szakmai vezetőként. A kispadtól fokozatosan vonult háttérbe. Könnyen meghúzta a határt?

– A határokat azért tudtam meghúzni, mert nagyon megviseltek a vereségek. Nem olyan típusú edző voltam, aki kiadja magából a feszültséget, inkább sok mindent elfojtottam, magamban tartottam az érzelmeket, ami az ember egészségének hosszú távon nem használ. Szívesen vállaltam más irányú tevékenységet, amivel segíthetek. A Szolnok szakmai igazgatójaként nyilván nem került ki az életemből a stressz a klub anyagi biztonságának megteremtése, az uszodaüzemeltetés, a hétvégi meccsek kapcsán, de az a taposómalom, ami az edzői pályát jellemzi, már nincs jelen.

– Érdekes, hogy a vereségeket említette, pedig a szakmai élete a legnagyobb győzelmekről szólt. Három klubjával összesen 14 bajnoki címet szerzett, és a legerősebb európai kupasorozatban is mindhárom csapatával diadalmaskodott.

– Nincs jó edző, rossz edző, én legalábbis nem hiszek benne, azt mondanám, én eredményes edző voltam, és az élethez szerencse is kell. Ha visszatekintek a pályafutásom elejére, szerencsével kerültem olyan pozícióba, amely elindított a karrieremben. Alig fejeztem be a játékos-pályafutásomat, amikor megkaptam a lehetőséget edzőként az Újpestnél. A pályám elején az általam edzőként is nagyra becsült olimpiai bajnok, Lemhényi Dezső egyengette az utamat, nagyon sokat köszönhetek neki. Fiatal, de motivált csapattal kezdtem, 1990-ben. A legidősebb játékosom 23 éves volt, Benedek Tibor pedig mindössze 18 esztendős. Pár év alatt lettünk bajnokok, megnyertük a második számú európai kupasorozatot, majd ’94-ben a Bajnokok Ligáját úgy, hogy abban az időben jóval kevesebb pénz volt ebben a sportágban, Újpesten meg végképp. Ahogy jöttek az eredmények, hívtak máshova, én pedig mentem.

– A nyolcéves UTE-időszak után következett a tízéves honvédos sikersorozat…

– Azt vallom, egy bizonyos idő után vagy az edzőnek, vagy a csapatnak kell cserélődnie. A nyolc újpesti év után a váltás mellett döntöttem. Pedig a Honvéd nem sikersztorinak indult! Edzői pályámon külön büszke vagyok azokra az eredményekre, amikor nem topjátékosokkal, hanem szerényebb kerettel és körülmények között értünk el sikert. Az Újpesttel négy bajnokságot nyertem, a Honvéddal az első bajnoki címemet olyan játékosokkal szereztük meg, akik rég nincsenek a vízilabda közelében.

– A honvédos időszakból sokaknak valószínűleg a nyolc olimpiai bajnokot foglalkoztató nagy csapat jut eszébe.

– Odáig el is kellett jutni, de mellénk állt egy olyan szponzor, amelyik a vízilabdában korábban nem jellemző üzleti szemléletet hozott magával. Nem engedett külföldieket igazolni, helyette a külföldön játszó magyarokat akarták hazahozni. Úgy gondolkodtak, hogy a magyar közönség a legjobb magyar pólósokat láthassa itthon játszani. Nem volt egyszerű meggyőzi a kint jól kereső válogatottakat, mert akkoriban a magyar közegben az ígéretek voltak jellemzők, és a kifizetések kevésbé. Nagy munkám feküdt abban, hogy először a Kiss Gergő, Molnár Tamás, Biros Péter hármas hazajöjjön. Tulajdonképpen akkor kezdődött a Honvéd építkezése, ami eljutott addig, hogy 2004-ben mindent megnyerjünk itthon és nemzetközi szinten is. Akkor hangzott el a kérés, hogy hozzuk haza Benedek Tibort is Olaszországból, sikerült, és Tibi három évig csapatkapitányként segítette a Honvédot. A magam részéről ez azért is csodálatos, mert klubszinten Tibi más edzőkkel nem dolgozott itthon, az Újpestben és a Honvédban is összesen kilenc sikeres évet töltöttünk együtt…

– Azért nem lehetett egyszerű ennyi világklasszis játékost irányítani. A csapatsportágakban nem egy edzőnek okozott kihívást az ilyen feladat.

– Soha nem voltam autokratikus edző, de mindenhol voltak szabályok, büntetések, fegyelmet tartottam, ugyanakkor családias légkört próbáltam teremteni. Nem számított, hogy engem mennyire szeretnek, de az fontos volt, hogy egymást szeressék, mert akkor képesek egymásért küzdeni. Elűztem minden olyan szemléletű játékost, aki nem csapatban gondolkodott, hanem saját magát helyezte előtérbe. Az edző felelőssége, hogy kiszűrje azt, aki nem illik bele a csapategységbe. Fontos a szakmai tudás is, de ha nincs meg a pedagógiai meg a pszichológiai része, ha nem tudsz úgy hatni egy játékosra, hogy egy sikertelen széria után megfordítsd a gondolkodását, akkor nem tudod elvégezni a munkádat. A sikerek másik fontos függvénye, hogy nem erőltettem rá a játékosaimra az elképzelései­met, hagytam őket játszani. Ahol edző voltam, soha nem volt kimondva, hogy ki lőhet kapura és ki nem, hagytam kreativitást a játékosoknak.

– Mint egy zenekarban, néha lehet improvizálni…

– Tudtam kezelni ezeket az egyéniségeket, de nagyon nehéz feladat volt, amikor már nyolc olimpiai bajnok játszott együtt a Honvédban, mert ezek az egyéniségek csak látszólag egyeztek. Az egyensúlyt nehéz megtalálni. Azokban az években volt igazán rend, amikor Tibi nálunk játszott. Senki nem mert vele szembeszállni, meghallgatták, elfogadták, példát adott a többieknek. Szeretném remélni, hogy lesz majd még valamikor ilyen példakép.

– Lát esélyt arra, hogy legyenek olyan egyéniségek a vízilabdában, mint Benedek Tibor?

– Annak a sikeres és eredményes generációnak, amelyikről beszéltünk, nem kellett annyi külső hatással szembenéznie. Napjaink sportjában főleg az anyagi oldal meghatározó. Régebben csak a teljesítménnyel lehetett pénzt keresni. Megfordult a világ ebből a szempontból, először jönnek az igények, csak utána a teljesítmény.

– Többször említette a szerencsefaktort. De három évtizednyi sikerszériához kevés a szerencse.

– A szerencse abból a szempontból szegődött mellém, hogy jókor voltam jó helyen, de az, hogy éltem a lehetőséggel, már az én részem. Soha nem mentem olyan helyre az életem során, ahol a készbe ültem volna bele, mindig az elejéről kezdtem az építkezést, de mindenhol szabad kezet kaptam, és időt a célok elérésére, manapság erre nincs nagyon lehetőség. Amikor elkezdtem a kluboknál a munkát, az Újpest ötödik, a Honvéd hatodik helyen állt a bajnokságban, a Szolnok kiesett az élvonalból.

– Pár év alatt a Szolnokkal is minden trófeát megnyertek, eleinte edzőként, majd szakmai igazgatóként vett részt a munkában.

– Cseh Sándorral nagyot álmodtunk, és mindent elértünk. Tudatos építkezés eredménye, hogy itthon és nemzetközi szinten is mindent megnyertünk; fájó pont, hogy az év csapata mégsem lehettünk Magyarországon… Az utánpótlásnál hosszú évek munkájával elértük, hogy legyen saját nevelésű játékos a felnőttcsapatban, ez mind visszaigazolás számomra, hogy megérte a befektetett munka.

– Majd kinevezett egy szerb edzőt a magyar kispadra.

– Egyetlen sikersorozatot sem lehet a végtelenségig tartani, ezért újra elkezdünk építkezni, új játékosokkal és edzővel. Sokra tartom a szerb vízilabdát, és Živko Gocić 11 éve él nálunk, tökéletesen beszél magyarul és magyar állampolgár is. Kifejezetten jó csapatkapitánya volt a Szolnoknak, és most edzőként is szimpatikus mentalitást vall. A magyar vízilabdának is megvolt az aranykora, és a szerbnek is, nem szégyen egymástól tanulni. Tavaly senki nem fogadott a Szolnok győzelmére, saját életemben is a szenzációk közé sorolom azt a bajnoki címünket.

– Akkor is támadták, amikor leült a román válogatott kispadjára.

– Hét Universiadén irányítottam a magyar válogatottat, de a felnőttválogatott szövetségi kapitányi posztja mégis hiányzott. Itthon erre nem láttam esélyt. Négy évet töltöttem Romániában, és az összes világeseményre kijutottam azzal a csapattal, ami hatalmas sikernek számított, mindent elértem. 

– Ha visszagondol az elmúlt három évtizedre, amit a vízilabda élvonalában töltött, maradt hiányérzet önben?

– Elégedett lehetek azzal, amit a vízilabdasportban edzőként és vezetőként kaptam. Teljesnek érzem a saját pályafutásomat. Az állami kitüntetés pedig már csak hab a tortán.