Kulisszatitkok a csónakházból

– Októberben Európa-bajnokság lesz Lengyelországban. Furcsa az időpont. Hogy rendezhetnek egy szabadtéri vizes sportágban késő ősszel versenyt?

– Kényszerből, a koronavírus-járvány ugyanis teljesen átírta a versenynaptárt. Az Eb eredetileg a június 4-i hétvégén lett volna, de lefújták. Felmerült egy nyár végi időpont, aztán csak csúszott, csúszott a dátum. Az október 10-e most véglegesnek tűnik, de persze sok víz lefolyik még addig a Dunán…

– A szigorú korlátozások feloldásáig teljesen leállt az élet önöknél?

– Nem, de elég bajosan tudtuk megoldani az edzéseket, két hét masszív mélyrepülés volt főleg mentálisan. A konditermeket nem használhattuk, az öltözőt is csak úgy, hogy bedobtuk a cuccunkat, aztán távoztunk. Tízpercenként érkeztünk, és egyesével eveztünk, hogy ne kelljen érintkeznünk egymással. Igazából értelme sem nagyon volt, hogy többet eddzünk, hiszen teljesen kilátástalan volt a helyzet, nem tudtuk, mire készüljünk. A körülményekhez képest viszont, azt gondolom, jól átvészeltük ezt az időszakot.

– Hogy érzi, mi lesz a jövő évi olim­piával?

– Nálam bennfentesebbek is azt mondják, hogy az esemény még mindig a levegőben van. Nekünk nincs még kvótánk, a pótkvalifikáción lesz lehetőségünk megszerezni, amit azonban megelőz egy hazai válogató. Ennek a legjobbja indulhat majd a normál súlyú egypárevezősök és a könnyűsúlyú kétpárevezősök között.

– Melyik áll az ön szívéhez közelebb?

– Talán az első. Abban már korábban is próbálkoztam, de két hellyel lecsúsztam a kvalifikációról. Azóta ez egy tüske bennem. Sajnos az a helyzet, hogy az a kategória, amiben én jeleskedem, nem olimpiai szám. 181 centire nőttem, nem tudom felvenni a versenyt kétméteres, 100 kilós emberekkel, márpedig a normál súlyúaknál az ilyenek dominálnak.

– És mennyire számít öregnek a mezőnyben a maga 34 évével?

– Az evezés nem olyan, mint a torna, nálunk ez kifejezetten jó kor. Ebben a sportágban ritkaság, ha valaki huszon­évesen be tud robbanni. Az igazi nagymenők 28 év fölöttiek.

– Volt egy sérülése, ami miatt sokáig szenvedett. Hogy van a válla?

– Lekopogom, most már használható, de nagyon vigyázok minden mozdulattal, mert egyszer már sikerült elrontanom mindazt, amit a rehabilitáció során helyrehoztam. Az országos bajnokság hetében elmentem ortopédushoz, aki azt mondta, rendben vagyok, ám fokozatosságra intett. Az újrakezdés után először sírt alattam a hajó, sem technikailag, sem erőnlétileg nem voltam a csúcson, aztán szép lassan minden helyreállt. Az országos bajnokságon ugyanakkor az ismeretlenbe ugrottam, felkészültem rá, hogy másfél hónapos kihagyás után nem sikerül dobogóra állni. Aztán mégis, ráadásul a legtetején kötöttem ki, aminek köszönhetően az Európa-bajnoki válogatón már nagyobb önbizalommal állhattam rajthoz.

– Mit tapasztalt, milyen állapotban vannak a külföldi vetélytársak a járvány miatti kihagyás következtében?

– Annyit tudok, hogy az az olasz srác, aki a tavalyi Eb-n a harmadik helyen végzett mögöttem, a vébét pedig megnyerte, a hazai válogatón leszerepelt, egy fiatalabb versenyző indul helyette Lengyelországban. A többiekről, miután nem volt lehetőség találkozni velük, nincs információm.

– Talán jobb is ez a fajta tudatlanság, kisebb a teher, a nyomás önön…

– Talán. De bízom benne, hogy ahogy általában, most is jó formában leszek a szezon első nemzetközi megmérettetésén.

– Edzőjét, Rapcsák Károlyt a becenevén szólítja. Ennyire szoros a kapcsolat önök között?

– Pont húsz éve, hogy együtt dolgozunk, 14 éves voltam, amikor a tanítványa lettem.

– Hogyan?

– Az egyik osztálytársam, jó barátom már régóta járt evezni, és csalogatott, hogy jöjjek vele, de én akkor kosárlabdáztam, nem gondolkoztam a váltáson. Az első tanítási nap után megbeszéltük, hogy megvárom, amíg edz. Rapcsi kiszaladt hozzám, azt hitte, azért ácsorgok a telep bejáratánál, mert én is evezni szeretnék. Ellenkeztem, ő meg erősködött, aztán az lett a vége, hogy másnap már hajóba ültem. Eleinte egyáltalán nem ragadott magával ez a sportág, de a társaság nagyon tetszett. Kezdetben inkább miattuk jártam, eszembe sem jutott, hogy egyszer majd versenyezni fogok, azt pedig álmaimban sem gondoltam, hogy még sikeres is leszek.

– Szükség van lepkehálóra az utánpótlás biztosításához?

– Az evezést viszonylag későn, 10-12 éves korban érdemes elkezdeni, mert kiemelkedő mozgáskoordinációt igényel. A derék elég nagy tehernek van kitéve, és amíg nincs megerősödve, addig komoly problémák adódhatnak, ha valaki nincs tisztában a határokkal. A gond ott kezdődik, hogy mire a gyerekek elérik ezt a korhatárt, addigra elmennek focizni, úszni vagy éppen kajakozni, kenuzni.

– Mit csinálnak másképp a sportág nagyhatalmai?

– Nagyon sok országban – az angolszászoknál kivétel nélkül mindenhol – egyetemi sportág az evezés. Ez rengeteget számít a sikeresség szempontjából.

– Sokaktól hallani, hogy nagyon drága hobbi ez. Mitől került többe, mint mondjuk kajakozni vagy kenuzni?

– Elsősorban az eszközök miatt. Egy egyszemélyes hajó nálunk 2-2,5 millió forint. Azért kerül ilyen sokba, mert több mozgó alkatrész és kiegészítő van benne, és hosszabb is, mint amit a kajakosok, kenusok használnak.

– A versenyek mennyire szólnak a hajógyártók közti rivalizálásról?

– Két nagy cég uralja a piacot, ők nyilván arra hajtanak, hogy minél több bajnokról mondhassák el, az ő termékükkel nyertek versenyt. De egyébként keretek közé vannak szorítva. Mindenki a súlycsökkentésre törekszik, ám ha túl könnyű lesz az eszköz, akkor úgyis föl kell súlyozni, hogy minden versenyző egyenlő eséllyel állhasson rajthoz. Én már eveztem háromféle hajóban is, kettőben huzamosabb ideig, és azt tapasztaltam, hogy nincs nagy eltérés köztük, mind­egyik csúcsminőségű, maximum tizedekben mérhető a különbség. A hajótest íve ugyanakkor változhat, és olyan bizony előfordul, hogy a versenyző cserél, mert nem érzi ideálisnak az adott formát. Velem is történt már ilyen.

– Mivel száll vízre az Európa-bajnokságon?

– Egy új-zélandi hajóval, ami egyébként egy ott élő magyar házaspár gyárában készült. Különlegessége, hogy egy nemzeti színű sasmadár díszíti, ami nagy szó, mert az evezés konzervatív sport, szigorú szabályok írják elő, hogy milyen matricák kerülhetnek a sporteszközökre. Sem vallási, sem politikai jelképek nem engedélyezettek, és bújtatott reklám sem szerepelhet rajtuk. Sok időbe telt, míg bebizonyítottuk, hogy ez a rajz egyik kategóriába sem tartozik. Még az is szóba került, hogy lecsiszoljuk, de végül sikerült kiharcolni, hogy maradhasson.

– Hogy érzi, összeillenek? Mármint a hajó és ön.

– Eleinte tartottam a váltástól, mert közel tíz évig eveztem egy másik típussal, de már az első közös edzésen éreztem, hogy nem lesz baj. Más ritmust igényel ez a hajó, másképp kell hajtani, de nekem fekszik ez a stílus. Azt hiszem, jól sikerült a párosítás.

– Elmosolyodott, amikor az öreg hajót említette. Nagy volt a szerelem?

– Persze! Még mindig az. Amiket mi ketten átéltünk…

– Ő azóta nyugdíjban van?

– Nem, nagy örömömre egy fiatal, tehetséges klubtársam használja, így bár tudom, hogy jó kezekben van, a fél szememet mindig rajta tarthatom.