Jó lenne újra hallani a Himnuszt

 – Amikor először láttalak a televízióban, felmerült bennem a kérdés, vajon mit keres ez a lány a parasportolók között, első ránézésre ugyanis nem tűnik föl semmi, ami indokolná, hogy testi fogyatékosokkal versenyezz.

– Tízévesen stroke-ot kaptam. Épp fociedzésen voltam, amikor iszonyú fejfájásom lett. Nem vagyok nyávogós típus, de akkor annyira rosszul éreztem magam, hogy állni sem tudtam, le kellett feküdnöm a földre. Az emberek körbeálltak és mindenfélét kérdezgettek tőlem: milyen évet írunk, hogy hívják édesanyámat, hol születtem. Helyes választ adtam mindenre, nem is értettem, mire ez a nagy felhajtás. A többiek viszont sejtették, hogy nagy a baj. Az utolsó dolog, amire abból a napból emlékszem, az a mentőautó belseje, illetve a pillanat, amikor anyukám fölém hajol.

– Mi történt a kórházba szállítás után?

– Négy nap filmszakadás. Az orvosok és a nővérek mesélték el utólag, hogy egyre rosszabb lett a helyzet. Kezdetben még játszottam a többi gyerekkel, aztán már csak a fal mellett tudtam közlekedni, húztam a lábam, végül ki sem jöttem a kórteremből. Az ötödik nap tértem magamhoz, amikorra gyakorlatilag az egész bal oldalam lebénult.

– Felnőttként is borzasztó nehéz lehet megélni egy ilyen traumát, egy kiskamasznak meg aztán főleg. Felfogtad egyáltalán akkor, hogy mi történt veled?

– Nem igazán, de azt gondolom, épp ez segített a gyors felépülésben. Gyerekként szerintem mind mentálisan, mind fizikálisan könnyebb feldolgozni egy ilyen helyzetet. Felnőttként van már egy kialakult életritmusod, szokásaid, szakmád, munkahelyed, baráti társaságod. Sokkal nagyobb a változás, minden a feje tetejére áll. Fiatalként könnyebb alkalmazkodni, ráadásul a szervezeted is könnyebben rehabilitálódik. Nekem egyébként óriási szerencsém volt, hiszen a családomtól és a tágabb környezetemtől is hatalmas segítséget kaptam, soha nem voltam egyedül, a szüleim és a nagyszüleim váltva vigyáztak rám, a barátaim, iskolatársaim is rendszeresen látogattak.

– Mennyi időt vett igénybe a felépülés?

– Nagyjából másfél hónapot. A kórházban fizikoterápiás és gyógyszeres kezelést is kaptam, jártam gyógytornára, szép lassan elmúlt a bénultság. Egyedül a kézfejemen maradt látható tünet, illetve a karomban és a vállamban van egy kis kötöttség, de utóbbit szinte alig lehet észrevenni.

– Milyen hatással volt ez a baleset az életedre?

– Jobbkezes vagyok, nagy szerencsém volt, hogy a stroke a bal oldalamat érintette. Bár közel voltam a kritikus szinthez a hiányzások terén, végül nem kellett évet ismételnem a suliban, jó tanuló vagyok, így hamar behoztam a lemaradást. Kezdetben ugyan csak napi egy tanórán vehettem részt, de akkor az okozta a legnagyobb boldogságot, hogy újra iskolába járhatok.

– Aztán jött a sport. Na de miért épp az atlétikára esett a választás?

– A stroke előtt imádtam teniszezni, versenyszerűen űztem ezt a sportágat, az egyik legnagyobb bánatom volt, hogy közel egy év kényszerpihenőt kellett tartanom. Mi­után letelt, azonnal gondolkodni kezdtem, milyen mozgásformát választhatnék. Mivel apukám korábban atléta volt, lementem vele egy edzésre. Aztán ott is ragadtam.

– Az épek között?

– Csak 2018 óta erősítem a fogyatékos sportolók táborát. Azelőtt fogalmam sem volt, hogy van ilyen lehetőség is.

– Tulajdonképpen a távolugrásnál és a síkfutásnál nem is igazán a kezedre van szükség…

– Azért a futókarmunkánál vagy egy lendítésnél nagyon nagy szerepe van a karoknak is. Azt éreztem egy idő után, hogy az épek között nem tudom kihozni magamból a maximumot. Olyan volt, mintha mindig egy lépés hátránnyal indulnék a versenyeken.

– Hogy kerültél a parasportolók közé?

– 2017-ben volt a londoni világbajnokság, akkor láttam a tévében először az értelmi fogyatékos ikerpárt, Biácsi Ilonát és Bernadettet versenyezni. Felmerült bennem a kérdés, vajon lehetnék-e én is parasportoló. Anyukámmal utánanéztünk, van-e erre lehetőség, majd átestem a szükséges vizsgálatokon, itthon és külföldön is megszereztem az engedélyt a T38-as kategóriában való versenyzéshez, így nemcsak hazai, hanem nemzetközi megmérettetéseken is indulhattam már.

– Félelmetes teljesítményt nyújtottál az elmúlt két év során: világ- és Európa-bajnok lettél, nemrégiben pedig kvótát szereztél a tokiói paralimpiára.

– Ha valaki tíz évvel ezelőtt a kórházban azt mondja nekem, hogy ma az Év sportolója díjjal a kezemben készülhetek az ötkarikás játékokra, valószínűleg kinevetem. Ez számomra majdnem a csúcs. A sikeres kvalifikáció volt az álmom, hihetetlen érzés, hogy kijutottam. Esélylatolgatásba persze nem bocsátkoznék, annyi biztos, hogy a maximumot fogom nyújtani. Hogy az mire lesz elég, majd meglátjuk. Mindenesetre jó lenne megint hallani a himnuszt.

– A baleseted előtt volt bármiféle kapcsolatod a fogyatékostársadalommal?

– Valamennyi igen. A cserkészcsapattal, aminek a tagja vagyok, minden évben megszervezzük a Kelemen-napot, amikor vendégül látunk sérült, fogyatékos gyerekeket és felnőtteket, együtt játszunk velük, és műsorral szórakoztatjuk őket. Korábban viszont úgy gondoltam, hogy vagyunk mi, és vannak ők. Nem éreztem, hogy egy közösség lennénk. Ez az érzés azóta teljesen átalakult bennem.

– Hogy látod, a fogyatékosokkal kapcsolatos társadalmi megítélés változott az utóbbi időben Magyarországon?

– Igen, mégpedig egyértelműen pozitív irányba, amiben a Magyar Paralimpiai Bizottság szakembereinek is óriási szerepe van. Ám ennek ellenére azt gondolom, hogy még mindig megvan a szakadék a két tábor között. Gyakran tapasztalom a mindennapokban, hogy például sokan félnek kérdezni tőlem, talán mert nem akarnak megbántani. Ezt a gátat kéne ledönteni minél hamarabb. Erősíteni a fejekben a szlogenünket: „Fogyatékosnak lenni nem jelenti azt, vesztesnek lenni.”