– Három országban is légióskodott. Mi az, amit külföldön látott s a magyar futballból leginkább hiányzik?

– Az állandó koncepció. A Barcelona, de ugyanez elmondható a Bayern Münchentől a Manchester Uniteden át a Real Madridig a többi topklubra is, azért működik jól, mert rendszerben gondolkodnak. Van egy stabilan felépített klubmodell, ahol minden poszton jól képzett szakemberek ülnek. Ők tudják, hogy ha nem végzik megfelelően a feladatukat, akkor hasonló tudású riválisok várnak arra, hogy a helyükre kerüljenek, így aztán nap mint nap a maximumra törekszenek. De ha valamelyik pozícióban mégis váltásra kerül sor, akkor nem borul minden az alapoktól, hanem zökkenőmentesen folytatódik a munka. Ugyanez igaz az utánpótlás-nevelésre is: a gyerekeket úgy választják ki és úgy képezik, hogy amikor valamelyikük bekerül a felnőttek közé, tudja, hogy milyen játékrendszerben futballozik a nagycsapat, s abban neki mi a feladata. Azzal is tisztában van, hogy ha lazít, akkor vannak még a posztjára legalább ketten. Mindez Magyarországon egyelőre csak álom: sok klub napról napra él, a távlati tervek hiányoznak, és sem a szakmai hátteret, sem a futballistákat illetően nem mondható nagynak a konkurencia…

– Ha már az utánpótlást említette: itthon mit tart a legnagyobb feladatnak?

– A világ megváltozott. Még a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek legelején, ha csak tehettük, fociztunk. Iskola után, edzés után, hét végén fogtuk a labdát, lementünk a parkba vagy az utcára és játszottunk. Így aztán ösztönössé vált, hogyan kell erősen lőni, kis területen passzolni, vagy éppen mit kell tennni, ha egy nálunk idősebb, magasabb, erősebb srác jön szembe, hogy elvegye a labdát. Manapság már a saját, 13 éves fiamon is látom, hogy a gyerekek hiába szeretnek focizni, maguktól nem játszanak. Elmennek edzésre, szerencsés esetben tisztességesen odateszik magukat a foglalkozásokon, de ha ott végeznek, eszük ágában sincs a haverokkal is futballozni. Így aztán talán még fontosabb az edzők szerepe. Meg kell nyerni a sportágnak a gyerekeket, nem pedig elriasztani őket, tudatosítani bennük, hogy a szorgalmas gyakorlásnak köszönhetően lesznek jobbak, s ha jól futballoznak, akkor eredményeket érhetnek el. És természetesen tudomásul kell venni, hogy ma már olyan technikai alapokat is meg kell tanítani, amelyek néhány évtizede még megvoltak a gyerekekben, mert akkor még fociztak a grundon. Amennyiben nincs meg ez a technikai és pszichikai felkészítés már serdülőkorban, akkor az akadémiáktól is sokkal kevésbé várhatunk előrelépést. Persze, amúgy sem könnyű a helyzet, hiszen általános társadalmi problémákkal is meg kell küzdeni.

– Mire gondol?

– A magyar lakosság háromnegyede inaktív, azoknak az aránya, akik rendszeresen mozognak, talán nyolc-tíz százalék, ami uniós átlagban is rendkívül alacsony. Ha a szülők nem sportolnak, kiről vegyen példát a gyerek? Jellemző az is, hogy a fiatalok könnyebben elszállnak. Ha tizennyolc-húsz évesen becserélik őket egy meccsen, azt hiszik, már övék a világ, a frizurájuk, a telefonjuk, a bulik fontosabbak, mint a fejlődésük. És akkor még a labdarúgás általános hazai presztízséről nem is beszéltem… Így aztán meglehetősen szűk a merítési lehetőség, kevés az a fiatal, aki tehetséges, akar is játszani, és tudomásul veszi, hogy ez áldozatokkal jár. Ezért kell motiválni a gyerekeket: aki talentummal rendelkezik, annak elmagyarázni, hogy a világon milliónyi kortársa vágyik olyan képességekre, amihez neki megvannak az adottságai; éljen, ne pedig visszaéljen ezzel. És mivel kevés a gyerek, ezért különösen fontos, hogy jól képezzük őket. Hogy megtaláljuk azt a magyaros stílust, ami a következő generációt eredményesebbé teheti, mint a maiakat.

– Mit ért magyaros stílus alatt?

– Évek óta megrendezzük az Audi ETO Kupát a 16 éves korosztálynak. Ezen legutóbb részt vett például a Barcelona, a Partizan Belgrád, a Dinamo Zágráb, a Rapid Wien és a norvég Lilleström is. Bár mindegyik klubnál követik a nemzetközi trendet például abban, hogy manapság sokkal nagyobb a meccsek intenzitása, mint mondjuk húsz, harminc évvel ezelőtt, így más edzésmunkára is van szükség, ugyanakkor jól megfigyelhető, hogy mindegyiküknek megvan a saját stílusa, játékrendszere. A magyar gyerekek soha nem fognak belemenni olyan elánnal a párharcokba, mint mondjuk a volt jugoszláv tagállamokból érkezők, nem játszanak olyan tili-toli futballt, mint a Barcelona akadémistái, ezért nem őket, vagy az olaszokat, a portugálokat, a németeket kell másolni, hanem megtalálni a saját stílusunkat. Úgy kell kiválasztani, képezni a gyerekeket, hogy alkalmasak legyenek a nemzetközi ritmus felvételére, emellett a magyaros stílus elsajátítására is.

– A Győri ETO tíz pont előnnyel nyerte a 2012–2013-as bajnokságot, ez mindenképpen meggyőző fölény. Ugyanakkor kritikák is érték a klubot, mert sok a légiós. Kell ennyi külföldi labdarúgó?

– Egyetlen ember, de még egyetlen klub sem tudja megújítani a magyar labdarúgást, ugyanakkor ha fogalmazhatok így, mi úgy dolgozunk, hogy Győr egy kis sziget legyen a hazai futballban. Egy évtizede stabilan működik az egyesület, nincsenek botrányok, a játékosok megkapják a fizetésüket, van modern stadion és működik a Fehér Miklós Akadémia, s ha voltak is rosszabbul sikerült évek, a fejlődés összességében véve folyamatos. Viszont az is igaz, hogy a magyar labdarúgás általános gondjai ránk is hatással vannak. Az egyik ilyen probléma, hogy a legjobb magyar focisták túlnyomó többsége külföldön játszik, nagyon nehéz őket hazacsábítani. Az NB I legjobbjait pedig klubjaik természetesen igyekeznek hosszú távú szerződésekkel magukhoz kötni, és ha megkeresés érkezik másik egyesülettől, bizony megkérik az árukat. Így aztán maradnak a légiósok, akik sok esetben olcsóbban szerződtethetők, mint a hasonló képességű magyarok. Természetesen napestig lehetne sorolni azokat a külföldieket, akik megbuktak, csalódást jelentettek, ugyanakkor olyanok is vannak szép számmal, akik éveken át jó teljesítményt nyújtottak.

– Vagyis marad a sok külföldi?

– Ez a helyzet senkinek sem jó. De úgy érzem, ebből az ördögi körből csak úgy lehet kikerülni, ha beérik az akadémiák munkája, s évről évre kikerül e műhelyekből három-négy-öt olyan futballista, aki profiként is le tudja tenni a névjegyét. Vannak pozitív jelek. A Sándor Károly Akadémia, amely az első ilyen intézmény volt itthon, már jó néhány tehetséget kinevelt, a Videotonnál is több olyan fiatal van, aki a Puskás Akadémián pallérozódott, de nálunk is megemlíthetném a 18 esztendős Kalmár Zsoltot, aki saját nevelés. Egyre több lehetőséget kap a csapatban, és a válogatott legutóbbi összetartásain is ott lehetett. Persze, messze vagyunk az ideális állapottól, de legalább elindultunk az úton. Itt, Győrben több mint háromszázötven gyerekkel foglalkozunk naponta, ebbe beletartoznak a legkisebbek, az iskolai programunkban részt vevő fiatalok és az akadémisták is, s mára elértük, hogy 2013-ban négyből három akadémiai csapatunk bajnoki címet szerzett.

– Tavaly augusztusra kiestek a magyar csapatok a nemzetközi kupákból, a Győrt is elbúcsúztatta a Maccabi Tel-Aviv. Hány év múlva lesz Bajnokok Ligája-szereplő ETO?

– Önámításban kiválóak vagyunk, ezt két-két és fél évtizede bizonyítjuk, de jómagam nem szeretnék belemenni egy olyan ígérgetési versenybe, hogy majd két év múlva, vagy négy év múlva mennyivel jobb lesz. Persze, remélem, hogy időről időre lépünk előre, ugyanakkor tartós és valódi előrelépést nem egy-két esztendős tervekkel, hanem tíz-tizenöt éves projektekkel lehet elérni. Így építkeznek az osztrákok, akiknél már most jól látható a fejlődés, erős utánpótlásuk van. Így építkeznek a belgák, akik csoportelsőként jutottak ki a világbajnokságra. Ehhez képest a magyar futball átalakítása még csak most kezdődött el. Az, hogy Győrben, Szombathelyen, Felcsúton, Agárdon vagy a Honvédnál jó akadémia van, csak az első lépés. Hangsúlyt kell fektetni az akadémia előtti, vagyis a 14 év alatti korosztályok képzésére, el kell érni, hogy legalább az élvonalbeli klubok többségénél stabil legyen a háttér, hogy legyenek jó minőségű pályák, szurkolóbarát stadionok – hogy csak néhányat említsek a feladatok közül.

– Tizenkilenc éve részese volt a Ferencváros Bajnokok Ligája-szereplésének. Akkor nem csupán bejutottak a BL-be, de öt pontot szereztek, döntetlent játszottak a Real Madriddal is. Az a Fradi volt ennyire jó, vagy a magyar labdarúgás maradt le így tizenkilenc év alatt?

– Mindkettő igaz. Abban a Fradiban tényleg a legjobb magyar játékosok futballoztak, kiegészülve néhány minőségi külföldivel. Már az is rangot jelentett, ha valaki a kispadon ülhetett akkoriban a Ferencvárosnál. Más részről az európai labdarúgás is teljesen megváltozott azóta. Természetesen nagyszerű csapat volt akkor is a Real Madrid, mára viszont a topklubok olyan anyagi és egyéb lehetőségekkel rendelkeznek, amely még az európai középmezőny számára is elérhetetlen: tízmillió eurókért igazolnak játékosokat, eurómilliós fizetéseket adnak. Mindez aztán a játékerejükön is érezhető. Az élcsapatok mögött pedig kialakult egy második vonal, ahol igyekeznek tehetséges fiatalokat nevelni, illetve vásárolni, majd a legjobbakat néhány év múlva továbbadni a topkluboknak. Sorolhatnánk a példákat a holland PSV-től a belga Anderlechtig, de a környező országokban is ezt az utat járják a Dinamo Zágrábtól a Partizan Belgrádig. Otthon bajnoki címre törekednek, az európai kupákban minél tovább akarnak jutni, de tudják, hogy a Bayern, a Real, a Barcelona szintje elérhetetlen. Reálisan nekünk is ez lehet a cél. De tudni kell, hogy ez évtizedes munka lesz.

Bándy Péter