Már nem fáj a múlt

– Kissé elszégyelltem magam, amint rád néztem, majd eszembe jutott, hogy mit ebédeltem…

– Miért, mi volt a menü?

– Sült szalonnával tűzdelt parasztkolbászos rakott krumpli…

– A sült szalonnával és a kolbásszal nincs baj.

– Tényleg?

– A nyugati civilizáció fő ellensége nem a zsír, hanem a szénhidrát, illetve a feldolgozott élelmiszer. Ezek olyan DNS-szintű elváltozásokat okozhatnak a szervezetben, amik visszafordíthatatlanok.

– Te mennyire sanyargatod magad a táplálkozást illetően?

– Egyáltalán nem. Irtózom a „műkajáktól”, nem volt nehéz lemondani róluk. Tizenöt éve nem fogyasztok ilyen ételeket. Persze annak, aki évtizedeken át – már bocsánat – szemetet eszik, nincs könnyű dolga, ha változtatni akar az étrendjén. Az élelmiszeriparnak az a célja, hogy eladja a termékeit, ennek pedig az egyik legjobb módja, ha a gyártó ízfokozókkal teszi kívánatosabbá őket. Emiatt épp olyan nehéz lemondani róluk, mint kigyógyulni bármelyik függőségből. Azt gondolom, egy hamburgert is nyugodt szívvel meg lehet enni, ha nem valamelyik gyorsétteremben vásároljuk, hanem olyan helyen, ahol minőségi alapanyagokkal dolgoznak.

– Talán nincs még egy sportág, amivel szemben annyi előítélet fogalmazódik meg, mint a testépítéssel kapcsolatban. Mennyi időd megy el a tévhitek eloszlatásával?

– Sokan nem látják a munkát az izmok mögött. Múltkor egy képem alá valaki nemes egyszerűséggel csak annyit írt, hogy „koksz”. Mosolyogtam, majd nyomtam egy lájkot. Nem érzem, hogy magyarázkodnom kellene. Magamnak bizonyítok, nem másoknak.

– Aki gyúrni kezd, az nem kompenzálni akar valamit?

– Dehogynem. Van, aki a fizikai, más a lelki hiányosságait. Én ez utóbbiak közé tartozom.

– És sikerült? Mármint ellensúlyozni.

– Igen. Ha most abbahagynám a sportot, és leépülne az izomzatom, akkor sem fájna már a múlt. A magabiztosság nem csak a külsőtől függ.

– Azt mondod, nincs már semmi nyoma a lelkedben a gyerekkori traumák sorozatának?

– De, mindig lesz. Azt például mai napig nagyon rosszul viselem, ha bántanak. Százszoros erővel vágok vissza. No, nem ököllel, hanem verbálisan, ahogy kölyökként is. Persze igyekszem ezen is változtatni, egyre kevesebbet foglalkozom a támadásokkal.

– Miféle támadásokkal?

– Nemrégiben például összetűzésbe keveredtem egy nevelőintézet vezetőjével. A hölgy sérelmezte, hogy egy másik interjúban beszélni mertem arról, milyen rossz élményeim fűződnek a náluk töltött időszakhoz. Azt írta, naplóbejegyzések alapján ő is tudna kompromittáló információkat megosztani a nagyközönséggel arról, milyen magatartásbeli problémáim voltak tízéves koromban.

– Lenne, aki rácsodálkozna ezekre annak tudatában, miken mentél keresztül?

– Hát, ez az! Ráadásul tényleg semmi rosszat nem állítottam, csupán annyit mondtam, hogy a nevelők többsége képtelen csillapítani több tucat gyerek szeretetéhségét, így aztán nem jut mindenkinek annyi törődés, babusgatás, mint amennyire vágyik.

– Laktál egy ideig nevelőszülőknél is. Velük jó volt a viszonyod?

– Nem igazán. Csak papíron voltak szülők. Rajtam kívül tizenegy gyerek lakott náluk, ebből kettő a sajátjuk volt. Meg­esett, hogy őket elvitték nyaralni, minket viszont otthon hagytak egy vadidegen felügyelővel. De ez volt a legkisebb problémám. Előfordult, hogy bántalmaztak is minket. Ha mondjuk ebéd után nem törölted le az asztalt, már röppent is a pofon.

– A karriert tekintve te meglehetősen magasra jutottál. Mi az oka, hogy sok hasonló sorsú, árvaházban nevelkedett fiatalnak nem sikerül ugyanez?

– Nekik senki sem fogja a kezüket.

– Neked fogja valaki?

– Anyukám.

– Hogy találtatok egymásra?

– Vér szerinti anyám hároméves koromban elhunyt, nagymamám és a nagybátyám, akik helyette neveltek, megbetegedtek, nem tudtak tovább vigyázni rám. Elég sok árvaházat megjártam, laktam egy ideig Perkátán, aztán Rácalmáson, Válon, majd végül Dégen, ahol a helyi focicsapatban összebarátkoztam egy korombeli sráccal. Gyakran eljátszottunk a gondolattal, milyen jó lenne, ha testvérek lennénk. Egy alkalommal felvetette ezt az édesanyjának is, aki rám nézett, és lezserül csak annyit mondott: „Hát, ha azt akarod, hogy olyan hülye anyád legyen, mint én, akkor rajta!” Így lettünk egy család.

– Könnyen ment a beilleszkedés?

– Azt azért nem mondanám. Az érzelmi intelligencia szempontjából és a szocializáció terén tizenöt év lemaradásban voltam a velem egykorúakhoz képest. Konok, makacs gyerek voltam, a tesómmal egyszer úgy összevesztem, hogy egy esztendőn keresztül nem szóltunk egymáshoz. Anyu viszont kemény kézzel fogott, sikerült betörnie. Megtanultam, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartanom, különben mindenki elfordul tőlem. Visszavettem a verbális agresszióból és a kicsapongó életmódból.

– Hogy jött a képbe a testépítés?

– Elég antiszociális voltam, ezért csak egyéni sport kerülhetett szóba, a gyúrást pedig kiválóan lehet magányosan űzni. Egy idő után azonban azt vettem észre, hogy jókat beszélgetek a többiekkel. Nem okozott gondot többé a kapcsolatteremtés, hiszen megvolt a közös nevező.

– Csecsemő voltál, amikor édesapád elhagyta a családot. Vele találkoztál azóta?

– Egyetlenegyszer. A nevelőintézetek mindig keresik a kapcsolatot az árvák családtagjaival, hátha akad egy távoli rokon, aki hajlandó az örökbefogadásra. Így bukkantak rá apámra is. Ahogy a legtöbb intézeti gyerek, úgy én is abban reménykedtem, hogy milliomosként éli az életét, és amikor előkerül, felkarol, és arany életet biztosít nekem. Én 11 éves voltam, ő 63, amikor újra találkoztunk. Leírhatatlan csalódást éreztem. Egy hajléktalan alkoholista állt velem szemben.

– Haragszol rá?

– Gyerekként haragudtam, most már nem. Nincs rá okom.

– És magadat el tudod képzelni apaszerepben?

– Persze! Lesz saját és örökbe fogadott gyerekem is, mégpedig ebben a sorrendben.

– Miért pont ebben?

– A kis tesó érkezése sok gyerekből féltékenységet vált ki. Képzeljük csak el, mit érezhet, akiben még az is dolgozik ilyenkor, hogy ő valójában nem is tartozik vér szerint a családhoz…

– Mi a fő célod a sporttal?

– Vannak versenyek, amelyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy a megnyerésükkel profistátust kapj, vagyis bekerülj az elitbe. Akárcsak a bokszban. Ezt jó lenne elérni. De nem leszek csalódott akkor sem, ha nem sikerül, hiszen már van egy csomó más érték az életemben. Ilyen például az edzősködés, aminek során megtaníthatok másokat helyesen mozogni, táplálkozni, élni.

– Van olyan sorstársad, aki a te segítségeddel mászott ki a gödörből?

– Tulajdonképpen igen. Tomi, a barátom abban a dégi otthonban nevelkedett, ahol én, és komoly önbizalomhiánnyal küzdött, mivel mindössze 55 kiló volt. Négy évvel ezelőtt felkeresett, hogy segítsek neki. Azóta ő is a csapat tagja. Ismerkedik, bátran nyit a külvilág felé, kivirágzott, jól érzi magát a bőrében. Pont úgy, ahogy én.