Keménykötésű szabadfogásúak

A vébén mindenekelőtt kemény helytállást várok a lányoktól, és ha ez így lesz, nem maradunk érem nélkül sem – nyilatkozta a Demokratának az őszi budapesti világbajnokság előtt egy hónappal Ritter Árpád, a női birkózók szövetségi kapitánya, akivel a magyar és nemzetközi mezőnyről, a hazai esélyekről és arról beszélgettünk, érzékenyebb-e a hölgyek lelke az urakénál.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Mennyire népes a magyar női birkózás mezőnye?

– A felnőtt korosztályban öt-hat kiváló versenyzőnk van. Pár év múlva azonban beérik egy ígéretes generáció, úgy érzem, így, együtt aztán igazán erős válogatott áll majd össze. Mi már akkor nagyon örülünk, ha tíz-tizenkét nemzetközi szintű versenyzővel is számolhatunk, a japánok vagy az oroszok negyvenfős keretekből állítják össze a válogatottjukat.

– Japánok? Ők például mivel tudják az edzőtermekbe csalogatni a fiatalokat? Van valamilyen különleges módszerük erre?

– Nincs. De náluk eleve nagyon nemes hagyományai vannak a sportágnak, sokkal korábban létrejött a női szakág is, amely imponáló eredményeket mutat fel, vonzza a közönséget, a közvélemény szereti és tiszteli a birkózólányokat.

– Ők a legjobbak a világon?

– Egyértelműen. Rajtuk kívül még elég erős a kínai, az amerikai és a kanadai női mezőny, és több európai ország is igyekszik felzárkózni hozzájuk.

– A kínaiaknál nyilván eleve elég nagy a merítési, válogatási lehetőség. Milyen szakmai munka folyik náluk?

– Ismerjük őket, edzőtáboroztunk náluk. Rendkívül komoly és kemény munkát végeznek, de több európai szakember szerint is átestek a ló másik oldalára. Három, egyenként kétórás edzést is tartanak naponta, túlhajtják őket, a kínai lányoknak nincs idejük kipihenni magukat. Emiatt sok sérüléssel bajlódnak. Az erőre és az állóképességre helyezik a hangsúlyt, ráadásul ők így dolgoznak egész évben. Európában más ritmusa van a munkának, mi a versenyekre való fokozatos felkészülésben, a terhelések észszerű adagolásában hiszünk. A kínai lányok pszichésen is állandóan feszített állapotban vannak. Legalább három-négy kiemelkedő képességű birkózójuk van súlycsoportonként, akik folyamatosan kiélezett harcot vívnak egymás ellen a válogatottságért. Jó oldala is van ennek persze, ha mindez rendes mederben zajlik. Hiszen nekünk éppen az a problémánk, hogy kevesen vagyunk, márpedig egy versenyzőnek mindig komoly edzőpartnerekre van szüksége ahhoz, hogy fejlődni tudjon. Megszűntek a régi nagy egyesületek, egyre kevesebb a versenyző, legyen szó nőkről vagy férfiakról.

– Idehaza mivel lehet lecsalni egy lányt a birkózóterembe? Barka Emese mesélte, hogy ő mint a nagyobb testvér elkísérte az öccsét a birkózóedzésre, aztán valahogy maga is ott ragadt…

– Igen, nálunk alapvetően ismeretségi, családi, rokoni alapon működik a toborzás. Sajnos manapság már egyre kevesebb fiatal sportol. Ráadásul, amíg azelőtt nyolc-kilenc exponált és vonzó sportág létezett általában, addig ma már van vagy ötven. Mást ne mondjak, a következő olimpia programjába bekerült például a falmászás is, tehát rendkívüli módon megnőtt a sportágak választéka.

– Úgy tudni, hogy különösen indult a női birkózás hazánkban. Az első nagy bemutatóversenyen olyan hölgyek vettek részt, akik eredetileg például atléták voltak, talán még egy birkózóedzésen sem vettek részt addig…

– Ez 1986-ban történt, a budapesti világbajnokságon. A nemzetközi szövetség előírta, hogy a rendező ország népszerűsítse a női birkózást. Az ázsiai országok, de sok nyugati is már sokkal előbbre tartott. Látványos fejlődést mutat azóta itthon is a női birkózás, de sok magyar ember szerint nem a hölgyeknek való ez a sportág. Mások pedig a férfi birkózókhoz hasonlítják a női versenyzőket, ami eleve abszurdum, a női focivébé is egészen más, mint a férfiaké, így van ez minden sportágban, többek között a százméteres síkfutásban is.

– Az eléggé patriarchális beállítottságú oroszoknál hogyan tudott megerősödni a női szakág?

– Felismerték a benne rejlő sportértéket és lehetőséget. A hazai kétkedők is akkor változtattak az álláspontjukon, amikor látták, hogy mennyire sikeresek a birkózólányaink különféle nemzetközi versenyeken, ahonnan rendszeresen éremmel vagy érmekkel térnek haza. A világbajnokságok már keményebb diónak számítanak. Amúgy az a lényeg, hogy meg tudjuk tartani annak az ígéretes korosztálynak a tagjait, amelyről az előbb már beszéltem. Fontos, hogy elérhető célokat és vonzó perspektívát lássanak maguk előtt a lányok, tudják, hogy ha kemény munkával is, de szép eredményeket képesek elérni. Ilyen szempontból is nagyon jól jött az, hogy öt érmet nyertünk például a serdülő Európa-bajnokságon, kadetban három döntősünk volt, ott aranyat is szereztünk, és U23-ban is besöpörtünk két bronzot.

– Azt mondják, a szabadfogásban már úgy lehet orosz versenyzőket vásárolni, mint a pékségben kenyeret. A hölgyek esetében is igaz ez?

– Nem, még nem indult be ez a folyamat. Kötöttfogásban a kisebb birkózónemzetek is képesek komoly eredményt elérni, szabadfogásban azonban a férfiaknál orosz hegemónia van. Sokan közülük eligazolnak más országok egyesületeibe, hogy a nemzetközi mezőnyben érvényesülni tudjanak. Eddig a légiósoknak útlevélre és állampolgárságra volt szükségük ahhoz, hogy más nemzet színeiben indulhassanak Európa-bajnokságon, világbajnokságon, a nemzetközi szövetség azonban úgy döntött, most már elég, ha az illető tartózkodási engedéllyel rendelkezik. Így aztán már az olaszoknál, lengyeleknél, fehéroroszoknál, ukránoknál, spanyoloknál, görögöknél is van orosz versenyző. Előfordulhat, hogy egy Európa-bajnokságon akár egy tucat orosszal is meg kell küzdeni egy súlycsoporton belül, pedig egy ország színeiben mindössze egy versenyző indulhat.

– Megtartani a versenyzőket… Mekkora kihívás ez egy szakembernek női sportolók esetében?

– Nagyon nagy. És ezt erősítik meg azok a külföldi edzők is, akikkel beszéltem erről. Tizennyolc-húsz évesen például a csajokra is rájön a szerelem, de nem biztos, hogy a fiú támogatja, hogy birkózzon a barátnője. A másik pedig, hogy amíg a férfi kötöttfogású versenyzők a felkészülésük 80-85 százalékában itthon gyakorolnak, mert relatíve elegendő edzőpartnerük van, addig mi a lányokkal az időnk ötven százalékát kénytelenek vagyunk külföldön tölteni, mert csak ott találunk megfelelő ellenfelekre. A sok utazgatást, a hosszú távolléteket sem szeretik igazán a barátok és a férjek. Ezzel mind szembe kell néznünk.

– Ön az év eleje óta vezeti a szakágat. Korábban is egyetértett azzal, hogy a nők is birkózhassanak?

– Nekem birkózóedző a feleségem, és mindkét lányunk birkózik. A nőknél is ugyanazt a munkát végezzük, mint a férfiaknál, ebben nincs nagy különbség, mint ahogy a sérülések gyakoriságában sem.

– A lelki sérülésekben sem?

– Természetesen akadnak nehéz pillanatok, sokan azt hiszik, másból sem áll a lányok felkészülése, mint hisztik sorozatából. Ez nem igaz, ráadásul a fiúk lelkével legalább annyit kell foglalkozni, mint az övékével.

– Mi az oka annak, hogy a nők csak szabadfogásban birkózhatnak? A szakmában már rebesgetik, hogy bevezetik a kötöttfogást is…

– Vannak ilyen hangok. Miért csak szabadfogás? Ennek nem tudom az okát. A szabadfogás a látványosabb szakág, és ez nem tesz rosszat a női birkózásnak, jobb propagandát jelentenek számára a színesebb, akciódúsabb meccsek. Nem bántom a kötöttfogást. Én ebben a szak­ágban is versenyeztem, a kötöttfogású meccsek rendkívül küzdelmesek, nagy erőt, kitartást követelnek, de egy-két látványos elemet leszámítva két hasonló képességű versenyző küzdelmében nem sok izgalmat talál a laikus néző. Mint kapitány természetesen haza is beszélek, amikor azt mondom, hogy a lányoknak elég a szabadfogás. Már annak sem örültem, hogy az eddigi nyolc súlycsoport helyett tíz lesz a budapesti világbajnokságon. Nem lett több versenyzőnk, és nem lett több kiemelkedő tehetségünk sem, tehát őket most nem nyolc, hanem tízfelé kell szétosztanunk.

– Sikerült akklimatizálódnia az elmúlt bő kilenc hónap során, mióta kinevezték a női birkózók szövetségi kapitányává?

– Nagyon jól érzem magam a lányok között. Remekül dolgoznak, motiváltak, technikailag folyamatosan fejlődnek. Korábban, amikor versenyző voltam, másképpen vélekedtem a női birkózókról, de időközben teljesen megváltozott a véleményem.

– Mit vár a hölgyektől a világbajnokságon?

– Ha egy érmet és egy pontszerző helyet sikerülne elcsíp­ni, annak nagyon örülnék. Barka Emese a legnagyobb reménységünk. Nem szeretnék terhet tenni a vállára, de mindenki tudja, hogy ő éremre esélyes, az eddigi eredményei alapján ott a helye a dobogón. Év elején szenvedett a nyakával, majd úgy nézett ki, hogy rendbe jött, ám kiderült, hogy gerincsérve van. Most kihagyott másfél hónapot, nemrégiben látott neki a munkának. Reméljük, az előttünk álló egy hónap elég lesz arra, hogy formába jöjjön.

– És Sastin Marianna, a magyar birkózás egyetlen női világbajnoka?

– Szülés után visszatért közénk, szorgalmasan dolgozik, egyre jobban mozog, egyre magabiztosabb, és az erő-állóképessége is rendben van. A világbajnokságig még indul három versenyen. Hiába vannak nemzetközi edzőtáborok, a versenyhelyzet egész más: mi, edzők is jobban látjuk, min kell még változtatni, csiszolni, és a versenyző is tanul az ilyen helyzetekből. A vébén mindenekelőtt kemény helytállást várok a lányoktól, és ha ez így lesz, nem maradunk érem nélkül sem.