Kerekes Gréta: Sohasem kaptam ennyi szeretetet

– Boldog vagy szomorú a futama után?

– Abszolút jókedvű vagyok, mert harmincévesen még itt lehettem, pedig annyiszor kaptam már meg, hogy „mint keresel még a pályán”, „öreg vagy már”, „jönnek a fiatalok” és még sorolhatnám. Minden napot úgy élek meg, hogy hálás vagyok, mert még mindig azt csinálhatom, amit szeretek. Egy olyan tavalyi szezon után, amikor a 13,50-ért „kijött a szemem”, és vakartuk a fejünket az edzőmmel, hogy na, akkor talán most kéne abbahagyni, mert ez kezd ciki lenni… Annak ellenére visszatértem, hogy egy éve 13,60-akat futottam. Összekapartam magam, önerőből kvalifikáltam a világbajnokságra, egy ilyen erős mezőnybe. Láthatjuk, hogy a korábbi világcsúcstartó, Kendra Harrison az előfutamban „kocogott” egy 12,24-et. Tudtam jól, hogy nem én fogom megváltani a világot 100 méteres gátfutásban, azért reálisan kell látni. Benne volt a pakliban, hogy itt koronázhatom meg a szezonomat, de azt mondom, szürreális lett volna a fedett pálya után (az isztambuli Európa-bajnokságon 60 méter gáton egyéni csúcsot ért el, és új országos csúccsal nyitotta a szabadtéri szezont a 4×100-as váltóval – a szerk). Valljuk be, nem lehetek szomorú, mert szórtam a 12,90-eket idén. Nyilván lehetett volna itt is hasonló idő, de nincs „mi lett volna, ha”. Ez ilyen futás volt, erre is büszke vagyok, ez is én vagyok, vállalom.

– Azt mondta korábban, teher nélkül akar versenyezni a hazai világbajnokságon és élvezni a pillanatot. Amikor odaállt a rajthoz, bemondták a nevét és halotta, ahogy élteti a közönség, mit élt át?

– Felkészültem arra, hogy felrobban a stadion, de nem gondoltam volna, hogy ilyen sok szeretetet kapok. Mindig büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, mindig büszke voltam Magyarországra, de most azt éreztem, a nézők is büszkék rám, hálásak, hogy itt lehetek, nincs elvárás velem szemben. Szeretnek. Csinálja utánunk ezt bárki! Ha valaki azt mondja, ez „csak” 13,09, térdeljen oda be és csinálja meg. Nem olyan egyszerű. Akkor is én vagyok, amikor egyéni csúcsot futok, és akkor is, amikor nem.

– Az utolsó világbajnokságán állt rajthoz, ha ebből a szempontból nézi, hogy pont hazai közönség előtt adatik meg a búcsú, milyen érzelmek kavarognak önben?

– … (elsírja magát) Ilyen érzelmek… Meg lehetett volna koronázni a pályafutásomat, ha futok egy egyéni csúcsot a hazai világbajnokságon, de a legfontosabb, hogy harmincévesen átélhettem mindez. Sose kaptam ennyi szeretet. Lehet azt mondani, hogy a magyar atlétikában kicsit fekete bárány vagyok, sokszor leírtak. De mindig én voltam az, aki önerőből visszatért, és mindig megmutattam, hogy ott lehet lenni és vissza lehet jönni bármilyen gödörből. Szeretném, hogy Kerekes Grétára így emlékezzenek: én vagyok az, aki megmutatja, hogy a lehetetlen nem létezik, és egy 13,50 után is lehet 12,90-et futni (– mondja mindezt könnyek között).

– Gyerekként a 2001-es debreceni atlétikai ifjúsági világbajnokság olyan hatással volt önre, hogy akkor eldöntötte, gátfutó lesz. Mit gondol, lehet olyan kisgyerek a lelátón, aki most az ön hatására kezdi el ezt a sportot?

– Nagyon remélem, hogy sok gyerekre lesz ilyen hatással a verseny. Tisztán emlékszem, hogy én a Pistár Szilviát láttam futni Debrecenben, a szemem előtt van, ahogy válogatott mezben futotta a 100 gátat, és közben arra gondoltam, milyen vagány csaj, én is ilyen akarok lenni. Remélem, hogy pár kislánynak én is valami ilyesmit tudtam megmutatni, és azt is, hogy harmincévesen is lehet világbajnokságon futni, nem csak a húszéveseké a világ! Azt azért én sem hittem, hogy megríkatnak, de hát ezzel jár a kor…