Lázár Vilmos: Tizenkilencre lapot húzunk

– A közelmúltban az egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott: „Befejeztük azt az önámítást, önbecsapást, ami eddig történt.” Éles kritika, talán meglepő is öntől, főleg hogy a lovassport folyamatos fejlődést mutat. Mi indokolta a bírálatot?

– Érdemes kicsit visszatekinteni, hogy honnan indultunk, hogy megértsük a mostani kritikát. A kétezres évek elején gyakorlatilag nem volt megfelelő infrastruktúránk, létesítményhiánnyal küzdöttünk és rangos versenyeket sem igen rendeztünk. Talán a Budapest Arénában 2007-ben sorra került első Lovas Világkupával indítottunk el egy forradalmat a lovassportban, kiszabadítottuk a szellemet a palackból. Amikor 2009-ben megválasztottak a Magyar Lovassport Szövetség elnökének, gőzerővel fogtunk neki a fejlesztésnek: rendbe tettük a szövetség szerkezetét, hátterét, megoldottuk a létesítménykérdést – mára világszínvonalú infrastruktúrával rendelkezünk –, a régiónkban legmagasabb szintű versenyeket rendezzük, kiváló versenyzőinkkel eredményesek lettünk. Korábban az utánpótlás helyzetével sem foglalkoztak, ezért elindítottunk egy ifjúságnak szóló Talent Programot. A 2020-as évek elejére elértük, hogy Magyarország visszakerüljön a világ lovastérképére. Úgy éreztük magunkat, mint a hegymászó, amikor elér az utolsó alaptáborba és tudja, hogy most jön a legnehezebb szakasza az útnak, fel kell jutni a csúcsra.

– Mi szükséges a csúcstámadáshoz?

– A fogathajtásban folyamatosan hoztuk a sikereket, de az olimpiai szakágakban nem tudtuk ezt a szintet megugrani. Ez egy sok összetevős probléma, amelynek egyik oka, hogy a világ gazdasági elitje hihetetlenül célba vette a lovassportot. Trendi és elit sporttá vált, nyilván a pénzemberek is megjelentek a környékén, a világ minden tájáról: Észak- és Dél-Amerika, Kína, Japán, az arab államok, Oroszország, Ukrajna, gyakorlatilag mindenki bekapcsolódott. Az ottani oligarchák szívesen jártak lovasversenyekre, lovakat vettek, csapatokat menedzseltek. Mi pedig azt vettük észre, ha már ott tartunk, hogy olimpiai álmokat szövögethetnénk, a versenyzőink rendelkezésére álló lovakat folyamatosan eladják. Azt láthattuk, hogy jó úton haladunk, hiszen az utánpótlás kategóriákban gyönyörű eredményeket értünk el, több korosztályos Európa-bajnokot neveltünk, építettünk fel, szinte minden korosztályban sikeresen szerepeltek a fiatalok, de ezt az utolsó lépcsőfokot nem tudtuk leküzdeni. Olyan lovakat kell a válogatott versenyzőink alá adnunk, és melléjük professzionális menedzselést, amelyek segítségével legyőzhetjük az utolsó akadályt. Két évvel ezelőtt előterjesztettünk egy programot – Nemzeti Lovassport- és Sportlótenyésztést Fejlesztő Program (NLSF) –, aminek forrását a kormány biztosította számunkra. Elkezdődhetett az a munka, ami az utolsó állomás megtételéhez kell.

– Mit jelent mindez a gyakorlatban, a mindennapokban?

– Először felmértük, hogy ahol a világban központi forrás segítségével léptek fel az utolsó lépcsőfokra, pontosan mit tettek. Kiírtunk egy meghívásos pályázatot azon cégek, istállók részére, amelyek elő tudják segíteni ezt a fejlődést és ebben megfelelő referenciájuk is van. A program végrehajtására a pályázatot a német Paul Schockemöhle Istálló nyerte el, akik többek közt az előző olimpiára a japánokat készítették fel. Ez a megállapodás reményt ad, hogy eljussunk a csúcsra. A német istállóval a szerződésünk szerinti első fontos etap díjugratásban a varsói Nemzetek Díja döntőjére lett kihegyezve mint a felkészülés egyik állomása, hiszen az olimpiai csapatkvóta jövőre dől el – ameddig az említett program is tart –, ezért csapatként jól kell szerepelni. A varsói versenyt olimpiai szintű pályán rendezték. Itt látszott meg, hogy a mi versenyzőink eddig nem ebbe a ligában „játszottak”, a világ legjobbjai között szerepelni sokkal magasabb szint.

– Ha már a focis hasonlat, kicsit olyan, mintha az NB I-ből egyből a Bajnokok Ligájába kerülnének?

– Nagyjából igen, ide fel kell nőni, egyből nem lehet ezen a szinten játszani. Ez a varsói verseny kettős érzést váltott ki mindenkiből. Tény, hogy tizenegy nemzetből a 11. helyen végeztünk, amit nem magyarázni, hanem értékelni kell. És ha ezt tesszük, láthatjuk, hogy az első körben a megilletődöttség miatt rosszul mentek a mieink, de a második körben, amikor ugyanazt a pályát kellett lovagolniuk, a legjobbak között voltak. Számomra ez azt jelzi, hogy képesek vagyunk odaérni a legjobbak közé, de ezért tenni kell.

– A varsói verseny miatt adta akkor a kritikus nyilatkozatot, és ha jól értem, azért, mert nem elégszik meg azzal, hogy gyenge „ligában” jól játsszanak, hanem inkább a nehezebbet választja, ahol nem mindig minden a sikerről szól.

– Ebből a nyilatkozatból mindenki azt hallott ki, amit akart, de volt benne erős önkritika is. Ha valami nem sikerül, nem állítom az ellenezőjét. Ki kell mondani, hogy a varsói eredmény nem megfelelő, de azt is, hogy új irányt mutatott. Úgy kell nézni az egészet, mint egy út, aminek a végén ott a cél. Vagy sikerül elérni, vagy nem, de ha el sem indulunk, nem érünk oda. Mi elindultunk. A nyilatkozatommal pedig fel akartam rázni mindenkit, sikerült is. Idén egyhangú szavazattal választottak meg újra elnöknek, szép sikerek vannak mögöttünk, megtehetném, hogy azt mondom, elégedjünk meg ennyivel. Soha nem a pozícióért csináltam, mindig tenni, alkotni akartam. Amikor azt mondom, vágjunk bele, és hódítsuk meg a csúcsot, akkor az olyan, mint 19-re lapot húzni. Sok a kockázat, komoly ellenállás, nehézség, döccenők nehezítik az ember útját.

– A csúcsot miben határozza meg?

– Jelen állapotban az olimpiai kvalifikáció jelentené a csúcsteljesítményt. Akik odakerülnek, tényleg a legmagasabb szinten vannak. Mi mindhárom olimpiai számban szeretnénk kijutni Párizsba. Álmodni csak nagyot érdemes, de nem vagyunk esélytelenek. Az állami forrás, amit kaptunk, hazai viszonylatban tényleg óriási összeg, de ha a világpiacra kilépünk, ott mások az arányok. Nehéz az összeget úgy felhasználni, hogy biztos eredményre vezessen. Úgy gondoltuk, egy szakágra koncentrálunk jobban, a díjugratásra, ahol a legközelebb vagyunk az olimpiai kvalifikációhoz. De a másik kettőben is tettünk lépéseket, a díjlovaglásban is van még esélyünk a csapatkvóta megszerzésére. A lovas háromtusa, a military szakágban még a program előtt a szövetség vásárolt egy lovat, Clovert, aki kilencéves korára a világbajnoki mezőnyben tudott szerepelni Kaizinger Balázzsal. Esélyes, hogy Cloverrel kijutunk az olimpiára, de ott csak egyéni kvóta megszerzésére látok esélyt.

– Két év van a párizsi olimpiáig, és már kevesebb mint egy a kvalifikációs versenyig. A kritika után mi a legfontosabb lépés?

– Itt térnék vissza a német Paul Schockemöhle Istállóra, mivel tőlük egy szolgáltatást vásároltunk, amivel nem voltunk maradéktalanul elégedettek. A kritikám nekik is szólt, mondjuk úgy, előkészítettem az újabb tárgyalásokat. Elismerték a felelősségüket, és a tárgyalások eredményeként kompenzálásban egyeztünk meg. Eddig egy tanulási időszakról beszélhettünk, a lovasokat, akik részt vettek a NLSF-programban a magyar válogatottkeretből, a német partner választotta ki. Megállapodtunk abban is, hogy az őszi időszak arról szól, hogy a lovasok megtalálják a lovukat, az ütőképes párosok összeálljanak. Onnantól nagyon magas színvonalú, nehéz versenyeken indulhatnak, ahogy az előbb fogalmaztam, a legmagasabb ligában. Tél végén részt veszünk Sunshine Touron Spanyolországban, utána a meghatározott versenyprogram szerint haladunk, a nyári olimpiai kvalifikációs versenyre készen kell állnunk. A díjugratáson kívül a másik két szakágban is próbálunk mindent megtenni. Kemény év elé nézünk.

– Ahogy mondta, hogy a világ nagyhatalmai is meglátták a lehetőséget a sportágban, mennyire lehetünk nagyok a legnagyobbak között?

– Ennek az egész programnak, a legmagasabbra törő útnak nem az olimpiai szereplés az egyetlen célja, nagyon fontos egyéb hozadéka is lehet. Azok a fiatal magyar válogatott lovasok, akik a német istálló segítségével most a legmagasabb szinten pallérozódnak kiváló edzőkkel, elsajátítanak egy olyan tudást, szisztémát, mentalitást, szemléletet, ami az egész hazai lovassportra később pozitív hatással lesz. A másik része, hogy a forrás bizonyos részéből olyan lovakat, zömében kancákat vásárolunk, amelyek komoly genetikai értéket képviselnek, és a modern szaporodásbiológia segítségével fogjuk tenyészteni őket. A hazai lótenyésztés történelmi hagyományai alapján elmondható, nagyon komoly gazdasági potenciál rejlik benne. Ez a befektetés kettős utat jár be: a lovak nem lesznek eladva, hanem a válogatott versenyzőinknek és a mostani utánpótlás lovasoknak képezzük ki őket. Értékük emelkedik, ha komoly nemzetközi eredményt érnek el. Fiatal lóért, csikóért is ki tudnak sok pénzt fizetni, de egy olyan lóért, ami, tegyük fel, olimpián megy, az millió eurókat ér, és ez a másik út, amiben Magyarországnak nagyon jó lehetőségei lehetnek. A lótenyésztés olyan lendületet vehet, olyan potenciált hordoz magában, amelynek segítségével komoly bevételhez lehet jutni, munkahelyeket teremteni, növelni a vidék munkaerő-megtartó erejét, ez hazánk számára mind pozitívum.

– Eddig a 2024-es párizsi olimpiai kijutásról és esélyekről beszéltünk, de szintén két év múlva Szilvásváradon rendezik meg a négyesfogathajtó-világbajnokságot. Negyven évet kellett várni, hogy ez a helyszín újra ilyen rangos eseménynek adjon otthont…

– Az 1984-es szilvásváradi világbajnokság fantasztikus esemény volt. Tizenhét évesen ott szerettem bele a fogathajtásba. Egy versenyszámban még segédhajtó is voltam, a mezőhegyesi fogaton. Rengeteg néző, hazai sikerek, hiszen az első öt helyezett magyar volt. Csodálatos, életre meghatározó élmény, ezért így készülök erre a világbajnokságra. Kritikát itt is megfogalmaztam, mert négyesfogat-hajtásban nem állunk a legjobban jelenleg. Azt látni kell, hogy a legköltségesebb és a legtöbb időt igényli, eredményt csak professzionálisan lehet elérni. A háttérben itt is komoly pénzemberek és tőke állnak. Úgy érzem, ezen a területen kicsit lemaradtunk, de azon dolgozunk, hogy a 2024-es szilvásváradi világbajnokságra ütőképes csapatunk legyen. Kettesfogat-hajtásban továbbra is eredményesek vagyunk, az elmúlt öt világbajnokságon egyéniben és csapatban nyertünk. Öröm látni, hogy a testvéremmel elindított sikertörténetet a fiatal generáció viszi tovább.

– Hiába a tradíciók, láthatjuk, hogy egyetlen tollvonással meg lehet szüntetni a lovaglást: az öttusából a 2024-es olimpia után kikerül a lovastusa szám. Ez a jelenség mennyire gyűrűzhet be az önök sportágába?

– Nagyon veszélyes irány a lovassportra nézve, ami az öttusában történt. Azon sportolók és szakemberek számára, akik lóval foglalkoznak, elsődleges az állat szeretete, és mindent azért tesznek, hogy a lovuk minél jobban érezze magát. A versenyszabályzat is tiltja és teljesen elítélendő, ha a lónak bármi fájdalmat okoz valaki vagy valamilyen unfair dolog történik. A ló a versenyben ugyanolyan szenvedélyes résztvevő, mint a lovas. Nem kell a lovakat különösen biztatni, mert több ezer éve erre vannak tenyésztve. Néhányan sajnos átesnek a ló túloldalára. Tőlünk nyugatabbra egyre több olyan politikai erő létezik, amelyik zászlajára tűzte, hogy a lóval semmit ne lehessen csinálni. Tehát ne lehessen ráülni, zablát tenni a szájába, befogni, hanem szinte csak simogatni és a karámban szabadon futtatni legyen szabad. Nagyon erős jelzés, ami az öttusában történt, fel kell készülni, és le kell törni az újabb próbálkozásokat, a lovak érdekében is.