Lábnyomok a hóban

– Októberben teljesítette a Moab 240 nonstop ultrafutó viadalt az Egyesült Államokban, amiről azt mondta, álmai versenye és felülmúlhatatlan. Az antark­tiszi után is tartja ezt az álláspontját?

– Nem lehet összehasonlítani a két eseményt. Az egész évi felkészülésem a Moab 240-ről szólt, arra fókuszáltam, részletesen elterveztem, és ezért is lett az egyik legjobban sikerült versenyem. Minden részét imádtam, az utolsó pár kilométeren azt éreztem, nem lehet vége. Fizikailag jó állapotban tértem haza, pedig négyszáz kilométer megtétele után ez annyira nem egyértelmű. Az antarktiszi versenyt két évvel korábbra terveztem, csak a Covid miatt elmaradt, kihagyni most nem akartam. Annyiban készültem rá külön, hogy beszereztem a szükséges, szigorú előírásoknak megfelelő kellékeket. Azt sem bántam, hogy mottó szerint itt semmit sem lehet tervezni, arra már végképp nem lett volna erőm és időm. Arra koncentráltam, hogy mentálisan végig erős maradjak. Ha az eddigi versenyeimet tekintem, talán kijelenthetem, az antarktiszi volt az, ahol a fejnek nagyobb szerepe volt, mint a fizikumnak, mert arról szólt, ki fogja jobban kezelni a ránk váró megpróbáltatásokat.

– A déli sarkvidéken futni húszcentis hóban, jeges felületen, süvítő hideg szélben, hosszú órákon és kilométereken keresztül…

– És lehetőség sincs az éles verseny előtt ismerkedni a tereppel, egyből a kellős közepébe csöppen az ember. Hiba tapasztalt futók alkották a mezőnyt, tanulónapnak tekintettük a verseny első etapját. Kegyetlen érzés és rendkívül bosszantó azzal szembesülni, hogy abszolút nincs meg a megszokott futómozgás: szeretnék ugyan futni, de az azzal jár, hogy hasra fogok esni. Meg kellett tanulni türelmesnek lenni önmagamhoz. Nem állhatok az első órában az élre, fontos, hogy kitapossák előttem a nyomvonalat és így legyen elképzelésem arról, melyik lábnyomba érdemes lépni ahhoz, hogy ne nyeljen el térdig a hó. Próbálkoztunk futásra emlékeztető mozdulatokkal, de valójában minden lépésnél fordult a bokánk, a térdünk, nem lehetett egy vízszinteset sem lépni. Roppant idegőrlő ez a küzdelem hosszú órákon át, rettenetesen megviselt minket. Meg kellett tanulni a megfelelő ruházatot is megválasztani, a lehető leg­gyorsabban felöltözni futás után, mert ha megáll az ember, szétfagy.

– Aki követi a pályafutását, most is biztos lehetett benne, hogy nem a „részvétel a fontos” szlogennel vág neki a versenynek. Milyen célokat határozott meg?

– A nap elején soha nem álltam az élre, ki kellett tapasztalni, mit bírnak a többiek – négyen voltunk hasonló fizikai erőállapotban lévő nők. A nap végére mindig fel tudtam jönni az első helyre, ehhez nagyon kellett hinni önmagamban, mert iszonyatosan nehéz volt. A második versenynap végén átvettem a vezetést, és megkaptam az élen állónak járó „leader” trikót. A sorozat másik két sivatagi állomásán mindig csodálattal néztem azokra a futókra, akik megkapták ezt a megkülönböztető ruhadarabot. Az, hogy az Antarktiszon szereztem meg, hatalmas pluszt jelentett, extra energiát adott. Tudtam, hogy itthon mennyien szurkolnak értem, az utolsó leheletemig ki akartam tartani. Ez a verseny azon múlott, ki merül ki előbb a sorozatos kínlódásban. A vezetői trikó megszerzése után tudtam, nem én leszek. Az utolsó nap nagyjából utolsó két órájában voltam biztos abban, hogy már nem fogja elvenni senki.

– Abból a szempontból is speciális verseny, hogy sem a rajt, sem a helyszín, sem a táv, vagyis tulajdonképpen semmi nem biztos, nem lehet tudni, mennyi ideig tart a napi etap, mindent a pillanatnyi időjárás határoz meg. Hogyan lehet beosztani az erőt?

– Sehogy! Én mindent szeretek alaposan, részletesen megtervezni, most semmit nem lehetett. Az első versenynap reggel hatkor beöltözve ültünk a hajón és vártuk, hogy futhassunk, de a viharos időjárás miatt nem mehettünk. Délután indultunk, a terv alapján háromkor rajtoltunk, és este tízig futhattunk volna, ám négy óra elteltével akkora vihar jött, hogy vissza kellett minket vinni. Az első nap után látszott, nem tudhatom, mennyi időm van, hogy előnyt szerezzek és köröket verjek a többiekre. Miután kitapostuk a havat, végig menni kellett. Előzni borzalmas, a nyomvonalon kívül mély a hó, az esetek felében elestem, ha előztem, és a mezőnyből nagyjából csak négyen-öten voltak gyorsabbak nálam. Az ember mindent belead, küzd, de nem tudja, meddig. Ezért jóval többet beleadtam, mint ha tudtam volna, pontosan mennyi idő áll rendelkezésemre és ez idő alatt mekkora pulzusszámig engedhetem magam, hogy bírjam végig. Négy óra futás elteltével azt néztük, hogy elindul-e még a következő kör, mindennap azt vártam, hogy történjen valami, legyen vége a napnak. Elfáradtam fizikálisan és szellemileg is, de nagyon örülök, hogy így sikerült.

– Átsuhant önben néha a gondolat, hogy „mit keresek én itt”?

– Nagy segítséget jelentett, hogy nem egyedül voltam magyar, a mezőnyben rajtam kívül Roskovics Miklós is indult. Az első versenynap félórás szenvedése után a magyar nyelvet gyönyörűen cifrázva kérdeztük egymástól, hogy mégis milyen futóversenyre jöttünk. A negyedik napon, amikor a versenyt követően szétfagyottan, túlfeszített idegállapotban próbáltam kiásni a hókupac alól a túlélő hátizsákom, ami mindenkinek ugyan­olyan, úgy voltam vele, hogy visszasírok bármilyen korábbi nehéz viadalt, csak ezt ne! A verseny után azt mondtuk, kár lett volna kihagyni, de bőven elég volt. Aki idén részt vett rajta, azok közül szerintem senki nem vágyik vissza.

– Mennyire volt valójában biztonságos az Antarktisz 250 verseny?

– Több volt a rizikófaktor, mint gondoltam. Talán csoda, hogy senkinek nem tört el keze-lába, bár az utolsó nap a kanadai lány ráesett a karjára, amit rögzíteni kellett. Bokakimenések voltak, de azért harcedzett emberek vettek részt ezen a versenyen. Hozzáteszem, a szervezők szerint ennyire rossz időjárásra nem volt példa korábban. Azért mondják az An­tark­tiszt sivatagnak, mert kevés a csapadék, kevés a friss hó, ami esik. Nálunk meg a hat napból háromszor volt hóesés, amikor kint voltunk a pályán. Mindennap használtuk a cipőnkön a hágóvasat, míg korábban volt olyan verseny, amikor nem kellett. Ha néha rossz érzés fogott el, az inkább a hirtelen időjárás-változásoknak volt köszönhető. Az óceán nagyon hullámzott, bevallom, azért félelemmel szálltunk be a Zodiacba (speciális felfújható csónak, ami az expedíciós hajóról a szigetre vitte a versenyzőket – a szerk.), mert nem egy masszív szerkezet, tíz ember ül a szélén, és kapaszkodik a kötélbe. Előfordult, hogy alig bírtam belépni, mert a hullámzás miatt vagy egy méterre sodródott, vagy felkenődött a hajónk oldalára.

– Több szempontból is kiképzőtáborhoz lehetne hasonlítani a versenyt, főleg ha figyelembe vesszük a Zodiacot és az expedíciós hajót, amin éltek ez idő alatt. Mindezt úgy, hogy saját bevallása szerint a Szántód–Tihany-kompjáratot sem bírja.

– Erősen komfortzónámon kívül esett minden, de más járművel nem tudtuk megközelíteni a helyszínt. Egyébként utálom a hideget is. Közben motoszkált bennem, hogy eljuthatok egy olyan pontjára a Földnek, ahova nem sokan, és azt csinálhatom, amit nagyon szeretek. Mindenképp úgy álltam hozzá, hogy ez egy ajándék, aztán persze nem mindig így éltem meg.

– Az Antarktisz szinte érintetlen természeti terület, a sok szenvedés közepette azért át tudta élni a hangulatát, a hatását?

– Az ember azért igyekezett tudatosítani magában, átérezni – főleg a hajó ablakából –, milyen különleges, gyönyörű helyen vagyunk. Már önmagában az hatalmas élmény volt, amikor megpillantottuk az első jéghegyeket. Az a fehérség és kékség nem létezik máshol a világban. Látni reggel a hajó ablakából, ahogy a pingvinek ugranak a vízbe, nézni az úszkáló bálnákat vagy megfigyelni délután a gyilkos cetek vadászatát… Mindez pedig pár méterre tőlünk történik. Olyan helyről beszélünk, amire nagyon vigyáznak, napi szinten fertőtlenítettek bennünket a szigetre menet és visszafelé is.

– A Moab 240-en pont pingvinekről hallucinált és várta a találkozást. Azért mondhatjuk, hogy nem azt kapta tőlük, amit várt.

– Szerintem a hallucinációban már az is benne volt, hogy tudtam, megyek az Antarktiszra. A világon mindenhol vannak furcsa egyedek, nem általánosítok egy alapján, de ez a példány biztos buggyant volt egy kicsit. Cukinak tűnt, amíg stílust nem váltott és meg nem vert. Korábban azt terveztem, ha a verseny után visszamegyünk Ushuaiába, veszek emlékbe egy pingvinfigurát. Az akció után azt éreztem, belőled nem viszek egy darabot sem! Egy azért mégis hazakerült, megbékéltem velük.

– Mondjuk ilyen szoros kapcsolatot a futótársak közül senki nem alakított ki a pingvinekkel…

– Roskovics Mikire is fújtatott és az egyik lánynak menet közben odakoppintott, de azt nem tudom, velem mi baja lehetett, biztos, át akarta rendezni a mezőnyben a helyezéseket. Egyébként az előírás szerint nagy ívben el is kellett őket kerülni, ha a pingvin a mi útvonalunkon haladt. Nem volt egyszerű, de próbáltuk. Ezt a példányt is el szerettem volna kerülni, de látszott, hogy kiszúrt magának és fut felém. Részt vettem már pár különleges versenyen, de soha nem támadott meg vadállat, erre pont egy pingvin?!

– A közeljövőben valószínűleg sem hajózás, sem hidegben, hóban futás nem szerepel a tervei között.

– Terveim vannak, ahova szeretnék eljutni. Mivel a Moab 240 jó élmény volt, hasonló távon indulnék legközelebb is, de inkább csak ősszel. A legkisebb fiam most érettségizik, szeretnék mellette lenni. Az Antarktisz hatalmas élmény, tisztában vagyok vele, hogy ez fantasztikus lehetőség volt az élettől.