Kell egy kis zsiványság

Öt bronzéremmel gazdagodtak a magyar birkózók az áprilisi, oroszországi Európa-bajnokságon. A Kaszpijszkban szerzett tapasztalatok mellett a sportág új szabályrendszeréről és súlyhatárairól, az edzők presztízséről és a birkózók habitusáról, valamint a közelgő budapesti világbajnokságról Sike Andrással, az FTC olimpiai bajnokával, a hazai kötöttfogásúak szövetségi kapitányával beszélgettünk.
 

– Milyen benyomások érték a legutóbbi kontinensviadalon?

– Nem volt rossz a rendezés. Sem a szállásunkra, sem a csarnokra, ahol a versenyek zajlottak, nem panaszkodhattunk.

– Mi a véleménye, utolérhetjük a budapesti vébén az orosz szervezőket?

– Úgy gondolom, a hazai világbajnokság jobb lesz, számunkra a tavalyi, párizsi vébé a mérce, azt szeretnénk felülmúlni. Szerintem sikerülni is fog, a tapasztalataim legalábbis erre utalnak.

– Hogy érintik a birkózókat az év elején bevezetett szabálymódosítások?

– Kaszpijszkban már a mérkőzéseket megelőző este helyett a meccsek napjának reggelén történt a mérlegelés. Ráadásul kétnapos lett a verseny, ami azt jelentette, hogy egy-egy birkózónak duplán kellett mérlegre állnia. Korábban a procedúra után a versenyzők azonnal teleehették és -ihatták magukat, így több idejük jutott arra, hogy regenerálódjanak a fogyasztás után. Egyesek három-négy, nehézsúlyban pedig akár tíz kilót is fel tudtak szedni a másnapi viadalig. Most akit reggel 8-kor lemértek, pár órával később már mehetett is a szőnyegre, így ők csak minimális energiát tudtak magukba szívni. Ez bonyolultabbá tette a dolgokat, de szerencsére nem befolyásolta az eddigi erőviszonyokat. Az biztos, hogy ezzel az új rendszerrel megszűnnek az extrém fogyasztások, hiszen az nagyon megviseli a sportolókat, nem képesek azt a teljesítményt nyújtani, ami elvárható lenne. A jövőben jobban oda kell figyelni, mivel pótolják a súlyveszteséget a versenyzők, olyan táplálékot érdemes választani, ami hamar felszívódik.

– Elegendő az idő októberig, hogy a magyar birkózók átálljanak az új szabályokra?

– Nemrégiben még a bíróknak intés után földharcra kellett kényszeríteni az ellenfeleket. Ezt az előírást 2017-ben törölték. Kötöttfogásban ugyanakkor az akciók nagy része lenti helyzetből történik, az új szabály bevezetésével még kevesebb támadást hajtottak végre a versenyzők. Ennek kiküszöbölésére nemrégiben újra bevezették a leküldésre vonatkozó régi szabályt. A világbajnokságig a lenti védekezés tökéletesítésére kell még nagyobb hangsúlyt helyeznünk, Oroszországban ugyanis jó pár meccset úgy veszítettünk el, hogy a földön megpörgettek bennünket.

– Ligeti Dániel, a szabadfogásúak egykori oszlopos tagja év elején fogásnemet váltott. Hogy áll az akklimatizációja?

– Nehéz az átállás. Ráadásul ott van a súlycsoport másik kiválósága, Lám Bálint, aki igaz, hogy most csak ötödik lett, de volt már második is Európa-bajnokságon. Daninak őt kéne kiszorítania a csapatból, ha szeretne ott lenni a vébén. Az év eddigi szakaszában azonban eléggé peches volt, többször is megsérült, a magyar bajnokságon el sem tudott indulni. Ha minden jól megy, akkor a június végi Magyar Nagydíjon már ott lesz. Bálintnak egyébként nincsen bérelt helye a csapatban. A legutolsó szereplésével nem igazán voltam megelégedve. A vébé előtt lesz még két rangos megmérettetés, meglátjuk, hogyan teljesítenek a fiúk, az, hogy melyikük indul a világbajnokságon, csak szeptember végén dől el.

– Az új súlyhatárok okoztak-e bármiféle fejtörést a kapitánynak Oroszországban?

– Azok nem, viszont bevezettek két új súlycsoportot is, így az eddigi nyolc helyett már tíz van. 55 és a 63 kilogrammban még mi is keressük az embereinket, a birkózóink létszáma azonban nem változott, vagyis a meglévő versenyzőinket kellene úgy elosztani, hogy eredményesebbek legyünk. Szerencsére utánpótlásból nincs nagy hiány, így a fiatalok között biztosan lesz, aki majd megtalálja a helyét ebben a két új súlycsoportban is.

– Korábban szinte lepkehálóval kellett vadászni az újoncokra. Változott ez azóta?

– Bár a világversenyeken elért sikereink hatására egyre több fiatal jelentkezik hozzánk, most is szükség van a szakemberek közbenjárásra. Az én időmben a gyerekek maguktól keresték fel az egyesületeket, most azonban sokszor az is kevés, ha elmegy az edző egy iskolába, kiosztja a szórólapokat, vagy tart egy kis bemutatót. Nehéz lecsábítani a gyerekeket a klubokba, a serdülő korosztályban pedig nagy a lemorzsolódás, a 16–20 év közötti fiatalok jó része egyik napról a másikra eltűnik. Az újonnan divatba jött küzdősportok is sok mindenkit elszipkáznak tőlünk, az ökölvívóktól és a cselgáncsozóktól. Néhány éve azonban elindultak olyan programok, amelyeknek köszönhetően sikerül növelni a bázisunkat: ma már az óvodások és kisiskolások között is zajlik a toborzás.

– Egyre több a „mama kedvence” típusú gyerek. Van ennek bármiféle hatása a küzdősportok tömegbázisára?

– Valamekkora biztosan. Nálunk a báránylelkűek nem állják meg a helyüket. Aki majrézik, nem marad köztünk sokáig. A csibészek, na, azok igen. Régen volt olyan edző, aki úgy keresett tanítványt, hogy bement egy iskolába, és megkérdezte, melyik diáknak van igazgatói intője. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egy jó tanuló, visszafogottabb fiú vagy lány nem válhat sikeressé, de az biztos, hogy a birkózáshoz kell egy kis zsiványság.

– A „sportszülőkről” mi a véleménye?

– Bár felnőtteket edzem, tisztában vagyok a problémával annak súlya miatt. Jómagam is tapasztalom, hogy az utánpótlás edzésein rendszeresen ott csücsülnek a szülők, dirigálnak és kegyetlenül hajtják a kölköket. Két hét után azt hiszik, hogy a kisujjukban van a tudás, drága felszerelést vesznek nekik, vagy futópadot otthonra, hogy már reggel 6-kor nyüstölhessék a szerencsétleneket. Persze ha nincs eredmény, akkor tovább ostorozzák őket, aztán csodálkoznak, hogy 15 éves korukra kiégnek, és abba akarják hagyni a sportot. Ez egy nevelőedző számára is idegőrlő lehet. A Fradiban épülő új csarnokban úgy próbálják majd valamelyest orvosolni a problémát, hogy a büfében kivetítőt helyeznek el, amin a szülők végigkísérhetik a gyerekek edzését anélkül, hogy zavarnák őket és az edzőt.

– Korábban többször panaszkodott a sportág infrastruktúrája miatt. Javultak a körülmények az utóbbi időben?

– Óriási építkezések kezdőd­tek az elmúlt időszakban. Csepelen bein­dultak a leendő birkózóakadémia munkálatai, de a Népliget sportolásra hasznosított területe is megújul a jövőben. A Fradi edzőközpontjában ősszel kezdetét veszi egy óriási beruházás, ami a miénk mellett több sportágat – jégkorong, vízilabda, kézilabda, vívás, torna, ökölvívás, atlétika – érinteni fog. Ha minden igaz, 2020-ra készülnek el ezzel a projekttel. Közben Miskolcon is épül egy csarnok, több vidéki városban pedig felújítják a már meglévőket. Most még csak az út elején járunk, de jó irányba tartunk, ez biztos.

– A sportolók anyagi és erkölcsi megbecsülése is fontos lenne. Hogy látja, ebből a szempontból mennyire elismertek manapság a birkózótársadalom főszereplői?

– Régen voltak úgynevezett „sportállások”, ma már ez nem jellemző. Profi birkózóink vannak, itt, a Fradiban például hárman élnek a sportsikereikből, de minden tehetősebb klub el tud tartani néhány versenyzőt. Tavaly megalakult a Honvéd birkózószakosztálya, ott hivatásos katonák sportolnak, ami azért jó, mert amikor abbahagyják majd a versenyzést, katonaként el tudnak helyezkedni. A sportot magas szinten csak így lehet űzni, munka mellett nem megy a napi kétszeri edzés és az állandó edzőtáborozás.

– Az edzőknek van presztízsük?

– Ma már az ő munkájukat is sokkal jobban megbecsülik, talán a nevelőedzőkre irányulhatna kicsit nagyobb figyelem.

– Nagyjából öt hónap van hátra a budapesti világbajnokságig. Mi a tippje, hogy szerepel majd a kötöttfogású válogatott?

– Ebben a fogásnemben a világversenyeken alapkövetelmény néhány érem. Az utóbbi időben pechesek voltunk, mert bár nyertünk, de legtöbbször bronzot. Igaz, hogy a párizsi vébén szerzett háromból az egyik utólag kifényesedett, decemberben ugyanis kiderült, hogy Lőrincz Tamás ellenfele doppingolt, így végül a magyar fiú nyakába került az ő ezüstje. Nagyon vágyunk a győzelmekre. Ha tökéletesen felkészülünk, a hazai közönség támogatásával és remélhetőleg korrektebb bíráskodással, azt hiszem, nem lesz gond a vébén.

– Nem verték ki teljesen a biztosítékot a riói olimpián történtek, amikor Lőrincz Viktor aranyérmét is elcsalták? Még mindig aktívak a részrehajlók?

– Már megint. Oroszországban is meglehetősen lejtett a hazai pálya. Volt olyan külföldi bíró, aki azt hitte, mások nem értik a nyelvét, ezért hangosan meg is jegyezte a társának, hogy a saját versenyzőjük érdekének megfelelően pontozott. Őszintén remélem, hogy ezt a jelenséget záros határidőn belül sikerül megszüntetni, ha nem, az borzasztó hatással lesz a sportágra.

– Épp két olimpia között vagyunk, félidőben. Nehéz ilyen időtávlatban jóslatokba bocsátkozni?

– Annyi biztos, hogy nem szeretnénk, ha Tokióból is úgy jönnénk haza, mint Rióból, ahol nem szereztünk egyetlen érmet sem. Persze ma már a kijutás sem egyszerű, nekünk, birkózóknak pedig különösen nehéz, mivel eddig súlycsoportonként húszan kvalifikálhatták magukat, most viszont már csak tizenhatan. Ennek ellenére remélem, hogy legalább három-négy kötöttfogású, illetve három-négy szabadfogású és női kvótát szereznek a mieink közül. Ezzel elégedett lenne mindenki.

– Sajnálja, hogy 2024-ben nem Budapest ad majd otthont az ötkarikás játékoknak?

– Bár a rendezvény gazdasági vonzatával nem vagyok tisztában, nagyon szerettem volna, ha itt rendezik meg az olimpiát. Nagy érvágás volt a pályázat visszavonása a legtöbbünk számára. De minket, birkózókat kárpótolni fog az októberi világbajnokság. Főleg, ha még dobogóra is állhatunk.