Irány Tokió!

– Miután a tavalyi kvangdzsui vizes vébén nem jutott érem, így tokiói kvóta a válogatottnak, sokan már-már temetni kezdték a magyar vízilabdát. Ön viszont minden nyilatkozatában magabiztosan állította, az együttes ott lesz az idei nyári olimpián, és ez már az Eb-döntőbe jutással teljesült is, a végső győzelem amolyan hab a tortán. Honnan volt ez a végtelen bizalom a fiúk iránt?

– Örülök ennek a felvetésnek, mert az utóbbi években valóban elég sok volt itthon a vízilabdával kapcsolatos negatív hang, pedig a közelmúlt eredményei, gondolok itt például a 2017-es budapesti vizes világbajnokságon elért második helyre, a 2018-as berlini világkupa- vagy a 2019-es Európa-kupa-győzelemre, nem feltétlenül indokolták mindezt. Azt természetesen mindenki érzékelhette, hogy az olimpiai kvóta megszerzése egyáltalán nem könnyű feladat manapság, amikor kiegyenlítettebbé kezd válni a mezőny, és egy-egy kontinensbajnokságon vagy tornán nüanszokon múlik már a négybe jutás is. Én viszont végig hittem a fiúkban, már a tavalyi vébén úgy éreztem, készek az eredményre, és még ha végül nem is sikerült dobogóra állniuk, abszolút láttam a játékukban az érem lehetőségét.

– Mik azok a bizonyos nüanszok, amelyek dönthetnek egy-egy csapat sorsáról, és amelyekre ezek szerint még inkább koncentrálni kell a jövőben?

– Az biztos, hogy jó kapusteljesítmény nélkül ma már lehetetlen az első helyek valamelyikére odaérni. Ennek ráadásul folyamatosnak kell lenni, sőt javulnia a tétmeccsek során, ahogyan ezt most Nagy Viktortól is láthattuk a Duna Arénában. Az is nagyon fontos összetevője a sikernek, hogy a sérülések, betegségek elkerüljék ne csak a kulcsjátékosokat, hanem a csapat minden tagját: az olyan hosszú tornákon, mint például egy Európa- vagy világbajnokság, nagyon nem mindegy, hogy tizenhárom vagy csak tizenkét tökéletes állapotban bevethető játékossal szállunk-e vízre. És akkor még a formaidőzítésről nem beszéltünk, ami mindig az edző, jelen esetben az én dolgom, és úgy tűnik, ezúttal nem is sikerült rosszul. Ha pedig fizikailag és fejben is felkészültek vagyunk, a nüanszok tapasztalatom szerint mindig a felé a csapat felé döntik a mérleget, amelyik az előző időszak teljesítménye alapján jobban megérdemli az eredményt. Ezt az Eb-aranyat pedig abszolút megérdemelték a fiúk, rengeteget dolgoztak érte, és nagyon-nagyon akarták.

– Ahogyan a szurkolók is ki voltak már éhezve a sikerre, igaz, sokunkat az infarktus kerülgetett a mindent eldöntő ötméteresek közben. Végül úgy érezte magát az ember, mintha egy hollywoodi mesét látna, amely szerencsére happy enddel zárult, köszönhetően az egyik legfiatalabb játékos, Vogel Soma védésének is, aki, talán nem túlzás ezt állítani, lassan Kósz Zoltán, Szécsi Zoltán vagy éppen Nagy Viktor örökébe lép. Ön hogyan élte át ezt az érzelmi hullámvasutat?

– Tényleg volt egy ilyen kicsit meseszerű, csodálatos íve ennek az egész hétnek. Számunkra pláne, mert mi azt is tudtuk, amit a közönség nem, hogy például Varga Dénes az egyik legfontosabb mérkőzés, a tokiói kvótáról is döntő Montenegró-meccs előtt negyvennyolc órát feküdt betegen egy sötét szobában, és utána valahogy mégis a mérkőzés, majd az egész Európa-bajnokság legjobbja lett. Vagy ott volt a döntő előtt szintén borzalmas állapotban lévő Nagy Viktor, aki aztán szintén extra teljesítményt nyújtott, kit tudja, milyen tartalékaiból merítve. Mindezek fényében még értékesebbé vált számunkra ez a győzelem. Mégsem dőlhetünk hátra: most ez így elég volt, de a jövőben ennél is jobbnak kell lennünk, hiszen az olimpia valószínűleg sokkal keményebb menet lesz.

– Annál is inkább, mert szélesedik a mezőny, a vízilabda mér rég nem a balkáni–magyar párharcokról szól, USA, Ausztrália, Görögország, Oroszország, és ahogyan most is láthattuk, a spanyolok ha nem is feltétlenül aranyesélyesek, de bármikor megszorongathatnak bárkit.

– Pontosan. Néha a szemünkre vetik, hogy könnyű a vízilabdázóknak, mert ez, a dobogóra esélyeseket tekintve, mindössze öt-hat csapatos sportág. Én meg erre azt mondom, hogy néhány éve már pont ugyanannyi potenciális nyertes van nálunk is egy világversenyen, mint mondjuk a futballban, ahol szintén előre tudható, melyik az az öt-hat együttes, amelyikből a végső győztes kikerül. Vagyis a vízilabdában ma már egyre több a szuperül felkészített, extrém jó sportolókból álló csúcscsapat, és lassan kezd felzárkózni a középmezőny is; ha egy pillanatra lankad az ember figyelme, bizony az oda tartozók is okozhatnak fejfájást. Érdekes volt figyelni például most az Eb-n a hollandokat, akik végül be sem jutottak a tizenkettőbe, de az olimpiai bajnok szerbek ellen a negyedik negyedben még döntetlenre hozták a mérkőzést. Nyilván kijött az erő- és a tudáskülönbség, és a szerbek végül simán nyertek, de ez a példa jól mutatja a fejlődést nemzetközi fronton.

– A szélesedő bázis nyilván nem könnyíti meg a mi dolgunkat, de lehet olyan pozitív hozadéka, hogy ha minél több országban minél több gyerek kezd vízilabdázni, akkor a pólómeccsek nemcsak válogatott-, de klubszinten is nézettebbek lesznek? Ma mondjuk egy BVSC–Honvéd OB I-es meccsen finoman szólva sincs nagy tülekedés az uszodai lelátókon, és az utcák sem ürülnek ki a bajnoki fordulók televíziós közvetítései alatt.

– A vízilabda előrelépési lehetőségét én kevésbé ebben látom, inkább a nemzetközi Bajnokok Ligája feljebb pozicionálásában. Akár egy külön, elit bajnokságot is szervezhetne magának az Európai Szövetség (LEN) a topcsapatok számára, nyilván a megfelelő anyagi megbecsültséggel, hogy a kluboknak megérje akár kizárólag erre a sorozatra készülni. És ha ez a megbecsültség megvan, megnő az érdeklődés is, és akkor esetleg már nem nekünk kell fizetni a televíziós közvetítésekért, hanem a sportcsatornák fizetnek nekünk. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a vízilabda érthető és látványos legyen a képernyőn keresztül is; a néző ne csak azt érzékelje, hogy csillog a víz, és leolvashatatlanok a sapkaszámok. Ha a magyar helyzetet nézzük, az is probléma, hogy nagyon szétszakadt a mezőny, sokszor előre tudható, milyen eredmény születik egy top- és egy sereghajtó csapat közt. Pedig csak akkor lenne nézők tömegei számára is izgalmas egy vidéki csapat és például a Ferencváros mérkőzése, ha hasonló erősségű lenne a játékuk, és ami nagyon fontos előfeltétel mindehhez: hasonló költségvetésből gazdálkodnának. Ez utóbbi szempontból óriási különbségek vannak az egyes csapatok játékosvásárló ereje és infrastrukturális lehetőségei közt, ami nyilván meghatározza az eredményeket is. És akkor még nem beszéltünk az uszodákról; az emberek akkor szeretnek kimenni bármilyen mérkőzésre, ha jó a világítás, a fénytechnika, a hangulat. Szokták mondani, hogy a focihoz hozzátartozik a közönség, hát ugyanúgy a vízilabdához is. Ezért volt olyan jó a Duna Arénában is játszani, mert ott volt az a több ezer fantasztikus szurkoló, akik buzdítottak bennünket, és ünnepet varázsoltak körénk.

– Ez önnek is egy kis elégtétel lehetett, hiszen a Kemény Dénes-éra óta nem feltétlenül hálás feladat a magyar férfivízilabda-válogatott élén állni: mindig mindenki a Kásás–Kiss–Benedek-féle „nagy” csapat sikereit kéri számon az aktuális szövetségi kapitányon. Lehet még egy ilyen aranykorszaknak realitása?

– Nem gondolnám. Az valóban kivételes időszak volt, hogy tíz-tizenkét éves ciklusban ilyen sűrűn jöttek ilyen tehetségek, és folyamatosan tudták tartani a szintet – erről ne is álmodjon senki, hogy még egyszer megismétlődik. Körülbelül annyi az esélye, mint háromszor egymás után megnyerni a lottóötöst.

– Az utánpótlásban azért lát biztató jeleket? Az U15-ös fiúválogatottunk például szintén Európa-bajnokságot nyert tavaly.

– Elég vegyesek az utánpótlás-eredményeink, vannak kevésbé jók az elmúlt időszakból, és akadnak ehhez hasonlóan kiemelkedőek is. Bizakodó vagyok, persze, de arra azért nem vennék mérget, hogy az aranyérem innentől kezdve mindig a mi nyakunkban lesz. Egyrészt a már említett kiszélesedett és egyre kiegyenlítettebbé váló mezőny miatt, másrészt mert vannak olyan nemzetek, mint például a görögök és a spanyolok, akik mostanában tarolnak e téren, az ottani szakemberek egészen kiváló munkát végeznek. Nyilván az mindig nagyon jó, ha van egy korosztály, amelynek a tagjaiban benne van a naggyá válás lehetősége. De ez ennyit jelent, nem többet: egy tizenöt éves játékos még nagyon messze van a felnőttszinttől. Ahhoz, hogy tíz év múlva is dominálni tudjanak, ráadásul más korosztályok szintén nagyon jó játékosai közt, óriási, szisztematikus munka, rengeteg kitartás és sok szerencse kell. És nyilván a versenytársaink sem fognak ölbe tett kézzel ülni ez idő alatt.