Megragadni a lehetőséget
Nem indult könnyű csomaggal az életben, de soha nem adta fel. Tizenhét évesen kapott először új vesét és esélyt. Kezdetben azért sportolt versenyszerűen, hogy bizonyítsa a környezetének: ugyanolyan értékes, mint más, egészséges ember. Amikor észrevette, hogy a története, teljesítménye inspirál másokat, megváltozott a motivációja. Nem tartja magát tehetségesnek, de az akaraterejének köszönhetően futásban és kerékpározásban többszörös világ- és Európa-bajnok lett. Mezei Gergő László szervátültetett sportolóval beszélgettünk, aki az idei kontinenstornán három arany-, két ezüst- és egy bronzérmet szerzett.– Számos megpróbáltatáson ment keresztül eddig az életében, mégis, amikor a versenyzés mellett döntött, az egyik legnehezebb sportágat választotta, pedig lett volna könnyebb lehetőség is. Miért pont a futás, miért pont a nehezebb út?
– Néha én is elgondolkodom, miért is csinálom. De komolyra fordítva a szót, kicsit talán távolabbról kezdeném a válaszadást, akkor érthetőbb lesz a választásom is. Mielőtt 17 évesen átestem volna a transzplantáción, eltiltottak a mozgástól. Eredendően duci gyerek voltam, mert nem mozoghattam. Hiába próbáltam diétázni, ha nem egészséges a test, korlátozottak a lehetőségek. Azóta sok minden változott ezen a területen, most már kifejezetten ajánlott a sport, még a végstádiumosoknak, veseelégtelenségben szenvedőknek is, a kezelőorvos felügyelete mellett, mert lassítja a vese romlását. Születésemtől kezdve beteg vagyok; amikor megkaptam a vesémet, azt mondták, lehetőséget kapok egy új életre. Én egy agyhalott fiatalember veséjét kaptam meg, aki motorbalesetben hunyt el Budapesten. Ilyenkor az ember – egyes állítások szerint – bizonyos szervemlékeket is megkap.
– Kaphat információt az elhunyt fiatalemberről?
– Csupán ennyi információ osztható meg, anno próbáltam utánanézni, de talán nem is baj, hogy nem találtam többet. Transzplantáció után sokan számoltak be arról, hogy új szokásaik lettek. Előfordulhat, hogy a fiatalember, akinek megkaptam a veséjét, sportolt az életében. Mindenesetre azóta van szakállam. Ahogy mondtam, eleve duci voltam, majd a gyógyszerek hatására még jobban meghíztam. Nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy a beavatkozás előtt egy héttel eltörtem a lábam motorbalesetben. Így alakult, hogy a klinika nagyjából kétszáz méteres körfolyosóján a műtét után egy héttel járókerettel, gipszben, de róttam a köröket. A mozgástól gyorsabban beindul a veseműködés, ezért mozogtam. Már itt is megjelent egy erő, amit elkezdtem használni. Ez az erő szerintem mindenkiben ott van, csak hajlamosak vagyunk benne ragadni a helyzeteinkben, megszokásainkban. Eredményt csak változtatással lehet elérni, és azzal, ha kilépünk a komfortzónánkból.
– Mennyire változott meg az élete az új vesétől?
– Az új vese egy lehetőség is az új életre, de azért már nekem kell tennem, hogy ne csak lehetőség maradjon. Szerettem volna boldog és kiegyensúlyozott ember lenni, a transzplantációval az egészséget megkaptam hozzá. Kemény diétába kezdtem, a gipsz lekerülése után nagyokat sétáltam, három hónap alatt 28 kilót fogytam. Hajdúböszörményen, ahol akkor éltem, a körút hat és fél kilométer hosszú, bepakoltam a hátizsákomba a két-három üveg másfél literes vizet – ami tehernek is megfelelt –, és óriási sétákat tettem. A transzplantációt követően a legyengített immunrendszer miatt nem is mehet az ember közösségbe, mert az első három hónap nagyon kényes időszak.
– Ezért választott magányos sportágat?
– Tulajdonképpen igen. A sétából aztán futás lett. Az egyik legerőteljesebb mozgásforma, ami a legtöbb kalóriát égeti. A kerékpározás lett a másik, a futás mellett biciklivel jártam a környéket. Emlékszem, amikor áttekertem három óra alatt a következő településig, hatalmas hősnek éreztem magam. Hálás vagyok érte, hogy két kemény sportág mellett kötöttem ki, főleg, hogy pontosan megmutatják a teljesítményt. Nincs kibúvó, hibáztatási lehetőség, az idő és az eredmény nem hazudik, pontos képet mutat.
– Először az egészségmegőrzés érdekében kezdett el sportolni, mikor kapta el a versenyszellem?
– Szerintem az emberi természet része, hogy mindig a jobbra törekszik, ez viszi előre a társadalmunkat, hozza a felfedezéseket. Nálam is így alakult. A középiskolában néha cikiztek a túlsúlyom miatt. A rossz veseműködés miatt a méreganyagok benne maradtak a szervezetemben, lerakódtak az ízületeimnél, a negyvenöt perces iskolai óra után mikor felálltam, annyira fájt a térdem, hogy percek kellettek, amíg összeszedtem magam, és elindultam. Amikor először részt vettem abban a táborban, amit fiatal szervátültetetteknek és szervre váróknak rendeznek minden évben, rájöttem, sokan járnak hasonló cipőben. A versenyszellem talán akkor mutatkozott meg először, mert több sportágat kipróbálhattunk, a legjobbak ajándékot kaptak – én egy videókamerát nyertem. Ekkor hallottam először, ha szeretnék komolyabban sportolni, adott a lehetőség, hogy nemzetközi versenyeken is induljak. Leginkább az motivált, hogy megmutassam, ugyanolyan értékes vagyok, mint más, egészséges ember. Négy évvel a szervátültetés után, 2009-ben kijutottam a világbajnokságra, aranyérmet nyertem.
– Úgy érezte, elérte a célját?
– Azt gondoltam, a világbajnoki győzelem meghozza a boldogságot az életemben. Nem így lett. Ha az ember felér a csúcsra, ugyanazt az élményt akarja átélni újra és újra, kicsit függő helyzetbe is kerül. Valójában az érzés nem jön vissza, mert mindig az első a legjobb, az hordozza az újdonságát, frissességét. Nem kaptam meg a végső boldogságot, amit kerestem, ezért komoly feladat volt ezt fejben rendeznem magamban és megtalálnom a motivációmat. Aztán észrevettem, hogy a teljesítményem inspirál másokat, elhívtak a korábbi gimnáziumomba előadást tartani, és több helyen beszámoltam az élményeimről. Az lett a motivációm, hogy mások hasznára legyek.
– Említette, hogy néha cikizték az iskolában. Ahogy hallgatom, az az érzésem, hogy sokszor szenvedett hátrányt a vesetranszplantáció előtt, mert nem élhetett teljes életet. Később mennyire volt nehéz elhinnie magáról, hogy képes eljutni a győzelemig?
– A gyerekkorunkban ért impulzusok kihatnak az egész életünkre. Jó lenne, ha mindenki megtalálná azt a kvalitást, aminek köszönhetően kiteljesedik, amit élvez, és pozitív visszacsatolást is kap. Nekem ilyen lett a sport. A Covid miatt nálunk három év kimaradt a nemzetközi versenyzésből, amit nehezen viseltem. Ezért elkezdtem egy új sportágat az egészségesek között, a terep-akadályfutást (OCR). Nyilván nem tűztem ki olyan célt, hogy ebben is a csúcsra érjek, de kijutottam a sportág kontinenstornájára. Ellenben a mi Európa-bajnokságunkon átélhettem azt, hogy igen, én ebben vagyok jó, a szervátültetettek közötti sportolásban kiemelkedőt tudok nyújtani. Ami a mentális részét illeti, fokozatosan alakult ki, hogy elkezdjek bízni magamban.
– Azt írta korábban magáról: „Egyszerű ember vagyok, átlagos tehetséggel. Ám a kitartásom átlagon felüli.” Annyi hátránnyal indult az életben, hogy nem gondolta, valamiben tehetséges lehet?
– A tehetség csak adottság, de ahhoz, hogy kibontakoztasd, az akaraterő és a kitartás elengedhetetlen. Azt gondolom, én az utóbbiakban vagyok erős. Korábban nem tudtam futni, a technikám nem volt meg, legalább három-négy év kellett, amíg megtanultam, de nem adtam fel. Amikor újra beteg lettem, és a 2005-ben kapott vesém tíz évvel később elvesztette a működését, akkor is arra koncentráltam, hogy felkészítsem a testem egy újabb beavatkozásra. Ezért öt-hat kiló izmot szedtem magamra, hogy legyen miből leadni. Éveket vártam vesére, de nem adódott lehetőség transzplantációs listáról szervet kapni, ezért sokan felajánlották az egyik veséjüket. Végül a sok vizsgálat után kiderült, a nővéremé alkalmas, 2017-ben műtöttek meg. Felbecsülhetetlen érték, hogy valaki a saját testéből segít, ezért mindig is hálás leszek neki, nélküle nem élhetnék ennyire szabad és egészséges életet.
– Érdekes az is, amit a sportról írt: erőt, hitet és kitartást ad. Inkább arra gondoltam volna, hogy az élet megpróbáltatásai és mindaz, amin a betegsége miatt átesett, adta meg azt, amit aztán a sportban hasznosít.
– Nem tudnám azért a kettőt elválasztani egymástól. Mert a sport megmutatta, hogy ha az ember valamibe energiát és munkát tesz, annak mindig meglesz az eredménye. A betegség pedig azt mutatta meg, hogy ha az ember nagyon mélyen van, nehézségeken megy keresztül, abból is talpra lehet állni, és előbb-utóbb túl lesz rajta. A dialízis mellett nekem négy munkahelyem is volt, hálás vagyok, hogy egyáltalán tudtam dolgozni, mellette edzettem, versenyeztem, még országos bajnoki címet is szereztem. A feladatunk az, hogy kezeljük a jó és rossz helyzeteket is, és bízzunk magunkban.
– A sportsikerek mennyire segítettek feldolgozni, hogy hátránnyal indult az életben? Elfogadta azt a csomagot, amit az élettől kapott?
– Egyértelműen, elfogadtam, különben nem tartanék itt. A versenysport ehhez sok mindent tett hozzá. Azért az elmúlt években rengeteget változott a látásmódom, fontos nekem, hogy mentálisan képezzem magam és fejlődjek. A tapasztalatokon keresztül az ember rájön, hogy miért érdemes erőfeszítést tenni. Mindenkinek a saját batyuját kell cipelnie. Gyerekként mindig feltettem a kérdést: miért pont velem történik mindez? Sokáig a boldogságkeresés volt a fő szempont az életemben, mert amikor világbajnok lettem – ahogy mondtam is –, nem kaptam meg a tartós boldogságot. Kerestem a miérteket, végül választ kaptam a kérdéseimre.
– Az eredmény- és teljesítménykényszert mennyire tudja kizárni?
– Most már csak az a fontos, hogy élvezzem a versenyzést. Direkt teszem alacsonyabbra a lécet, mert nem akarok teljesítménykényszert és gyötörni magam, ha nem jön össze az eredmény. A legtöbb érmet gyűjtő sportoló voltam 2019-ben a Világjátékokon, de aranyat nem nyertem, így is maradéktalanul elégedett voltam. Most, hogy ismét aranyérmet szereztem, átéreztem, hogy egy sportolónak mégis a győzelem a legnagyobb siker, de képes vagyok örülni egy ezüst- és bronzéremnek is, mert ha kiadok magamból mindent, akkor nem lehetek elégedetlen. Számtalanszor előfordult már, akár évente többször is, hogy újra kellett kezdenem. Fontos az életben, hogy ha az embert kudarc éri, nem úgy sikerül valami, ahogy tervezte, akkor is menjen tovább, mindenki azért, ami motiválja.