Kell egy kis show-time

– Nyáron a nyilvánossághoz fordult segítségért, hogy kislánya megkaphasson egy különleges gyógykezelést. Miért van szükség rá?

– Flóránál kétéves korában egy nagyon ritka genetikai betegséget diagnosztizáltak, aminek következtében a mozgásfejlődése nem a megfelelő ütemben zajlott, ezért kerekesszékbe kényszerült. Tavaly decemberben érkezett Magyarországra egy új, innovatív eszköz, ajánlották, hogy próbáljuk ki. Flórának hatalmas élmény volt, hogy járhatott, nekem pedig öröm látni a boldogságot az arcán. Ahhoz viszont, hogy hosszú távon finanszírozni tudjuk a robotterápiát, kénytelen voltam anyagi segítséget kérni. A társadalmi összefogásnak hála, két hét alatt összegyűlt annyi pénz, hogy elháruljon minden akadály, így a kezelések mostanra már beépültek a mindennapjainkba.

– Milyen esélyekkel kecsegtet egy ilyen eljárás?

– Nemhogy a szülőknek, még saját maguknak sem tudnak az orvosok választ adni arra, mire lehet számítani. De ezt nem is várjuk el, mivel kevés az esetszám, kevés a tapasztalat. Ráadásul ennek a rendellenességnek számokkal és betűkkel dekódolt fajtái vannak, Flóránál pedig az egyik ritkábban előforduló típus jelentkezett. Természetesen minden olyan alternatív módszert kipróbálunk, ami nem árthat; egyelőre úgy tűnik, hogy a robotterápia hasznos lesz, Flóra ugyanis ma már képes pár métert sétálni mezítláb. Persze az ő fejlesztése nagyon összetett, ugyanis hiába lesz képes járni, ha nem tanulja meg a helyes tartást, akkor csak rontunk a helyzeten. Ahhoz, hogy eredményes legyen a terápia, a láb­erősítés mellett a hasizmát és a gerince melletti, illetve a lapockája alatti izmokat is edzeni kell.

– Betáblázottak lehetnek a mindennapjaik. Hogy bírja egy ennyi idős gyerek ezt a terhelést?

– Az élsportolók életére azért jellemző ez a fajta feszesség. Amikor mi kicsik voltunk, mindennap mentünk úszni, vízilabdázni, borzasztóan elfáradtunk, de eszünkbe sem jutott, hogy volna más választás. Belekerültünk egy rendszerbe, hozzászoktunk, onnantól kezdve pedig azt tartottuk normálisnak. Szülőként pont ezt próbálom elérni a lányomnál is, bár még pici, csak hétéves. Szeretném, ha megtanulná, hogy minden erőfeszítés a saját érdekét szolgálja. Tavaly mi voltunk a magyar parasport napjának nagykövetei, nagy megtiszteltetésként éltük meg, ez volt az első alkalom, hogy kiálljunk a nagyközönség elé. Flóra először megszeppent, de aztán belerázódott a szerepébe, hamar felfogta, hogy ő most egyfajta küldetést hajt végre, a gyermektársainak és a világnak szólt: figyeljetek ránk, sporttal minden könnyebb! Ez egy win-win kapcsolat, amin mindenki nyer. Mi a tapasztalataink megosztásával erőt adunk azoknak, akik hasonló cipőben járnak, ők pedig a pozitív visszajelzéseikkel erőt adnak nekünk a mindennapos küzdelemhez.

– Irigylésre méltó az életvidámságuk. Akárhány képet láttam önökről, mindegyiken fülig ért a szájuk.

– Mert olyan fotók nem kerülnek föl az internetre, amin sírunk. De a viccet félretéve, Flóra valóban jó kedélyű, nyitott kislány, sokat trécsel, folyamatosan csinál valamit, sosem ül huzamosabb ideig a fenekén, amiben nagy szerepet játszik a példa, amit lát, ugyanis mi, szülők is igyekszünk sokat mosolyogni, pozitívan szemlélni a világot. Azt gondolom, a gyerek akkor boldog, ha mi is azok vagyunk.

– A víz szeretete is átragadt rá?

– Elég hamar, ugyanis a mozgásjavítóban, ahova a járvány előtt is járt, van két medence, így hároméves kora óta heti több órát is a vízben töltött. De a Balatonban is imád lubickolni.

– Mi a legnagyobb életbölcsesség, amit a kislánya születése óta megtanult?

– Talán az, hogy „élj a mának!”. Flóra betegsége a jövőben hozhat komplikáció­kat, amik akár a légzését is érinthetik, de most ezzel nem foglalkozunk, hiszen nincsenek erre utaló tünetek. A jelent szeretnénk megélni, abból igyekszünk a maximumot kihozni. Mindezt persze úgy, hogy törekszünk az egyensúlyra: amellett, hogy mindent elkövetünk a javulás érdekében, a szórakozásra, a pihenésre is szakítunk időt.

– A londoni olimpia után, amikor Flóra megszületett, hosszabb szünet következett a vízilabdás karrierjében, ám hivatalos visszavonulást nem jelentett be. Miért?

– Nagyon motivált voltam, szerettem volna még Rióban is ott lenni, ezért nyitva hagytam egy kiskaput. Nagyon sok erőt tud adni egy olimpia, még akkor is, ha kudarccal záródik.

– Hiányzott a sport abban a négy évben?

– Nem nagyon. Flóra ellátása sok energiát igényelt, az első hónapokban ötnaponta vittük gipszelésre, aztán amikor oviba került, én is visszamentem dolgozni. Jött a mókuskerék, a szabad időnk nagy részét pedig a barátokkal, családdal töltöttük, ugyanis mindannyian igényeltük a társaságot.

– 2017-ben mégis újra vízbe szállt. Hogy történt a visszatérés?

– Boros Julcsi volt vízilabda-játékos elhatározta, hogy összeránt egy csapatot a masters világbajnokságra, engem is hívott, hogy csatlakozzak. Először vonakodtam, de aztán adtam egy esélyt magamnak. A világbajnokságot végül megnyertük, én pedig újra a medence „rabja” lettem, ma is vállalok egy-két első osztályú mérkőzést, a régi motorosokkal pedig indultunk az OB I/B-s bajnokságban is a III. Kerületi Torna- és Vívóegylet színeiben.

– Szórakozásként vagy kihívásként tekint ezekre a mérkőzésekre?

– Inkább szórakozásként, de jólesik társaságban lenni, hajt az egészségtudatosság, és szeretnék példát mutatni a lányomnak is. Megfigyeltem, hogy ha lejárok edzésre, később érek ugyan haza, de energikusabb vagyok a mindennapokban. Most, hogy már nem kötelező, még az úszóedzések is kifejezetten kellemesek.

– Hogy látja a sportág jövőjét? Kiléphet valaha a női vízilabda a férfipóló árnyékából?

– Száz év sikereit behozni szinte lehetetlen. De azt gondolom, nem is kell összehasonlításokat tenni. Minden sportágnál megvan ez a különbség, a sikeresség pedig nem a nemtől, hanem a mezőnytől és az alkalmazott rendszertől függ. Amerikában például fordított a helyzet, a lányok eredményesebbek, mint a fiúk. De ott a vízilabda egyetemi sport, a játékosok óriási terhelést kapnak, rengeteget edzenek, reggel ötkor már a vízben vannak. Ahhoz, hogy a női póló színvonala még magasabb legyen, elsősorban azt kellene elérni, hogy a közönség megértse, mi történik a medencében. Ehhez szabálymódosításokra és több bíróra lenne szükség, két ember ugyanis képtelen belátni a pályát, ezért sok a helytelen ítélet. De a show-time is hiányzik a meccsekről. Az akusztika nagyon sokat jelent. Bár hallottunk már nemegyszer nagyon hangos szurkolást a Margitszigeten, ami mindenkit magával ragadott, a nyitott uszodákban általában elvész a hang. Ha a mérkőzések köré egy hatalmas bulit szerveznének, az ezreket vonzana, függetlenül attól, hogy hölgyek vagy urak vannak-e a vízben. És hát fontos lenne az is, hogy a meccsek végkimenetele bizonytalan legyen. A kiszámíthatóság unalmassá teszi a mérkőzést a nézők számára.

– Húsz-harminc évvel ezelőtt nem gondoltuk volna, hogy a magyar női vízilabda ilyen előkelő helyet foglal el majd a csapatsportágak között. Ebben pedig hatalmas szerepe van önöknek.

– A női póló itthon 1982-ben vetett gyökeret, Ördög Éva szervezte az első csapatot, de a sportág csak 2000-ben került az olimpia programjába. Itthon akkor körülbelül ötszáz igazolt játékos volt, ennek ellenére 2004-ben, 2008-ban, 2012-ben és 2016-ban is kijutott a válogatott a játékokra. Nagy bravúr ez ilyen kicsi merítési lehetőség mellett és annak tekintetében, hogy gyakorlatilag kétévente edzőváltás történt a csapat élén. Ha még érmet is hoztunk volna, egy picit sem lenne okom szomorkodni.