Játéktalanított játék

A múlt század húszas éveiig az egyesületi sport a szórakozás egyik formája volt, amivel elsősorban a jómódú polgárság töltötte idejét. Csak az első világháború után kezdett demokratizálódni, meghódítva a többi társadalmi osztályt. Az alsóbb néprétegeknek a versenyzés – mindenekelőtt a labdarúgásban – a kiemelkedés lehetőségét nyújtotta, hozzájárulva, hogy a rendszeres testmozgás elinduljon a professzionalizálódás útján.

Házhoz jön az élmény

Az amatőr sportélet virágzása idején a versenyzőket a klubhűség jellemezte, vándorlásuk mértéke elhanyagolható volt, ami megváltozott, amikor a technika gyors fejlődésnek indult a XX. század elején. A közlekedés átalakulásával leküzdhetővé váltak a távolságok, megkezdődött a játékosok migrációja. A televízió megjelenése újabb mérföldkő volt, lehetővé tette ugyanis, hogy több milliárd ember élőben követhesse ugyanazt a sporteseményt. Olimpiát először 1936-ban, Németországban közvetítettek Adolf Hitler kezdeményezésére, aki így próbálta eloszlatni a kételyeket és az ellenérzést a nácizmussal kapcsolatban, megmutatva annak békés, világra nyitott oldalát. A világhatalmak persze később is igyekeztek szolgálatukba állítani sportot, mégpedig igen nagy sikerrel: a hidegháború idején az élsportolók és a csapatok az ellentétes világrendszereket testesítették meg, a küzdelmeknek politikai tétje volt, a győzelem a fölényt szimbolizálta. A hatékonyság érdekében egyre több eszközt és módszert vetettek be, a teljesítménykényszer nőttön nőtt.

A 80-as években aztán ismét jelentős változás történt: a globalizáció kiteljesedésével a sport a piacgazdasághoz kezdett igazodni. A versenyek, bajnokságok show-műsorokká alakultak, újabb milliókat vonzva a képernyők elé. A sport iránti rajongás az elmúlt ötven évben elképesztő méreteket öltött. Ma a Super Bowl az Egyesült Államok legnépszerűbb sport­eseménye. Egy kutatás szerint az amerikaiak 15 százaléka inkább kihagyná a gyereke születését, mint hogy lemaradjon róla, pedig maga a meccs csak alig felüknek fontos. A rajongók 25,8 százaléka a reklámok miatt követi a műsort, 19,5 százalékuk a családdal, barátokkal való időtöltésként tekint rá, 7,7 százalék pedig a félidei show és az abban fellépő világ­sztárok miatt nézi meg.

Már nem bűn a profizmus

A telekommunikáció terjedésének eredményeképp a sport mára a legjövedelmezőbb üzleti vállalkozások egyike lett: szakértők szerint a nemzetközi kereskedelem három százalékát teszi ki. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság igyekszik ugyan megőrizni a játékok kereskedelmi megjelenésektől mentes jellegét, ahogy Pierre de Coubertin, a modern olimpiai mozgalom atyja megálmodta, a feladat azonban egyre nehezebbnek bizonyul. Az olimpiai charta eredetileg előírja, hogy a játékokon részt vevő versenyzők semmilyen formában nem járulhatnak hozzá arcképük vagy nevük reklámcélú felhasználásához a rendezvény ideje alatt, a sportolók azonban néhány évvel ezelőtt úgy döntöttek, harcolni fognak a jogaikért, a NOB pedig engedett is a nyomásnak, nagyobb marketingszabadságot engedett nekik, hogy a megélhetésüket adó szponzoraik kiszolgálása ne szoruljon szűk keretek közé.

Persze a bizottság ugyanúgy hasznot húz a sportbizniszből, mint a többi szereplő: az olimpia eszméjével összefüggő jelképeket, az öt karikát, a zászlót, az olimpiai lángot, a fáklyát, a himnuszt vagy a jelmondatot mind-mind levédették, felhasználásukat komoly feltételekhez kötik. Noha Coubertin báró száműzni akarta a sport világából a pénzt, ma már a sportvezetők többsége belátja, hogy ez lehetetlen. Az olimpia szabályzatában sokáig szerepelt, hogy a versenyeken nem vehetnek részt, akik a sportot foglalkozásszerűen űzik, illetve sporttevékenységükért valaha is pénzt kaptak, ám a szigorú szabálynak egyre kevésbé tudtak érvényt szerezni, ezért a NOB 1974 óta már nem tesz különbséget ilyen értelemben amatőr és profi között.

Ennek az új szemléletnek a jegyében szolgáltatták vissza pár évvel ezelőtt Jim Thorpe unokáinak a nagyapjuk által 1912-ben nyert, ám a NOB által visszavett aranyérmeit. Az indián származású atlétát azért fosztották meg világraszóló győzelmeinek jutalmától, mert 1909-ben, mint utóbb kiderült, pénzt fogadott el egy baseballmérkőzésen való szereplésért. A NOB gesztusa annak egyértelmű beismerése volt, hogy már régóta nem lehet eredményesen élsportot űzni a versenyzők anyagi támogatása nélkül. Bár ezzel kapcsolatban az ókori görög olimpiákat szokták felhozni ellenérvként, mondván, azokon még kizárólag amatőrök indultak, ma már számos kutatás igazolja, ez csupán mítosz, az eszmei értékű babérkoszorúk mellé ugyanis az ókorban is komoly pénzjutalom járt: egy tanulmány szerint a Krisztus előtti VI. század elején Athénban 500 drachmát kapott a győztes, ami egyenértékű volt az első vagyoni osztályba soroltak évi jövedelmével.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben

Ma már mindannyian megmosolyogjuk azokat a korabeli fényképeket, amelyeken a Tour de France résztvevői cigarettával a kezükben tekernek. Az amatörizmus fogalma ismeretlen az élsportolók világában, maximum az esély­egyenlőség jegyében kvótát szerző harmadik világbeli olimpikonok között találnánk olyat, aki egyetértene azzal, hogy egy világversenyen nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. De nem csak szűk sportberkeken belül elvárás, hogy a versenyzők egyre többet nyújtsanak. A társadalom is sikerorientálttá vált: ha valakitől azt kérik, nevezzen meg olyan élsportolókat, akik aranyérmet szereztek az ötkarikás játékok során, gond nélkül megteszi, az ezüst- vagy bronzérmesek felelevenítése azonban már sokaknak problémát okoz.

Napjainkban egy egész tudományág foglalkozik azzal, hogyan fokozható legális keretek között a sportteljesítmény; kutatások eredményeinek felhasználásával próbálják kimeríthetetlen gépezetté alakítani az emberi testet. Noha a sport­eseményeken percenként dőlnek meg a világcsúcsok, már vannak jelei annak, hogy az emberi szervezet erőforrásai végesek, teljesítőképességük fokozása érdekében ugyanis egyre többen nyúlnak tiltott szerekhez és módszerekhez. Az egyre intenzívebbé váló edzések és a napjainkban divatos mentális tréningek sok esetben elégtelennek bizonyulnak, gondoljunk csak Hosszú Katinka edzéstervének közelmúltbéli kiszivárogtatására, eltulajdonítására vagy a doppingszerek mind nagyobb térhódítására, minek következtében olyan tradicionális sportágak olimpiai státusa kerül komoly veszélybe, mint például a szinte kizárólag a botrányai kapcsán emlegetett súlyemelés.