„A hitemet nem veszítve, próbálok új célokat találni”
Következő lépés a vége után
Erős és igaz hite segíti át a legnehezebb pillanatokon. Hálás azért, amit kapott, és ha nehezen is, de elfogadja a döntést: véget ért a pályafutása. A döntést, amit az orvosok mondtak ki, de talán azért történt, mert más életutat jelölt ki számára a Mindenható. Nem a „miért pont én?” kérdésre keresi a választ, hanem arra, milyen feladatra kapott még megbízást. Huszonkét évesen gerincvelő-probléma miatt visszavonulni kényszerült, de a jövőben is erkölcsi iránytű lehet a fiatal generációnak. A Ferencvárosi Torna Club ifjúsági olimpiai bajnok tornászával, Balázs Krisztiánnal találkoztunk a Népligeti Sportközpontban.
– Hiába hagyom abba, az egyik kezemen úgyis mindig tenyérvédő lesz! – mondja mosolyogva, de a szemeiből kitűnik a fájdalom. Látszatra minden a régi – a Fradi, a tornaterem, a felszerelés és persze a tenyérvédő –, közben mégis minden megváltozott. Leülünk a terem szélén, nézzük a nyújtón, gyűrűn, talajon edző fiatalokat és fürkésszük Krisztián tekintetét. Szemével követi az eseményeket, de néha mégis mintha messze járna. Az ítéletet megkapta: itt a vége. Egy álom szertefoszlott, egy pályafutás befejeződött. Gerincvelő-problémák miatt orvosi utasításra nem folytathatja a versenysportot.
– Valahol készültem rá, mégis villámcsapásként ért. Ugyanez a gerincvelő-probléma már felmerült 2023-ban, amikor az olimpiai kvalifikációs világbajnokságra készültem. Eltiltottak a tornától a részletes kivizsgálásig, másfél hónapot kihagytam. Az akkori vizsgálatok során kiderült, még nem olyan rossz a helyzet, hogy ne tudjam folytatni az élsportot, de szigorú és folyamatos kontrollt írtak elő, tünetektől függetlenül. Heti tíz alakalommal, napi kétszer, tíz órában a tornateremben vagyok, óriási fájdalomként éltem meg, hogy másfél hónapra eltiltottak a sporttól. Amikor újra beléptem ide, a fájdalom helyét a boldogság vette át. Tavaly készültem a kvalifikációs világkupákra, az Európa-bajnokságra, célom volt kijutni a párizsi olimpiára. Nem sikerült. A játékok után elkezdtem az őszi felkészülést, de éreztem, valami megint nincs rendben. A testem küldte a jeleket: zsibbadást, fájdalmat, és valahol ez lett a szerencsém, komolyan vettem a jelzéseket. Az újabb gerincvelő-vizsgálat során kiderült: nincs tovább az élsportban, és adjak hálát a Jóistennek, hogy a civil életemre nem lett következménye.
Balázs Krisztián azt mondja, a nehezebb napokon pár pillanatra megfordult a fejében, hogy saját felelősségre folytatja, de tudatosítania kellett magában, az egészsége, az élete az első, fontosabb, mint az élsport. Egyébként sportorvosi engedélyt sem kaphatott volna, tehát egy út maradt: a befejezés. Élete további részében is szakemberek figyelik, és gyógytornával tartja karban a testét. A történelem ismétli önmagát, mondhatnánk keserűen, hiszen birkózó édesapja pályafutásának is egy sérülés vetett véget.
– Keresztény családban nőttem fel, nem hiszünk az átkokban, de igaz, apukám is sérülés miatt fejezte be, bár nem sportolt ilyen szinten. Mivel átélte, sokat segített az elmúlt időszakban, ahogy a teljes családom. Én száz százalékig támogató közegben nőttem fel, ha egy-egy nehéz nap után az ember hazatér, sokat számít, hogy a biztonságot és a szeretet érzi. Történjen bármi, mellettem állnak. Ahogy a második családom, a Ferencvárosi Torna Club is, mindenben támogattak, amíg aktív versenyző voltam, és nagyon sokat jelent, hogy a bekövetkezett befejezés után sem engedték el a kezem, mellettem állnak. Hasonlóan a tornaszövetséghez.
Az orvosi ítélettel nem könnyű szembesülni, a feldolgozás hosszú folyamat, nem egyik napról a másikra megy végbe, nem lehet meggyorsítani. Vannak nehezebb és könnyebb napok, de a nemzetközi tornasportból rengeteg üzenetet és biztatást kapott, ami erőt ad a mindennapokra.
– Megerősítenek abban, hogy legyek büszke az elért eredményeimre, nincs miért szégyenkeznem. Bár még pár olimpiai ciklus előttem állt és a gondolat, hogy mennyi mindent érhettem volna el… De gyerekkorom óta úgy nevelkedtem, ha elértél valamit az életben, ügyes vagy, becsüld meg, de egyből tedd be a fiókba és menjél tovább, mert mindig van egy következő lépés. Néha fájó szívvel jövök le a terembe, aztán elkezdek valami újat, amiben örömöm lelem, és ez mindig egy lépés előre.
Nem marcangolja magát a kérdéssel, „miért épp velem történt?”, és nem vár választ sem. Nem érdemes azon töprengeni, ami nem visz előre, elfogadta a megváltozhatatlant, ezt a szemléletet erős hitének is köszönheti.
– Nem kell a választ keresgélni, ha a Jóisten más utat szánt nekem, azt elfogadom. Hálás vagyok mindazért, amit kaptam és azért, mert a hosszú távú egészséges élet szempontjából időben történt. Próbálom megtalálni az új önmagam. Nem Balázs Krisztián tornász szerették lenni, hanem Balázs Krisztián, az ember. Ezeket próbálom szem előtt tartani és a hitemet nem veszítve új célokat találni.
Az elmúlt időben több olyan élsportolóval találkoztunk, akik nyíltan és őszintén beszélnek a hitükről, arról, hogy mit jelent a vallás az életükben. Legutóbb az úszó, Szabó-Feltóthy Eszter és most Balázs Krisztián is. Nem foglalkoznak a külső elvárásokkal, fiatal koruk ellenére nem lehet őket eltéríteni, bátran vállalják gondolataikat és adnak iránymutatást korosztályuknak.
– Mindig is felvállaltam a hitem, büszke vagyok rá, beszélek róla, letagadni nem fogom. Senkit nem akarok megsérteni, de nekem többet jelent, mint egyeseknek csak egy-egy hasonló tartalmú poszt megírása. Versenyeken mindig az volt az elsődleges a szállás elfoglalása után, hogy megnézzem, hol a legközelebbi templom, az sem számított, ha nem beszéltem az adott nyelvet. Próbálom mindig azt képviselni, amivel engem otthonról elindítottak, nem fog érdekelni a külső elvárás. Manapság az sem divat, hogy segítsük az időseket, tisztelettel bánjunk embertársainkkal vagy akár átkísérjünk egy látáskorlátozott embert a túloldalra. Kortársaimat talán ezek az értékek annyira nem érdeklik, engem viszont erre neveltek, próbálom a kapott értékeket továbbvinni és majd a saját gyermekeimnek átadni.
Megmagyarázhatatlan erő sugárzik belőle, nyugodtan és higgadtan beszél. Talán mások összeroskadnának a súly és fájdalom alatt, de Krisztián egyenes háttal tartja magát, pedig érezhetően háborog a lelke. Amikor felvetjük neki a megfigyelésünket, elmosolyodik.
– A hosszú évek alatt megtanultam, ami bennem van, az maradjon is ott. Nem kell mindent a külvilág elé tárni. Jelenleg amit megoszthatok: egyfelől szomorúság, másik oldalról öröm, az új kezdet miatt. Amióta megtudtam a diagnózist, talán csak egy hétig nem voltam terem közelében, utána lementem Tatára a férfiválogatotthoz, azokhoz a srácokhoz, akikkel gyerekkorom óta együtt készültem. Lehet, hogy furcsa és csak az érti, aki átélte, de van egy jellegzetes atmoszféra és illat (mondjuk szépítve), amit ha megérzel, az utolsó porcikád is reagál rá, egyből elkezd fájni a hátad, vállad és egyből fáradt leszel. Amikor először beléptem Tatára úgy, hogy tudtam, többé nem megyek fel a korlátra, borzasztó volt átélni. Minden fájdalomtól függetlenül sem eresztem el ezt a kapcsolatot, továbbra is támogatom a válogatott srácokat, mellettük leszek és a legjobbat kívánom, végig fogom követni a pályafutásukat, hiszen együtt kezdtük, maradok a végéig…
Huszonkét év, ebből a torna másfél évtizedet tett ki. Hihetetlenül fiatal, még előtte az élet, úgy, hogy egy élsportolói életet már „leélt”. Nincs itt az ideje, nem most kéne visszatekinteni a pályafutására, de ha valami mosolyt csal Krisztián arcára, akkor pont a sok emlék és az eredmények, ezért szívesen eleveníti fel a legszebb, legemlékezetesebb pillanatait.
– Azt hiszem, minden versenyhez kapcsolódnak jó emlékek, minden gyakorlat, pontszám pontosan a fejedben van. Próbáltam visszatekinteni mindarra, amit elértem, és büszkeséggel tölt el minden korosztály eredménysora, az ifi, a junior és a felnőtt. Az ifjúsági olimpián elért három érmem – csapattal arany-, talajon ezüst-, nyújtón bronzérem –, vagy említhetem az ifjúsági Európa-bajnoki győzelmemet, a hazai ifi-világbajnokságon szerzett bronzérmemet, ezek mind mérföldkövei voltak a pályafutásomnak. Mégis, az eredményeken túl, ha ki kéne emelnem a legnagyobb saját sikerem és büszkeségem, akkor azért mondanám az ifjúsági olimpiát, mert hatalmas kín és szenvedés árán, fáradásos töréssel a lábamban értem el a három érmet.
A profi sport mellett Krisztián a tanulmányait is szem előtt tartotta, a tornatermet soha nem tervezte elhagyni, sőt tudatosan készült arra, ha lezárja egyszer a pályafutását, edzőként marad a sportág közelében. Arra nem számított, hogy a távoli jövő fénysebességgel érkezik meg a jelenbe. Korábban a Testnevelési Egyetemen szakedzői képesítést szerzett, tavasszal végez a tanári mesterképzésen és jelentkezik még egy mesterdiplomára.
– Az eddig eltöltött 15 év, a tapasztalat azt igazolja, hogy itt a helyem, gyerekkorom óta ezt csinálom, ennek szenteltem az életem, mindenképp a tornában tervezem a jövőt, szeretnék kibontakozni a „másik oldalon”, edzőként.
A Fradiban fiatal tornászpalántákkal foglalkozik, hattól tízéves korig. Azt mondja, az edzőjétől, Nagy Zoltántól olyan, a sporton túlmutató tanítást kapott az életre, amit szeretne továbbadni a következő nemzedéknek.
– Az edzői pályához sok tudás és tapasztalat és főleg idő szükséges, hiszen hosszú évekbe telik egy generációt kinevelni. Az élsport szerintem az életre is megtanít, ad egyfajta egyenes értékrendet. Boldog vagyok, hogy olyan edzőm volt, mint Nagy Zoltán, aki mindent megtanított, amire a termen kívül az életben is szükségem lesz. Arra is, hogyan viselkedjek, mikor mondjam el a véleményem, vagy mikor bölcs dolog a hallgatás. A Fradiban teli tarisznyát kaptam az életre.
Ahogy érkeznek a gyerekek, az ifjú padavanok, még láthatóan nem választották szét magukban az élsportolót és az edzőt, így a köszönések is eltérőek. Együtt mosolyogjuk meg a „Szia, Balázs Krisztián!” üdvözlést.
– A szülői visszajelzések alapján úgy tűnik, szeretnek velem együtt edzeni. Csillogó szemekkel néznek rám, elég, ha egyszer elmondom a kérésem és használ. A családom és az edzőm között nagyon szoros kapcsolat volt – és maradt is –, ezt a szemléletet vinném tovább. Ugyanakkor szeretnék önmagam maradni. Amikor kell, fegyelmezzen, amikor kell, dicsérjen egy edző és álljon mindig a tanítványa mellett – ezek nálam az alapértékek. És mit mondhatnék? A székely származásom miatt, azt hiszem, a humorral sem lesz probléma. Jókedvűen mindig jobban megy a munka.
Balázs Krisztián azt vallja, a példaképstátus is kötelezi, nem engedheti el magát, más formában ugyan, de továbbra is irányt mutatna a fiataloknak. Megtalálta élete új vezérfonalát, halad az úton, amire szánták és mélyen belül kezd kirajzolódni benne egy új élet. De ahogy korábban is említette, nem szeretne mindent megosztani magából, valaminek bent is kell maradni, és őrizni a kincset és tudást, amit kapott.
