„Mi van, öcsi?” – interjú Németh Ferenc olimpiai bajnokkal

– Életének egyik legmeghatározóbb edzője a honi öttusasport egyik legkiemelkedőbb alakja, a tavaly elhunyt Benedek Ferenc volt. Hogyan hozta össze önöket a sors?

– Feri bácsi, mint Horthy egykori katonatisztje, a ’45 utáni új világban nem tudott elhelyezkedni a végzettségének megfelelően, kénytelen volt a Csepel Műveknél munkát vállalni. A gyár sportklubjában azonban hamar felfigyeltek különleges tehetségére, ezért kinevezték edzőnek. Én akkoriban futballoztam, egy meccsen szúrt ki magának. Megkérdezte, tudok-e úszni. A válasz igen volt. Valahogy így kezdődött.

– Milyen edző volt?

– Szigorú. Megtorolt mindent, ami nem felelt meg az elképzeléseinek. Emlékszem, egyszer a margitszigeti uszodából kifele jövet közölte velem, hogy nem indít egy versenyen, mert elkéstem az edzésről. Beteget jelentettünk, pedig biztosan vertem volna a mezőnyt. Nehéz volt elfogadni az ilyen típusú döntéseit, ugyanakkor szükség volt erre a könyörtelenségre: én meglehetősen zabolázatlan fiatalember voltam; ha nem fognak ilyen keményen, ma nem lennék olimpiai bajnok.

– Mielőtt öttusázni kezdett, gyártástervezőként dolgozott a csepeli varrógépgyárban. Hogyan fért össze a munka és az élsport?

– Nehezen, de meg kellett oldanom, hiszen sportolóként egy vasat sem kerestem. Olyan, hogy munkaidő-kedvezmény, csak papíron létezett, a műszak nekünk is hajnalban kezdődött, és kora délután ért véget. A lovaglás okozta a legnagyobb nehézséget, időbe telt ugyanis, hogy eljussak a Tattersallig, így a három órakor kezdődő edzésre sosem értem oda, mindig a négy­órain vettem részt.

– A nehézségek ellenére alig öt év kellett ahhoz, hogy a semmiből az olimpiai dobogó tetejéig tornázza föl magát. Hogy csinálta?

– A fiaim, akik mindketten vívómesterek, mindig azt mondják, Fater, neked olyan tehetséged volt ehhez a sportághoz, ami csak keveseknek adatik meg. Nem a nagyképűség beszél belőlem, de azt gondolom, hogy igazuk van. Jóval kevesebb időt szántam az edzésekre, mint mások, mégis sikeresebb voltam. Vívni például egy héten kétszer-háromszor jártam, de ennyi is elegendőnek bizonyult. Persze doppingolt a remek környezet: akkoriban a József nádor téri teremben edzett a válogatott is; mindig megkértek, hogy szálljak be egy-két asszóra, én pedig kihasználtam a lehetőséget, ellestem a nagyoktól, mit hogyan csinálnak.

– Rengeteg sérülést szerzett a pályafutása során, egyet ráadásul igazán extrém körülmények között, a római olimpia előtt.

– Az öttusázókat nagyon szerették a filmgyárban: mivel tudtunk vívni, lovagolni és lőni is, a rendezők gyakran kértek föl minket statisztának. Várkonyi Zoltánnal is így hozott össze a sors, engem és a csapattársamat, Nagy Imrét kért meg, hogy legyünk a Don Juan kalandjai című film kaszkadőrjei. Természetesen igent mondtunk, jól jött a fizetéskiegészítés, és a kihívás is kecsegtető volt, nem foglalkoztunk azzal, milyen veszélyeket rejt egy ilyen feladat. Vágtáznunk és ugratnunk kellett, futás közben azonban megcsúszott a lovam lába a homokkal felszórt betonon, és hatalmasat estünk. Nem törött el semmim, de a bokaszalagom elszakadt.

– Veszélybe került az olimpiai részvétel?

– Igen, de elég hamar elhessegettem magamtól a távol maradás gondolatát. Nem szóltam az incidensről senkinek, megfelelő rehabilitációval szerencsére elég hamar talpra tudtam állni, így felkészülten érkezhettem Rómába.

– Ahol aztán két aranyérmet is a nyakába akasztottak, egyéniben és csapatban is az első helyen végzett. Korábban beszélt már arról, hogy mennyire jót tett önnek az az egynapos pihenő, amit az olimpia tiszteletére tartott pápai szentmise miatt kaptak. Talán részt is vett a szertartáson?

– Természetesen, ahogy sokan mások is a csapatból. Soha nem akartam megfelelni politikai elvárásoknak.

– Nem lett baja belőle?

– Csepelen, a gyárban egyik nap kaptam egy telefont, hogy menjek be Kutas elvtárs­hoz, aki akkoriban a hazai sport­élet első embere volt. Leültetett magával szemben, majd közölte, hogy a főtitkár elment nyugdíjba, szeretnének egy hozzáértő szakembert helyette, és hát rám gondoltak. Tetszett a feladat, elvállaltam, de nem sokáig ténykedhettem az új szerepkörömben, négy év után ugyanis indoklás nélkül felmentettek. Mint később kiderült, a helyemre egy pártfunkcionárius került. Nem voltam jó káder, ezért tettek lapátra.

– Az élsportot kevéssel azután, hogy olimpiát nyert, egészségi problémák miatt abba kellett hagynia. Fájt a szíve?

– Fájt, szó szerint. Egyre gyakrabban lettem rosszul, fáradékony és ingerlékeny voltam, állandóan leizzadtam, alvászavarral küszködtem, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Többszöri kivizsgálás után kiderült, hogy egy fertőzés szövődményeként kezdődő szívizomgyulladásom van. Az orvosok azt tanácsolták, hogy ideiglenesen függesszem fel a versenyzést. Később ugyan megpróbálkoztam a folytatással, de a tünetek hosszú ideig elkísértek. A feleségem józan gondolkodású volt, azt mondta, hagyjam abba a sportot, nem érdemes meghalni. Ezt én is így gondoltam. 1963-ban végleg leköszöntem.

– Az ikerfiai születése segített túllendülni ezen a nehéz időszakon?

– Hogyne. Nagyon sok időt töltöttem velük, ennek köszönhető, hogy ma is inkább testvérükként, mintsem apjukként tekintenek rám. Gyakran megesik, hogy viccelődve hátba veregetnek, és megkérdezik: „Mi van, öcsi?”

– A sporttól 1963 után sem szakadt el, sokáig dolgozott edzőként, először Csepelen, majd Kuvaitban. Hogyan került a Közel-Keletre?

– Volt egy kuvaiti vívó, akinek rendszeresen adtam iskolát. Otthon elmesélte, hogy kinél edzett itt, Magyarországon, erre a klub küldött nekem egy meghívót, amiben felajánlottak egy vívómesteri állást. Sokáig rágtuk a körmünket a családdal, hogy menjünk-e vagy maradjunk, végül úgy döntöttünk, szedjük a sátorfánkat és kiköltözünk. Nehéz feladat volt felrázni ezeket az arab fiúkat, meglehetősen lusták voltak, de azért volt tekintélyem, így amit kértem, végrehajtották. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy bevezettem náluk az edzés előtti futást. Mindent mondtak rám, csak jót nem. De aztán beérett a munka gyümölcse, az így megszerzett állóképességnek köszönhetően mindhárom tanítványom előkelő helyet ért el az Ázsia-bajnokságon. Egyikük megnyerte a versenyt, a másik bronz­érmet szerzett, a harmadik pedig az ötödik helyen végzett.

– Sikerből tehát nem volt hiány. Miért tértek mégis haza néhány év múlva?

– Kitört az öbölháború. Égett a talaj a lábunk alatt, egy időre szét is szakadt a család, az egyik fele valahogy hazavergődött, a másik azonban ott ragadt, Tamás fiam és a felesége csak később tudott repülőre szállni. De szerencsére végül mindenkinek sikerült hazajutnia Magyarországra, itthon pedig új életet kezdtünk. Csepelen, ahol születtem és ahol olimpiai bajnokot neveltek belőlem.

– Gabriel García Márquez, a híres kolumbiai író szerint az ember nem annyi idős, ahány éves, hanem amennyinek érzi magát. Osztja ezt a gondolatot?

– Osztottam egészen addig, amíg úgy működtek a bokáim, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de másfél-két évvel ezelőtt sajnos felmondták a szolgálatot.

– Pedig azt mondják, a sport konzervál.

– De nem az élsport. A mi időnkben még terepen kellett futni, a hepehupás talajon pedig bizony történt egy-két félrelépés, ami maradandó nyomot hagyott rajtunk. A terepfutás gyilkolta a láb ízületeit, főleg az enyémeket, amik egyébként sem voltak túl jók. Elhasználódtam, kedvesem, ez van.

– Egyáltalán nem tűnik így. Külsőleg nem sokat változott az elmúlt évtizedekben…

– A koronajárvány előtt rendszeresen mozogtam, igyekeztem karban tartani magam, nehezen is viselem, hogy a négy fal közé kényszerülök. Tamás fiammal már meg is beszéltem, ha elmúlik ez a nyavalya, egy héten kétszer-háromszor elmegyünk majd sétálni, hogy új erőre kapjak, és ismét rendesen tudjak járni. Az első oltásomat már megkaptam, hamarosan jön a következő. Már látom az alagút végét.