Keresem a célokat és megyek utánuk

– Címvédés, újabb világbajnoki győzelem és kvóta. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna a manchesteri paraúszó világbajnokság. Amikor becsapott a célba 200 méter vegyesen, egyből tudatosult, hogy ezzel a párizsi jegyet is megváltotta?

– Először csak annak örültem, hogy elsőként értem a falhoz, utána végiggondoltam, hogy az eredményem kvótát is ér. Nagyon örültem neki, ez lesz a harmadik paralimpián, de az első alkalom, hogy kvótával jutok ki. Várom a következő időszakot, bár innentől még nehezebb lesz a felkészülés, nem dőlhetünk háta egy pillanatra sem.

– Kimondhatjuk, hogy aranyesélyesnek számít. Mennyire lesz stresszes a következő időszak ilyen elvárással, teherrel?

– Minden attól is függ, hogy az ember mennyi nyomást helyez magára, vagy mit vár el magától. Egyelőre nem érzem ezt a terhet, lehet, ahogy közeledünk időben a játékokhoz, úgy nő majd ez az érzés. Ugyanakkor azt is gondolom, azzal, hogy már paralimpiai bajnoknak mondhatom magam, nincs rajtam már az a nyomás, hogy mindenképp aranyat kell szerezni. Nagy dolognak tartom, ha valakinek egyszer sikerült, és még nagyobb, ha utána is tudja tartani az ember a pozícióját az élmezőnyben. Párizzsal kapcsolatban az mondhatom, egy éremnek és akár egy döntős helyezésnek is nagyon örülnék.

– Ha jól értem, el is engedte azt az elvárást, hogy „ha egyszer elértem a paralimpiai bajnoki címet, még egyszer el kell érni, meg kell ismételni azt az eredményt”?

– Érdekes, mert a világbajnokságig tényleg elengedtem és nem is foglalkoztam vele, talán lazábban fogtam fel a megelőző időszakot. A kvóta megszerzésével, ahogy közeledünk Párizshoz és ezáltal egyre többször emlékeztetnek arra, milyen eredményeket értem eddig el, úgy nő a motiváció is bennem. Szeretném átélni azt az élményt, amit a korábbi paralimpiákon kaptam, és itt nem csak az aranyérmekre, hanem a tokiói ezüstökre és a Rióban megszerzett bronzra is gondolok.

– Mit tesz azért, hogy a mindennapokban ne billenjen fel az egyensúly, és tényleg ne teherrel készüljön?

– Az edzőmmel, Jancsik Árpáddal hasonlóképpen gondolkodunk. Sem rám, sem magára nem helyez plusz nyomást, épp ezért egyensúlyban tudunk dolgozni. Valahogy magától értetődően alakult ez ki közöttünk. Amikor Tokióból bajnokként tértem haza, hosszabb pihenőt kaptam, mindketten úgy gondoltuk, nagy lendülettel megyünk tovább, de nem így történt, volt egy kisebb nehézség – részben talán motivációs is –, amivel meg kellett küzdenünk, de minden a helyére billent, szerencsére kijöttünk belőle, együtt megyünk tovább az utunkon.

– A nagy siker elérése, az álom valóra váltása után nehezebben találta meg a motivációt és a célt?   

– Azt gondolom, ez a legtöbb sportolóra igaz. Viszont nálam másként alakult, a tokiói paralimpiai győzelmet könnyebb volt feldolgozni, mint a 2016-os riói sikert. Akkor, tizennégy évesen, életem első paralimpiáján bronzérmet szereztem, túl fiatal voltam, hogy megértsem, helyén kezeljem a dolgokat. Azóta már egész jól megy, köszönhetően annak, hogy másként értékeltem magamban az aranyérmemet, nem arról szólt, hogy mindenki figyeljen rám és ünnepeljen, hanem mentem tovább és tettem a dolgomat. Az én feladatom, hogy ússzak, versenyezzek és minél jobb eredményt érjek el, és amíg így gondolkodom, mindig lesz egy következő cél, amit előtérbe kell helyeznem. Keresem a célokat és megyek utánuk.

– És mi a nagy cél?

– Én a részcélokban hiszek. Nemcsak versenyek, idők formájában határozható meg, hanem egy-egy edzésre, hétről hétre, de akár napról napra vagy reggelről délutánra. Annyira aprók, hogy a nagy célokhoz képest szinte láthatatlanok, de mégis elengedhetetlen szerintem a nagy cél megvalósításához. A verseny azért fontos, mert visszajelzést kapunk önmagunkról, de nem kell mindig egyéni csúcs, a fejlődésnél az is visszajelzés, hogyan vagyok mentálisan. A mentális állapotomnak szerepe van abban, hogy milyen időket úszom.