Kilépett az árnyékból

– Emlékszem a szülei pályafutására (Kökény Beatrix olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok kézilabdázó és Imre Géza kétszeres olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok vívó – a szerk.), egy-egy kiemelt világeseményre, izgalomban nem volt hiány. Mit jelentett ebben az élsportolói közegben felnőni? Tökélyre fejlesztette a kötélidegzetet?

– Szerintem segített, hogy a szüleim élsportolók voltak, sokat néztem őket. Izgultam a versenyeik alatt, de azért az évek során ehhez hozzászokik az ember, és valahogy leküzdi a feszültséget. Apukám vívását mindig próbáltam egyedül nézni, mert jobban éreztem és átéltem, ami a páston történt, ha senki nem ugrált körülöttem. Azt figyeltem minden alkalommal édesapámon, mennyire nyugodt próbál lenni. Valójában tőle ezt vittem magammal, én is hasonló típus vagyok a kézilabdapályán.

– Most azért visszaadta a szüleinek a gyerekkorában átélteket, valószínűleg minden egyes pályára lépésénél végigizgulták a mérkőzéseit az Európa-bajnokságon.

– Az biztos, hogy most jobban izgultak értem, mint annak idején a saját meccseiknél, versenyeiknél, ennek az egyik oka, hogy ilyenkor az ember tehetetlen, kívülről nézve nem tud segíteni. Ez főleg anyukámra vonatkozik, aki kézilabdázott, ezért nehéz lehetett neki, hogy nem tud közbeszólni vagy befolyásolni a meccsek alakulását.

– Ha jól emlékszem, szülei többször is megjegyezték, amikor a testvérével még kicsik voltak, hogy fontos ugyan a sport, de nem feltétlenül terelnék a gyerekeiket az élsport irányába. Önnél mikor vált egyértelművé, hogy mégis ezt az utat választja?

– Mindig is megvolt bennem ez az elhatározás, és szerintem a szüleim is lelkük mélyén szerették volna, hogy komoly szinten űzzük a sportot. Azt nem gondolom, hogy a nagy sikerekben, érmekben gondolkodtak, inkább azt tartották fontosnak, hogy sportoljunk, és ha lehet, minél magasabb szinten. Ha visszagondolok, hamar eldöntöttem, hogy élsportoló akarok lenni, de arra már nem emlékszem, milyen célokkal vágtam bele, mivel elég korán elkezdtem a kézilabdát, ám nem volt mindig egyértelmű, hogy maradok a sportágban. Sok mindenen megy keresztül az ember, amíg eljut egy magasabb szintre, előfordult, hogy abba akartam hagyni, és a vívás felé fordultam. De bebizonyosodott, hogy nem az az én utam. Előfordultak az eddigi karrieremben hullámvölgyek, mert nem lehet folyamatosan a csúcson lenni lelkileg, de azért tartottam magam az elhatározásomhoz.

– Mennyire játszott szerepet a döntésénél, hogy a vívás magyar sikersportág, míg a férfikézilabdában a legjobb helyezés a világbajnoki ezüstérem még 1986-ból, illetve vannak még olimpiai negyedik helyek, vagyis nem várják olyan fényes sikerek?

– Nem befolyásolt, hogy melyik sportág sikeresebb itthon, a vívásban is nehéz eljutni egy döntőig világversenyen. Minden sportágban nehéz az érem közelébe kerülni – láttam a szüleim példáján is –, és szükséges jó adag szerencse is hozzá. Nézzük az én esetemet, ha Pedro Rodriguez elvállalta volna az Európa-bajnokságot (a magyar válogatott másik szélsője – a szerk.), akkor valószínűleg nem kapok lehetőséget ezen a kontinenstornán, és most nem is beszélnénk. Néha ilyen apró dolgok döntenek. Azon is múlik egy-egy pályafutás kimenetele, hogy az ember mikor, hogyan tudja megragadni a lehetőséget, amit kap az élettől, illetve egyáltalán képes-e megragadni. Tehát a döntésemben nem játszott szerepet, hogy kézilabdában esetleg nincsenek olyan sikerek, és más út vezet egy olimpiai vagy bármilyen világeseményen szerzett éremhez. Mindegyik út nehéz.

– Ez az Európa-bajnokság a megragadott lehetőséget jelentette a karrierjében?

– Abszolút! Tudtam, hogy ez az én nagy lehetőségem, ilyen mentalitással álltam hozzá, és szerintem ezért is sikerült így a kontinenstorna. Azt gondolom, éltem a lehetőséggel, amit az élet adott.

– Első felnőtt-világeseményén szerepelt, de nem tűnt úgy, hogy nagyon izgulna emiatt. Egy pillanatra sem zökkent ki?

– Amúgy sem vagyok az a feszült, izgulós játékos. Az sem jellemző rám, hogy az érzelmeimet kimutatom a pályán, csak elvinné a fókuszt és az erőmet, ha üvöltenék, túlzottan örülnék. Végig koncentrálok, talán ennek tudható be, hogy az Európa-bajnokságon is nyugodt maradtam.

– A 2012-es londoni olimpiai negyedik helyezés után a 2021-es világbajnoki ötödik helyezés nevezhető sikernek, de a köztes időszakban és az elmúlt két évben nem úgy jöttek az eredmények, ahogy azt sokan remélték. A sikertelenebb időszak mennyire hagyott nyomott a válogatottban? Ilyen előzmények után hogyan tudtak mégis ekkora hittel játszani az Európa-bajnokságon?

– Az első felnőttválogatott-összetartásomon és az első felnőtt-Európa-bajnokságomon szerepeltem, ezért nem tudom átérezni mindazt, amin a többiek keresztülmentek az elmúlt években. Frusztráló lehetett, főleg azoknak, akik a londoni olimpián szerepeltek, közel álltak az éremszerzéshez, utána pedig nehezebb periódus következett a válogatottnál. Én abban hiszek, minden év, minden alkalom egy új lehetőség arra, hogy az ember bizonyítson. Mindenki láthatja, milyen erős a mezőny. Bár megvolt az esélyünk az elődöntőre is, mégis azt mondom, nem volt reális, hogy ott játsszunk. Ugyanakkor a maximumot kihoztuk magunkból és megmutattuk, hogy képesek vagyunk odaérni a legjobbak közé. Olyan válogatottakat előztünk meg, amikről korábban senki sem gondolta, hogy sikerülhet. Az ötödik hely igazán szép eredmény.

– Pont az elmúlt évek fényében a legjobb tíz közé jutást határozta meg célként a szövetség, és talán a csapat sem az elődöntőt tartotta a reálisan elérhetőnek. Mindenki alábecsülte a magyar válogatottat, vagy az Európa-bajnokság előtt nem mutatkoztak jelek, hogy történelmi siker is benne lehet a pakliban?

– Azért nem mondanám, hogy nem beszéltünk arról, milyen jó lenne elődöntőt játszani… De inkább mindig csak arra koncentráltunk, hogy nyerjük meg a következő meccset. Sokan arra sem gondoltak, hogy a csoportból továbbjuthatunk, mi azért titokban bíztunk benne. Ahogy jöttek az eredmények, úgy erősödött a csapat és egyénenként a játékosok önbizalma is. Kellemetlen csapat voltunk, nehéz volt ellenünk játszani, mert hatalmas szívvel, végig nagyon harcoltunk a meccseken.

– A vetélytársak vajon mennyire gondolták erős ellenfélnek a magyar válogatottat?

– Ha egyből Izlanddal kezdünk, talán másként álltak volna hozzánk, hiszen a Bundesligában és topcsapatokban játszó kézilabdázók alkotják azt a válogatottat, míg mi megfiatalított együttessel léptünk pályára. Nem becsültek le minket, és az első két csoportmeccsünket látva azért tisztába jöttek az erősségünkkel.

– A harmadik csoportmeccsen, Izland ellen lépett először pályára, és megszerezte első gólját Európa-bajnokságon a felnőttválogatottban. Ez mekkora áttörés volt?

– Az első gól az első felnőtt-világversenyen mindenkinek életre szóló élmény, és hatalmas lökést ad. Nekem olyan lendületet, ami vitt tovább az egész tornán. Nem csupán az Izland elleni győztes meccsről, de az egész Európa-bajnokságról elmondhatom, hogy fantasztikus élmény volt.

– Mi kellett ahhoz, hogy a sorsdöntő pillanatokban most a magyarok felé billenjen a mérleg, és akár a mérkőzésen belüli rosszabb periódusból is visszakapaszkodjanak?

– Nem árulok el nagy titkot, a siker annak is köszönhető, hogy soha, egy pillanatra sem adtuk fel, a végsőkig küzdöttünk, hittünk magunkban. Az utolsó mérkőzésünkön, az ötödik helyért, Szlovénia ellen öt perccel a vége előtt kétgólos hátrányban voltunk, onnan nem kaptunk gólt, és megnyertük a meccset azért, mert akartunk és mindent megtettünk a győzelemért.

– Legutóbb a 2012-es londoni olimpián szerepelt a magyar férfikézilabda-válogatott, és most ismét közel került az ötkarikás álomhoz. Az előzőt mennyire követte nyomon, és milyen hatással volt önre?

– Természetesen néztem azt az olimpiát, hiszen apukám vívott, mellette a többi sportágat is nyomon követtem, a kézilabdát is. Soha nem felejtem el Lékai Máté Izland ellen szerzett gólját, tisztán emlékszem arra a pillanatra, miközben épp ettem a rántott húsos szendvicset a nyári táborban a büfében. Hatalmas élményt adott az az olimpia. Tény, hogy három lépésre vagyunk Párizstól, de ez nagyon kemény három lépés lesz. A selejtezőben Tunéziával kezdünk, az afrikai csapatok nagyon masszívak, képesek ők is meghalni a pályán, és akkor még a norvégokról és a portugálokról nem is beszéltem. Igen, megvan az esély, de tényleg iszonyú nehéz lesz.

– Az Európa-bajnokság eufóriája meddig tarthat ki a hétköznapokban?

– Ez a motiváció és küzdeni akarás megmarad, ez jellemzi az életem emberileg és játékosként. Nem fog eltűnni.

– Eddig úgy azonosították, mint az olimpiai ezüstérmes szülők, Imre Géza és Kökény Beatrix gyermeke. Nem tudom, mennyire nyomasztotta, de talán most fordult a kocka, és mostantól ők lesznek Imre Bence szülei.

– Talán régebben nyomasztott, de szép lassan megváltozott bennem ez az érzés, teljesen elengedtem és onnantól csak magamra fókuszáltam. Még korai ez a „fordulat”, ugyanakkor nyilván ott motoszkál a fejemben, hogy a szüleim után én is eljuthatok az olimpiára. Ahogy említettem, előbb ki kell jutni, ami, nagyon nehéz lesz, utána pedig be is kell kerülni a csapatba. Számomra mindez még nagyon távoli, először tegyük meg az első lépést és szerezzük meg a kvótát, mert ez az egész magyar kézilabda érdeke.