Humor és rockzene

– Régóta fontolgatta, hogy visszavonul?

– Amikor az ember olimpiai bajnok lesz, hirtelen nem tudja, hogyan tovább. Eléred a hőn áhított célt, a csúcsok csúcsát, tudod, hogy onnan már nincs följebb, ezért elgondolkozol, miért érdemes folytatni azt a vérverítékes munkát, ami a sikerhez kell. Nyilván máshogy alakult volna minden, ha idősebb vagyok, amikor a Kemény Dénes vezette csapattal nyertünk Athénban, de 23 évesen korai lett volna elköszönni. London után persze már más volt a helyzet. A válogatottságról lemondtam, de a Honvéd játékosaként folytattam az aktív sportot, sokáig oszlopos tagja voltam a csapatnak. Durván négy évvel ezelőtt kezdtem érezni, hogy már nem vagyok a régi, akkoriban fogalmazódott meg bennem először, hogy talán elérkezett a búcsú pillanata.

– Korábban megkérte a feleségét és a gyerekeit, hogy szóljanak, ha úgy érzik, már ciki, amit csinál. Megtörtént?

– Szerencsére nem. Magamat csaptam volna be, ha azt bizonygatom, úgy megy a vízilabda, mint korábban. Van elég önkritikám, tartottam magam az elhatározáshoz, hogy amikor már azt veszem észre, a mezőny megy el mellettem, behúzom a kéziféket. Így is történt. Hozzáteszem, az önbecsülésem csak ötven százalékban járult hozzá a döntés meghozatalához. A tudat, hogy a családom vár rám, ugyanakkora löketet adott.

– Néhány éve azt mondta, a befejezésig szeretné annyira kijátszani magát, hogy utána egy hónappal ne kezdjen el hiányozni az uszoda. Mit gondol, sikerült?

– A válogatottól való visszavonulás után, 2013-ban Benedek Tibor csapata világbajnokságot nyert. Remegve figyeltem a mérkőzéseket a televízióban, éreztem, hogy mindjárt felpattanok a fotelból, elindulok és beugrom közéjük, hogy segíthessek. Abban a pillanatban tényleg szenvedtem. Mondták is a környezetemben lévők, hogy soha többé nem néznek velem meccset. Ez az időszak azonban hamar elmúlt. Fizikálisan elfáradtam, nem vágyom több összecsapásra, azt viszont nem tudom, hogy a mentális átállás mennyi időt igényel. Valószínűleg sokszor ébredek majd úgy szombatonként, hogy ott a torkomban a gombóc: este fontos meccs van, meg kell nyerni, mert ha nem, baj lesz.

– Búcsúmeccse előtt az oroszokkal újrajátszották a sydney-i olimpia döntő mérkőzését a Millennium Mastersszel. Ha lenne egy időgép, amivel valóban visszarepülhetne a történelemben, pályafutása melyik pillanatát élné át újra?

– Az olimpiai dobogókig vezető utakat mindenképp végigjárnám, de a 2003-as világbajnoki győzelem is a legkedvesebb élményeim egyike. Előzőleg három vébét is elbuktunk, óriási öröm volt, hogy közel tíz év után végre nyertünk. De említhetném az első Európa-bajnoki győzelmünket is, amin még nem töltöttem be a húszat, vagy az utolsó nagy sikert, amit a montenegrói Primorac együttesével értem el a Bajnokok Ligájában, ahol a döntőben az olasz sztárcsapatot, a Pro Reccót utasítottuk a hátunk mögé. Senki nem számított erre az eredményre, hatalmas bravúr volt a részünkről, hogy nyertünk.

– Olyan pillanatok is vannak a múltban, amiket kitörölne az emlékezetéből?

– Természetesen vannak, amikre nem szívesen gondolok vissza. A londoni ötödik helyig vezető út nem volt örömteli. Nem sikerült eljutni a dobogóig, már az első két meccsünkön is csúfos vereséget szenvedtünk. Vagy ott az elhíresült 2002-es Honvéd–Vasas bajnoki döntő, ami verekedéssel zárult, én pedig arc­csonttöréssel és enyhe agyrázkódással a kórházban, majd a rendőrségen kötöttem ki. Na, azt ma máshogy csinálnám. Például védekeznék, ha ütnének. Akkor úgy voltam vele, úgyis abbahagyják, ha eszükbe jut, hogy ilyesmi nem fér bele a sportba, ráadásul a televízió élőben közvetíti az eseményeket. Sajnos tévedtem…

– Csapattársai szerint az egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy állandóan viccel. Ez segített átlendülni a nehéz időszakokon?

– Valahogy úgy. Talán a horoszkópomból adódóan rendkívül precíz és maximalista voltam a sportban, mindig száz százalékot teljesítettem. Viszont ebben az őrült küzdelemben ki kellett engedni a gőzt. Olyan sok komolyságot vittem a dolgok hivatalos részébe, hogy a nem hivatalosba kellett egy kis humor. No, és persze rockzene. Az a másik nagy kedvenc!

– Háromgyermekes édesapa. Élsportolóként mennyire tudta kivenni a részét a gyereknevelésből?

– Komolyan vettem a feladatot, amikor otthon voltam, igyekeztem minden időt a lányaimmal tölteni.

– Ön vagy a felesége a szigorúbb szülő?

– Mondjuk úgy, hogy ő fekete öves, én pedig barna. Mindketten próbálunk következetesek lenni. Emlékszem, amikor Viki, a legidősebb lányunk még kisbaba volt, kint ültünk az ajtaja előtt, ő meg csak sírt-sírt, majd megszakadt a szívünk, de nem mentünk be hozzá, meg kellett tanulnia egyedül elaludni. Vannak ismerőseim, akiknek már 10-12 éves a gyereke, de még mindig köztük alszik. Azt gondolom, ez egyik félnek sem jó. Nálunk alapszabály a kezdetektől fogva, hogy mi vagyunk az elsők, a pár, hiszen mi alkottuk meg a családot, maradjunk meg férfinak és nőnek, ne robotok legyünk, akik zombiként élnek egymás mellett. Ha megkérdezik, azt válaszolom, ez a hosszú házasság titka.

– Megváltoztatta a személyiségét az apai szerep?

– Olyan érzelmi töltetet adott, amit nehezen lehet leírni. Semmihez sem fogható érzés, amikor egy picike kéz megsimogatja az arcod, és azt mondja, „apuci”. Ma is emlékszem, amikor két edzés között, a pihenőm alatt csecsemőként ott feküdt Viki a mellkasomon. Elfelejtettem a világ búját, bánatát. Egy csoda volt. Ijesztő, hogy ma sok édesapa azt gondolja, akkor lesz jó szülő, ha hazaadja a fizetését, elviszi havonta egyszer vacsorázni a feleségét, és megfürdeti a gyereket, amikor megérkezik a munkából. Szerintem viszont a jó apa egyik fő tulajdonsága, hogy úgy ismeri a gyerekét, mint a saját tenyerét. Ehhez sok-sok együttlét és közös játék szükséges. Ne várjuk el a gyerektől, hogy mindig ő nézzen föl ránk, tudjunk mi is lehajolni hozzá.

– Látja már az új Kiss Gergőt a fiatal vízilabdázók között?

– Van jó pár ügyes fiatal a 14–20 évesek sorában, de aki stílusában hasonlítana rám, olyat nem tudnék mondani. A jelenlegi válogatott legjobb balkezese Vámos Marci, de ő 27 éves, már nem kölyök. Magasabb nálam, gyorsabban is úszik, de a bombáival, a lábtempóra, erejére alapuló lövéseivel talán ő az, aki a leginkább hasonlít rám.

– És új Kemény Dénes van-e a láthatáron?

– Ambiciózus edzők vannak, ismerek lelkes fanatikusokat, de azt hiszem, Dénes stílusa teljesen egyedi volt. Ő egyszerre volt pedagógus, pszichológus és sportszakember. Igaz, a szerencse is közrejátszott abban, hogy ilyen sikeresek voltunk együtt, jó volt az alap, amit kézhez kapott. Mi, játékosok ugyanis gyerekkorunk óta ismertük egymást, nem kellett bemutatkoznunk a meccsek előtt, mint ahogy az sok futballcsapatra jellemző. Egy közegben nőttünk föl, rendkívül szorgalmas, céltudatos játékosok voltunk.

– Mit mond egy háromszoros olim­piai bajnok vízilabdázó, miben reménykedhetnek a szurkolók a tokiói ötkarikás játékokat illetően?

– Mindkét csapatunk, a férfi- és a női is küzd a kijutásért, amivel valószínűleg nem lesz gond. Azt is tudni kell, hogy átalakult a nemzetközi mezőny. Kiegyenlítődtek a viszonyok, mindenki magas szinten van, nincsenek kiemelkedő csapatok. A szerbek, horvátok, montenegróiak mellett az ausztrálok és az amerikaiak is fixen az élvonalban vannak, ahogy az olaszok, a spanyolok és a görögök is, a szerb hegemóniának pedig vége lesz előbb-utóbb. Mivel módosultak valamelyest a szabályok, ma már a gyorsabb, pörgősebb játék dominál. Ez pedig az alacsonyabb, de mozgékonyabb játékosoknak kedvez. Athénban a legkisebb magyar csapattag 189 centi volt, én a 198 centimmel csak az ötödik, hatodiknak számítottam a sorban. Most nem ez a jellemző, vannak alacsonyabb játékosok is. Hogy ez jelent-e valamiféle pluszt, egy év múlva kiderül. Mindenesetre azt gondolom, jó játékkal mindkét csapat érmes lehet.