Jobban szeretem az úszást, mint valaha

– Talán a legboldogabb negyedik helyezett volt a tokiói olimpián. Jövőre, a párizsi ötkarikás játékokon milyen eredmény csalna hasonló mosolyt az arcára?

– Szeretek lépésről lépésre haladni és tervezni. Többnapos versenynél is mindig csak az első versenyszámig gondolkodom előre. Ha most Párizsra gondolok, nem az olimpia jut eszembe vagy az, hogyan fogok ott úszni, hanem a kvalifikáció megszerzése. Az első lehetőség a fukuokai világbajnokság, arra koncentrálok. Ugyanakkor élsportoló vagyok, és az sem véletlen, hogy a tokiói játékok után nem vonultam vissza, mert szeretnék legalább olyan eredményt elérni, mint két éve, különben már nem úsznék.

– Mennyire lesz nehéz megszerezni a kvótát? Hiszen amíg a világbajnokságon hetvenfős mezőny indul, az olimpián tovább csökkent a létszám és csak huszonketten úszhatnak a 10 kilométeren.

– Magabiztosan és jó erőben készültem az előző ötkarikás játékokra annak ellenére, hogy az idő szorított, a kvótát a játékok előtt mindössze hat héttel sikerült kiharcolni. Azóta megváltozott a kvalifikációs rendszer, ami több szempontból is kedvező. Az utolsó kvótaszerzési lehetőség fél évvel lesz a párizsi olimpia előtt, marad hat hónapunk nyugodtan készülni és kijavítani a hibákat. Tény azonban, hogy kevesebb az induló, a világbajnoki mezőnyhöz képest a 22 fő nem túl sok, mégis bízom benne, hogy bekerülök a szűk indulói létszámba. Azért is állok magabiztosan a kvótaszerzés előtt, mert eddig a 15. volt a legrosszabb helyezésem világbajnokságon, és még az is belefér a huszonkettőbe. Általában a legjobb nyolcban végzek, ami megadja a biztonságérzetet, és most már azon sem kell hogy görcsöljek, hogy a jobbik magyarként végezzek, mert szerencsére eltörölték ezt a szabályt. Úgy gondolom, a magyar csapat mind a négy indulási jogot megszerzi hosszútávúszásban, ami két női és két férfiversenyzőt jelent, erre pedig korábban soha nem volt példa.

– A tervezés azért sem lehet egyszerű, mert hiába készül fel fizikailag, a nyílt vízen bármi megtörténhet, a természeti körülmények állandó változása miatt nincs két ugyanolyan „pálya”? Lehet ezért egyáltalán kedvenc vize, tengeri helyszíne?

– Inkább azt mondanám, vannak olyan körülmények, amelyek nekem jobban fekszenek, mint másoknak, és van, ahova szívesen járok versenyezni, és nem feltétlen azért, mert a múltban jó eredményeket értem el. Ha a kedvencemet kell megnevezni, maradok hazai vizeken, a Lupa-tó egyértelműen a listám élén szerepel, még úgy is, hogy nem annyira különleges helyszín, mint Hongkong vagy a Seychelle-szigetek. Ha visszagondolok, mindig jól is úsztam a Lupán. Egyébként meg szeretem az igazán nehéz, extrém körülményeket, nagy hullámokat, a sós és főleg a meleg vizet, az egzotikus helyszínek közel állnak hozzám. Nyári gyerek vagyok, csak hideg ne legyen.

– Inkább az extrém körülmények és nagy hullámok, mint az ellenfelekkel való „könyökharc”?

– Ezerszer inkább a természeti körülményekkel küzdök, mert nem vagyok agresszív, a vízben sem szeretem a verekedést, kifejezetten távol áll tőlem. Annyi előnye mindenféleképpen van annak, hogy szűk mezőny indul az olimpián, hogy csökken a verekedés lehetősége. Tokióban is látni lehetett, hogy kevesebb volt a fizikai kontaktus a létszám miatt, ezért sokkal jobban megmutatkozik az úszásbeli különbség. Élveztem a versenyzést, és még a víz is meleg volt.

– Milyen a viszonya a vízi élővilággal, belegondolt néha, mi lehet a víz alatt?

– Nem szabad belegondolni, mert csak felesleges idegeskedéssel jár, befolyásolni amúgy sem tudom, és csak az energiámat venné el az aggódás. Ha valaminek jönnie kell, jönni fog. Fóbiám nem alakult ki, de a medúzákat nem szívelem, mert számtalanszor megcsíptek. Nem gondolkodtam azon sem, hogy egyszer cápával találkozom, arányaiban azért kevesebb az esély a cápatámadásra, mint a medúzacsípésre. Szerencsére viszonylag biztonságos körülmények között szoktunk versenyezni.

– Ha már biztonságot említi, a tavalyi olaszországi Európa-bajnokságon a viharos időjárási körülmények miatt többször változott a versenyprogram, és a hatalmas hullámok miatt káoszba fulladt a 25 kilométeresek versenye, nem is hirdettek eredményt.

– Van egy határ, amit a biztonság érdekében nem érdemes átlépni. Az említett kontinenstornán nem feltétlen a versenyzők miatt töröltek programot. A leghosszabb távon, 25 kilométeren megértem, hogy lefújták a versenyt, mert embertelen olyan körülmények között annyit úszni. A 10 kilométer és a váltó esetében nem a versenyzők miatt halasztottak. Az úszók vállalták, hogy a hatalmas hullámok ellenére elindulnak a versenyen, mert mindenre felkészülünk, mindent kibírunk. Civilek el sem tudják képzelni, milyen magas a fájdalomküszöbünk. Nem miattunk aggódtak, hanem azért, hogy mi történhet a versenybírókkal a hajón; úgy vélem, ez régen rossz irány. Én például élveztem az extrém körülményeket.

– Ha ennyire szereti a hullámokat, a szörfözést próbálta már?

– Még nem, de szerepel a bakancslistámon.

– Korábban elmondta, hogy a nyílt vízi úszás mentálisan kimerítőbb, mint fizikailag. Édesanyja pszichiáter, segítette valaha ezen a területen?

– Soha nem elemzett, soha nem próbált semmilyen irányba terelni vagy ilyen szinten hatni rám. Abban segített, hogy keresett megfelelő sportpszichológust. A szüleim egyébként soha nem akarták, hogy élsportoló legyek, nem is gondoltak arra, hogy így alakulhat a pályafutásom, de mindig támogattak, és a mai napig mellettem állnak. Talán néha jobban kellett volna anyukámnak a szakmai tudását a mentális felkészülésemen alkalmazni, mert önbizalom terén akadtak problémáim és korábban tudott volna segíteni, de nem lépett ki az anyaszerepből, viszont felismerte, hogy szükséges a segítség.

– Sportos családból származik, édesapja testnevelőtanár, azért valamilyen szinten terelték a sport irányába?

– Szerették volna, hogy sportoljak valamit, mert a mozgást fontosnak tartották. Kétéves korom óta síelek és teniszeztem is. Apukám tanár, anyukám orvos, ezért inkább a tanulás fontosságát hangsúlyozták. Nem gondolták, hogy az úszást választom, közölték is, hogy amint reggeli edzésekre kell vinni, véget is ért a szerepük, nem fognak hajnali üzemre átállni. Ehhez képest a jogosítványom megszerzéséig hordtak edzésre. Azt vallom, azért is tart ilyen sokáig a karrierem, mert soha nem erőltették rám, nem égtem ki gyerekként, nem nehezedett rám teljesítménykényszer és nyomás. Minden, amit el akartam érni és megvalósítottam, belülről jött.

– Azért amikor teniszezni tanult, úgy tudom, édesapja kemény edzőnek bizonyult. Mennyire tudták meghúzni a határokat? Sok szülőnek nem sikerül…

– Apukám vérbeli pedagógus, ezért a síelés és a tenisz nálunk mindig a technikám tökéletesítéséről szólt. Úgy 16-17 évesen jutottam el arra a pontra, amikor egy családi síelésnél közöltem, hogy inkább csak élvezzük. Apukám a tanítással kel és fekszik, ez az élete, nem tudja levetkőzni. Nem mondom, hogy tiniként egyszerűen éltem meg, viszont utólag nagyon hálás vagyok, hogy így alakult. Az úszóedzésemre nem jártak le és kevés versenyemen voltak jelen, egyáltalán nem szóltak bele az úszásba, soha nem raktak rám terhet.

– Ilyen szülői háttérrel, gondolom, a jó tanuló, jó sportoló kategóriába tartozott.

– Abszolút, de nem az íróasztal mellett görnyedve és görcsösen magolva típus voltam. Szerencsésnek tartom magam, hogy a sport miatt megtanultam fókuszálni, ezért fél óra alatt elsajátítottam azt, amihez másoknak három óra tanulás kellett.

– A tanulás fontos maradt a későbbiekben is?

– Most kaptam meg a mesterdiplomámat, sportközgazdász lettem. Szeretnék majd ezen a területen maradni, de talán a sportdiplomácia még inkább érdekel.

– Szüksége is lenne rá a sportágának, hiszen a nemzetközi szövetség tavaly egy tollvonással törölte ki a világbajnokságokról a leghosszabb, 25 kilométeres távot.

– Mint rangidős nyílt vízi úszó és az úszószövetség sportolói bizottságának tagja, fontos nekem, hogy lépéseket tegyek ez ügyben. Kapcsolatban állok a nemzetközi szövetséggel, kifejtettem az álláspontom. Úgy látom, a problémát nem megoldották, hanem a szőnyeg alá söpörték, ez nem jó irány, de talán nincs elveszve még ez az ügy.

– A harmincadik életév általában vízválasztó egy úszónak, egy-két év van hátra ilyenkor a profipályafutásból. Mihez köti a befejezést?

– Inkább olimpiai ciklusokban és nem életkorban gondolkodunk. A párizsi szerepléstől teszem függővé a folytatást. Már 2016-ban, majd ’17-ben is be akartam fejezni, utána biztos voltam benne, hogy maximum Tokióig folytatom, ehhez képest még mindig úszom, és jobban szeretem, mint valaha. Egy sportolónak az eredmények a legfontosabbak; ha nem menne az úszás, akkor nem csinálnám, és a tokiói eredmény után lekerült rólam a teher. Segített az is, hogy a Covid alatt sokat pihentem, nem volt meg a mindennapos teljesítménykényszer. Az évekig magam előtt görgetett kimerültséget végre kipihentem, és újult erővel vágtam neki a felkészülésnek. Azóta még inkább figyelünk az edzőmmel arra, hogy meglegyen a mentális pihenés. Év végén öt hetet pihentem, most kezdtünk el újra edzeni, érzem, feltöltődtem.

– Párizzsal kapcsolatban már mindenről beszéltünk, de mit gondol az ottani vízviszonyokról? Milyen körülmények várnak a nyílt vízi úszókra?

– Azt én is szeretném tudni, mert eddig egyszer versenyeztem Párizsban, és finoman szólva is messze volt az ideálistól. Idén nyáron elvileg az olimpia helyszínén rendezik az egyik világkupát, utána többet tudok mondani erről. Maradjunk annyiban, hogy nincsenek komoly higiéniai elvárásaim, pálinka biztos lesz nálunk…