Hittel győzni

– Szereti a focit?

– Nézem.

– Kedvenc tízesei vannak?

– Kifejezetten kedvenceim soha nem voltak.

– Csapattársai szerint igazi tízes volt a világbajnokságon.

– Köszönöm, bár a mezszámom kilences volt, de valóban, papíron a kapitánynak kellett volna a tízest mezt hordania.

– Ez a csapat-világbajnokság nemcsak a nemzeti színű mezek és a mezszámok miatt emlékeztetett a labdarúgásra, hanem az elnevezéssel és kicsit a lebonyolítással is a foci-vb-t idézte.

– A szervező a futball népszerűsége révén próbálta megszólítani az embereket, hogy ez a fajta világbajnokság is bevonuljon a köztudatba, ezért számunkra kissé vicces módon az volt a szlogen, hogy „the football World Cup… in Sailing” (A labdarúgó-világbajnokság… vitorlázásban – a szerk.), bár a hivatalos elnevezés SSL Gold Cup volt. Lebonyolításában is emlékeztet a labdarúgó-világbajnokságra, csoportkörrel, kieséses szakasszal és persze megmosolyogtató módon számozott mezekkel. Reméljük, ezt a vonalat elfelejtik a jövőben, mert vitorlázunk, nem focizunk, de megértjük az első alkalom hírverését és marketingfogásait.

– Mennyire volt új ez a fajta csapatverseny a magyaroknak?

– Többeknek közülünk van csapatverseny-tapasztalata, de a többi sorozatnál és versenynél az a jellemző, hogy az adott tulajdonos válogatja össze és fizeti a „legénységet”. Itt sem tulajdonos, sem fizetés nem volt. Magyarországot képviselve, teljes egészében a legerősebb nemzeti csapattal indultunk, az összes posztra a lehető legjobb ember került, ezért a verseny mindenkinek különleges élményt nyújtott.

– Egyéni sportoló volt, kapitányként most mégis csapatot kellett irányítania. Főleg arra figyelt a felkészülés alatt, hogy a különböző posztokra a legjobb embereket találja meg, vagy arra, ki mennyire illik bele a csapatba, hogy egységes maradjon?

– Sokkal nagyobb kerettel vágtunk neki a felkészülésnek, útközben formálódtunk. Tényleg a legjobb emberek kerültek egy-egy pozícióra, akik kiérdemelték a helyüket, és az élmény, a lehetőség motiválta őket, nem az anyagi érdek. Pontosan azért is formálódtunk a felkészülés alatt, mert olyan professzionális vitorlázók is vettek részt edzéseken, akik később azért kerültek ki, mert ez a világbajnokság nem a pénzszerzésről szólt. A válogatási elveimnél fontos szempontot képviselt a tudásra való éhség, hiszen azzal tisztában voltunk, hogy hosszú verseny áll előttünk, és a viadal alatti fejlődésünk is meghatározó lesz. Ha utólag meg kéne határoznom a világbajnoki győzelem egyik okát, akkor a csapat folyamatos fejlődési ívét emelném ki a verseny alatt. Ha csak saját magamat nézem, az első napi teljesítményem összehasonlíthatatlan az utolsóval. Az elején tapogatóztunk, szoktuk a helyünket, feladatunkat, amikor letisztázódtak a feladatkörök a hajóban, minden egyértelművé vált, nem volt felesleges beszéd, mindenki tudta és tette a dolgát.

– A legtöbben egyéni sportolók. Nehéz volt félretenni az egót és teljesen alárendelni magukat a csapatnak?

– Ez olyan probléma, amit a régi iskola hagyatékának gondolok a vitorlássporton belül Magyarországon. Itthon kevés olyan példát látok, ahol tényleges csapatként működnének a hajón. A jellemző felfogás, hogy van egy „vezér”, aki mindent tud, mindenhez ért, közben elfelejtkezik a saját feladatáról. Mi más mentalitást képviseltünk, mindenki elfogadta a szerepét, és azt mondhatom, fel is nőtt hozzá. Ha olyan gondolatod van, hogy mit csinálnál jobban a másiknál, az azt jelenti, nem végzed megfelelően a feladatodat, hanem jut időd gondolkodni. Szerintem a másik erősségünk pont abban állt, hogy nem egyének versenyeztek, hanem igazi csapatként működtünk, összeérett a társaság, senki nem rendelte magát a csapat fölé, a saját posztján akarta a legjobb teljesítményt nyújtani a csapat érdekében.

– Változott a motivációjuk, a céljuk az évek alatt? Hiszen még 2018-ban merült fel a csapat-világbajnoki indulás gondolata, azóta eltelt pár év.

– Tavaly éltük meg a mélypontot, amikor az utolsó pillanatban halasztották el a versenyt. Az visszavetett bennünket, de akkor is készültünk tovább. Próbáltam elhessegetni a kételyeket, még talán a saját fejemből is, de mindig megszólalt a kisördög: megint feleslegesen készülünk és áldozzuk fel az időnket? A motivációnk viszont nem változott, kezdettől egyvalami hajtott mindenkit: ilyen lehetőség magyar vitorlázónak még nem adatott meg. Nemzeti csapattal, Magyarországot képviselve megmutathatjuk a nemzetközi mezőnynek, hogy mire vagyunk képesek mi, magyarok. Mindannyian kihívásként éltük meg. Úgy voltunk vele, éljük meg a pillanatot, ameddig lehet, és próbáljunk meg mindent kihozni magunkból a pályán, mindegy, mi vár ránk. Alapvetően az jellemezte a versenystratégiánkat, hogy ha az első hetet túléljük, az első körünkön túljutunk, akkor esélyesek vagyunk sokáig versenyben maradni. Az összes hibát elkövettük, amit lehetett, de tanultunk belőle, egyre jobbak lettünk, és ott álltunk az álmaink küszöbén. Realitássá vált, hogy megnyerhetjük a világbajnokságot, és éltünk a lehetőséggel.

– Világszenzáció, hogy tenger nélküli országként a legnagyobb vitorlásnemzeteket maguk mögé utasítva nyertek.

– Hangzatos, hogy tenger nélküli országként eddig jutottunk, de azért ne feledjük, a csapat nagy része, ahogy jómagam is, vitorlás-pályafutása nagy részét tengeren töltötte.

– A mezőnynek mennyire okozott meglepetést Magyarország győzelme?

– Sötét lovak voltunk végig. Tartottak tőlünk, főleg ahogy túljutottunk a rangsorban előttünk állókon, és jöttünk előre. Nem nagyon akarták elhinni, látták, észlelték, de próbáltak rólunk tudomást sem venni. Folyamatosan azt hallottuk, hogy az ellenfeleink mennyi rangos bajnoki cím birtokosai, és ki mennyire jó – minket sehol nem említettek. Nálunk nem volt annyi titulus, cím, de az ő szemszögükből úgy tűnt: itt vannak ezek a magyarok, és mégis jobbak nálunk? Az eredményeik ellenére azt érezhették, mégis meg lesznek verve. A végén persze sportemberként gratuláltak.

– Nem biztos, hogy őszinte volt a mosolyuk…

– Barátaim és ellenfeleim is voltak a többi hajón. Utóbbiak közül egyikük, Nicholas Heiner a holland csapatban. Soha nem voltunk jó viszonyban, a karrierem alatt végig küzdöttünk a finndingi hajóosztályban, ott voltunk egymás mellett, de sose tudott megverni, a tokiói olimpián negyedik lett. Kilógott a finnes mezőnyből a személyiségével. A csapat-világbajnokságon az elődöntő előtt azt mondtam neki, drukkolok, hogy bejussanak a fináléba, én rájuk fogadnék. Miután mindketten kiharcoltuk a döntőbe jutást, odajött hozzám, hogy mennyire örül a korábbi szavaimnak, bejött, amit mondtam, de azért szeretné tudni az okát, miért drukkoltam nekik. Csak azért, válaszoltam, mert neked még soha nem sikerült legyőznöd; ha bejutsz a döntőbe, megint megverlek, és mi biztos érmesek vagyunk. Na, ott már valóban nem volt őszinte a mosolya. Egyébként így is lett, bronzérmesek lettek, mi nyertünk.

– A döntő előtt tartott bármi motiváló beszédet a csapatnak?

– Nem nevezném annak, csak annyit mondtam: nyugodtan feküdjetek le, pihenjetek, nem kell stresszelni, mert meg lett írva a csillagokban, hogy ezt a versenyt mi nyerjük meg! Ezt minden oldalról megmagyaráztam, megerősítettem és mindenki elhitte. Ha nem hiszel benne, nem éred el a célod, még ha képes vagy rá, akkor sem, ezt már megtanultam az életem során.

– Ha a sportágakat nézzük, olyan szövetségi kapitányról sem hallani, aki mellette – egy időben, kettős szerepben – sportolóként csapatvilágbajnok lett. Többszörösen történelmet írt, ismét. Bár hivatalosan soha nem vonult vissza, mégis elhagyta az élsportot. A vb visszahozta kicsit az élsportolót?

– Megmondom őszintén, az olimpia után nem hiányzott a vitorlázás. Nem hívogatott a hajó, kicsit kiégtem. Egyáltalán nem is vitorláztam, gyakorlatilag csak a vb-versenyre készülő gyakorlásoknál kerültem hajóra. Ugyanakkor azt éreztem, hatalmas dolog lenne ebben a világbajnoki csapatban benne lenni. Nem is elsősorban a történelmi jelentősége miatt, az élményt akartam átélni, egy igazi, nagybetűs magyar csapatban vitorlázni.

– Visszatérése egyszeri alkalom volt a hajóra és az élsportba, vagy a címvédés visszaviszi még a vízre?

– Meglátjuk, mit hoz a jövő. Szeretnénk mindannyian továbbmenni ezen az úton. Ha megfelelek mint a Sámánok kapitánya, akkor maradok aktív, de tisztában vagyok vele, a pozícióért ugyanúgy meg kell küzdenem, mint mindenkinek. Ezt a kihívást vállalom. Ha nem én leszek a legjobb az adott feladatra, akkor továbbadom a stafétabotot, de az is a csapatunk további erőssége, hogy mindannyian hasonlóan gondolkodunk: szeretnénk motiválni a következő generációt és megmutatni, hogy nem csak az olimpia létezik. Ezt a világbajnoki győzelmet úgy éltük meg, mint vitorlás-pályafutásunk egyik legnagyobb csúcspontját. Talán ad reményt a következő nemzedéknek, mi pedig készen állunk átadni mindazt, ami bennünk van.

– Fél éve választotta meg a hazai szövetség a vitorlázók szövetségi kapitányának. Nagy váltásnak élte meg az élsport után?

– Felelősségteljes munka, egyedül nem is vállaltam volna. Ian Ainslie korábbi olimpikon, aki a holland válogatottat irányította két olimpián keresztül, hatalmas tapasztalat birtokában van, vele együtt pályáztunk, közösen indultunk el az úton. Számomra a motivációt elsősorban az jelentette, hogy segítsem a sportolóinkat, megadjak szövetségi kapitányként mindent, ami a saját pályafutásom alatt nekem nem adatott meg. Könnyebb is lehetett volna az utam, sok mellékszálat elvághattunk volna, de mégsem változtatnék semmit, mert meg kell élni a jó és a rossz pillanatokat, el kell menni az út végéig, hogy lásd, rossz irányt vettél. Utólag büszke vagyok, hogy ki tudtam állni a legrosszabb döntések mellett is, mert útmutatást nem kaptam, a magam feje után mentem. Ez az út végül olimpiai ezüstéremhez segített, és olyan tudást adott, amit veszteség lenne elengedni és nem továbbadni. Reméljük és bízunk benne, hogy az élsportolóink programjában a jövőben minél több szakmai szerepet tudunk vállalni, hogy ne kelljen olyan rögös utat megtenniük, és elkerüljék a buktatókat.

– Hogyan látja a magyar csapat esélyeit a párizsi olimpián?

– Parádés!

– Kifejtené?

– Eddig két olimpiai kvalifikációt szereztünk vitorlázásban, akár többet is szerezhetünk, de ha valakiknek még sikerül is, pontszerzést nem várhatunk tőlük. Érdi Mária a világbajnokságot megnyerve szerzett olimpiai kvótát; ha azt nézzük, milyen eredmények szükségesek ahhoz, hogy valakit olimpiai éremesélyesnek tekintsünk, akkor minden lehetősége adott. A számok nem hazudnak, egy olyan versenyző van a mezőnyében, aki átlagban jobban teljesített nála, de mindez egy olimpián irreleváns. Ki lehet jelenteni, hogy éremesélyes, az érem színe a hátralévő felkészülés minőségétől is függ. A Vadnai testvérek közül Jonatán szerezte meg a kvótát. Hajóosztályában Európa-bajnoki bronzérmes, stabilan a legjobb tízben vitorlázik egy brutálisan erős mezőnyben. Érzem benne a tüzet, erőt, elszántságot, ami egyes versenyeken kijött belőle. Bizakodó vagyok vele kapcsolatban; ha minden jól alakul, pontszerző lehet. Amennyiben kitart, fejlődik, a támogatásunkkal éremesélyes lesz a következő olimpián.

– Eddig versenyzőként, most szövetségi kapitányként készül az olimpiára, mennyire lesz más érzés?

– Borzasztó lesz! Eddig saját magamért izgultam, és ahhoz hozzászoktam. A partról tehetetlennek érzi magát az ember, próbálja átadni az erőt, de sok mindent nem lehet már hozzátenni. Ha visszatérünk kicsit a focihoz, én a pattanásig feszült meccseket szeretem: hosszabbítás, döntetlen és tizenegyespárbaj, ugorjon ki a szemem, szívem, az utolsó apró nüanszokon dőljön el a győzelem. Ilyen versenyt szeretnék Párizsban is látni.

– A versenyzők lehet hogy kiegyeznének egy nyugodtabb olimpiával…

– Mindig kell a dráma! A versenyzőnek is. Akkor jönnek ki az igazi készségek és képességek, amikor a legnagyobb nyomás alatt kell teljesíteni. Ha valaki a legkiélezettebb pillanatokban képes kihozni a legjobbat önmagából, akkor a legnagyobb a fókusz, semmi nem tudja kizökkenteni és eltántorítani a céljától, hitétől, az egész életére hatalmas pluszt ad. Az utolsó métereken, az utolsó manővernél dőljön el a verseny, mert valójában az a folyamat a hosszú és azért kell sokat dolgozni, hogy addig eljuss. Hiszek benne, hogy mi, magyarok erős vitorlás nemzet vagyunk.