Megtört a jég

– Az Európa-bajnokságot követően azt mondta, még nem igazán fogta föl, mi is történt Várnában. Azóta sikerült?

– Az örömmámor már elmúlt, de akárhányszor eszembe jut, hogy kijutottam az olimpiára, mindig elmosolyodom. Próbáltam minél hamarabb feldolgozni a történteket, mert már nagyon kevés idő van a rajtig, a következő hetekben minden idegszálammal a gyakorlataim tökéletesítésére kell figyelnem.

– Mivel telt az elmúlt két hete?

– Egy kis pihenéssel, ruhapróbákkal és tanulással, ugyanis holnap államvizsgázok a Testnevelési Egyetem edző szakán.

– Megpecsételi a ritmikus gimnasztikával való kapcsolatát?

– Mondhatjuk így is, de hogy mi lesz belőlem, ha abbahagyom a versenyzést, még nem tudom.

– Elég sűrű a programja mostanában…

– Gyerekkoromtól ehhez vagyok hozzászokva, már az lenne furcsa, ha egyszerre csupán egy feladattal kellene megbirkóznom.

– Mi a története ennek a mindenki által régóta várt kvótának?

– A világkupa-sorozatnak úgy vágtunk neki márciusban, hogy egyrészt fogalmunk sem volt, megtartják-e az összes versenyt, másrészt azt sem tudtuk, ki hol tart, mennyit fejlődött, hiszen a koronavírus-járvány miatt közel egy évig nem versenyezhettünk. Az első forduló gyakorlatilag egy helyzetfelmérés volt, ami igencsak jó eredménnyel zárult számomra, ugyanis a harmadik helyen végeztem. A következő alkalommal, amikor szintén jó helyezést értem el, már kezdtem elhinni, hogy meglehet az olimpiai kvóta, ám ez a gondolat idővel fokozódó nyomásként nehezedett rám. Nem a pillanatnyi teljesítményemre koncentráltam, hanem egyfolytában azon törtem a fejem, hogyan tudnám megtartani a tokiói repjegyet érő helyemet. Meg is lett az eredménye: a sorozat utolsó két állomásán elrontottam a gyakorlataimat, így végül nem sikerült a kvalifikáció.

– Egyetlen esély maradt a kvótaszerzésre: az Európa-bajnokság.

– Ami azonban jóval nagyobb falatnak ígérkezett, míg ugyanis a világkupa-sorozat alatt háromhetente négy gyakorlatot kellett bemutatni, az Eb-n három nap alatt nyolcat. Miután hazatértem Pesaróból, a világkupa-sorozat utolsó állomásáról, le kellett ülnöm az edzőimmel, Deutsch-Lazsányi Erikával, Gelle Noémival, Lauber Zsófiával, Koch-Tiringer Tímeával és Raub Nórával, hogy átbeszéljük, min kell változtatni a másfél hét múlva kezdődő kontinensbajnokságig, tudtam ugyanis, hogy ezzel a hozzáállással nem sok babér terem nekem.

– Mire jutottak?

– Egyetértettünk abban, hogy amit az elmúlt fél évben letettünk az asztalra, vagyis hogy sikerült egy világkupán buzogánnyal a fináléba jutnom, majd tizedik lettem az összetettben, hatalmas dolog, főleg az előző évek teljesítményeihez képest. Felfogtam, hogy nem jön el a világvége, ha nem sikerül a kvalifikáció, hiszen van még lehetőségem olimpián szerepelni, ráadásul a járvány miatti halasztás következtében ezúttal csak három évet kell majd várni és készülni a következő alkalomra. Várnában tehát nem az volt az elsődleges cél, hogy legyőzzem a többieket, hanem hogy a gyakorlataim úgy sikerüljenek, ahogy elterveztük.

– Struccpolitikát folytatott?

– Tulajdonképpen igen. Nem néztem eredményeket. Sem a saját pontszámaimmal nem voltam tisztában, sem azzal, hogy kik kerültek be még rajtam kívül a legjobb 24-be. Csakis a gyakorlatokra összpontosítottam, azokból is arra, ami éppen következett. A folytatáson sem volt túl sok időm gondolkodni, előző nap ugyanis este 8-9 körül végeztünk, reggel 6-kor pedig már kelni kellett.

– Hogy aludt éjjel?

– Meglepően jól. De nem is ez az érdekes, hanem az, ahogy felébredtem. Olyan nyugalom szállt meg, amilyen talán még soha. Úgy éreztem, mintha nem is versenyre, hanem edzésre készülnék a Városmajorba. Aznap négy szerrel kellett gyakorlatozni egymás után mindössze két óra alatt, ami megint csak kemény feladatnak bizonyult, ráadásul pont a szalaggal kezdtem, amitől a legjobban tartottam. Korábban ha így indult a verseny, általában nem úgy jött ki a lépés, ahogy szerettem volna. Szerencsére ezt most sikerült kizárni a tudatomból. Nagyon jót tett, hogy külön kezeltük a szereket, nem kalandoztak el a gondolataim másfelé. Amikor befejeződött a buzogánygyakorlat, úgy éreztem magam, mint az álmaimban. Felszabadult voltam, tudtam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem.

– Mikor tudatosult önben, hogy meglesz a kvóta?

– Amikor a görög lány, aki még beleszólhatott volna a sorrendbe, az első szerén kétszer is hibázott, reménykedni kezdtem. A karikagyakorlatra három ponttal többet kaptam, mint ő, ezt pedig nagyon nehéz lett volna behozni, főleg úgy, hogy én hibátlan gyakorlatokat mutattam be. Persze csak akkor hittem el, hogy kijutottam az olimpiára, amikor bemondták a mikrofonba, és a kivetítőn is megjelenítették az eredményeket. Nagyon örülök, mert véletlenül pont működésben volt a kamerám, amikor mindez megtörtént, úgyhogy felvételem is van róla.

– Néhány évvel ezelőtt még matuzsálemnek számított a tornasportban egy olyan korú versenyző, mint ön. Változott ez azóta?

– A mostani generáció legidősebb versenyzője 1994-ben született, viszont ő már szinte kuriózumnak számít. A mezőny nagy része velem egyidős, vagyis húsz év körüli, de már mi sem számítunk fiatalnak. Talán egy picit kitolódott az utóbbi években a korhatár, amikor a versenyzők pályafutása befejeződik, de valószínűleg hamarosan újra csökkenni fog, mert óriási terhelést kapunk, amit nem lehet sokáig bírni. Hozzáteszem, hogy az elmúlt másfél év sokkal inkább a lelki, mintsem a fizikai megpróbáltatásokról szólt. Szerencsére az MTK lehetővé tette, hogy a koronavírus-járvány közepette is edzhessünk, ami óriási előnyt jelentett azokkal szemben, akiknek teljesen le kellett állniuk, vagy csak otthon készülhettek. Talán ez is az oka annak, hogy 21 év után most megtört a jég, és Magyarország újra képviselteti magát ritmikus gimnasztikában az olimpián.

– Kislányok körében alighanem a legnépszerűbb sportág az öné.

– Kevesen tudnak ellenállni a csillogó dresszeknek.

– Ön sem tudott?

– Óvodás koromban nagyon lazák voltak az ízületeim, ezért az orvos azt javasolta a szüleimnek, hogy vigyenek el tornázni. Az edzőm hatására kötöttem ki a ritmikus gimnasztikánál. Mellette persze nagyon sok sportágat kipróbáltam, teniszeztem, sakkoztam, úsztam, balettoztam, de az RG-ben láttam meg a legnagyobb fejlődési lehetőséget. A dresszek helyett engem sokkal inkább az vonzott benne, hogy folyamatos kihívásokat nyújt, nem lehet unatkozni.

– Járt már a Távol-Keleten?

– Többször is. Japán a kedvenc országom. Igaz, most egy gondterhes időszakban utazom oda, de biztos vagyok benne, hogy a házigazdák mindent elkövetnek majd, hogy ugyanolyan élményben legyen részünk, mint amilyenben a korábbi olimpi­á­kon volt a sportolóknak, emellett pedig arra is törekedni fognak, hogy maximális biztonságban legyünk.

– 2024-ben mi adunk otthont a ritmikus gimnasztika Európa-bajnokságnak. Örül neki?

– Nagyon örülök, mert a 2017-es budapesti Eb óriási élmény volt számomra. A közönség hangosabban szurkolt nekünk, mint a világsztár oroszoknak. Gyerekek jöttek oda hozzánk, hogy aláírást kérjenek. Remélem, aki részt vesz majd az eseményen, átélheti ugyanezt.