Mikler Roland: Ennek a csapatnak van ereje

– A világbajnokságot követően Gulyás István szövetségi kapitány azt nyilatkozta, egy kicsit keserű a szájuk íze, de reméli, hogy ez egy-két napon belül elmúlik, és csak a jóra fognak emlékezni. Hogy érzi, közel két héttel az események után félig üres vagy félig tele a csapat pohara?

– Nekem még mindig vegyes érzéseim vannak. A nagy lehetőséget, hogy a legjobb négybe bekerüljünk, nem sikerült megragadni, ez pedig a mai napig bánt egy kicsit. Ugyanakkor tény, hogy a csapat egy óriási lépést tett előre, hiszen nem megszokott dolog, hogy a magyar férfikézilabda-válogatott az elődöntőbe jutásért játsszon egy vébén.

– Az elvárásoknak tökéletesen megfeleltek, hiszen bekerültek a legjobb nyolc csapat közé.

– Igen, de mi akkor dőlünk hátra nyugodtan, ha túlteljesítjük az elvárásokat.

– A szurkolók egyértelműen óriási sikerként könyvelték el az ötödik helyet: itthon a közösségi médiában valóságos kézilabdaláz tört ki. Ha nincs a koronajárvány, akkor a hideg ellenére is valószínűleg ezrek gyűltek volna össze az utcákon, hogy a kivetítők előtt drukkoljanak önöknek. Mennyire jutott el Egyiptomba ennek a támogató lelkesedésnek a híre?

– Eljutott, persze, és nagyon jó érzés volt így játszani, de azért az lett volna az igazi, ha a lelátókról is biztatnak minket. Hozzá vagyunk szokva, hogy a legelkötelezettebb tábor mindenhova elkísér bennünket, most azonban a járvány és a távolság is akadályt jelentett.

– Sok minden mást is befolyásolt a koronavírus: amellett, hogy felkészülési mérkőzés nélkül vágtak neki a bajnokságnak, Ligetvári Patrik, a csapat oszlopos tagja például ott sem lehetett a tornán. Elgondolkoztak azon, mi lett volna, ha…

– Ha mindez nem történik meg? Persze, de ahogy mindig, most is rájöttünk, nem sok értelme van ezen rágódni. Annak kell örülni, ami van. Az ötödik hely már a miénk, nem veheti el senki. Az Európa-bajnokságon is bontogattuk a szárnyainkat, de ott még elég foghíjas volt a csapat. Most nem. Ez is óriási eredmény.

– Vannak, akik azt mondják, új esélyt és hitet kapott a férfi szakág, a kritikusok viszont arra figyelmeztetnek, ez csak a látszat, a magyar kézilabda valójában haldoklik.

– Nagyon szomorú vagyok, ha ezt gondolják. Sokan panaszkodnak, hogy a klubcsapatokat ellepik a légiósok, ám ha megnézzük, hogy kik húzták most igazán a szekeret, akkor pont azoknak a játékosoknak a neve merül föl, akik BL-csapatokban edződnek. Ugyanakkor a fiatalok is nagyon jól vizsgáznak időről időre, a vébén már kétségek nélkül, bátran állították be őket epizódszerepekre, és gyakran nemcsak a minimális elvárást teljesítették, hanem extra teljesítményre is képesek voltak.

– Nüanszokon múlott az elődöntőbe jutás. Mi hiányzott a franciák elleni győzelemhez?

– Talán a második félidőben egy kicsit jobban kellett volna hinnünk magunkban. Az, hogy egy hosszabbítást is meg tudjon nyerni a csapat, egy újabb lépcsőfok, amit le kell küzdenünk. Ez már a jövő zenéje.

– Furcsa helyzet, hogy a világ ötödik legjobb csapata nem lesz ott a nyári olimpián. Hogy éli meg ezt?

– Nem örülök neki, hiszen nem vagyok már húszéves, túl sok olimpián nem fogok már részt venni valószínűleg. De tudomásul kell venni, hogy amikor lehetőség lett volna kiharcolni az indulás jogát, ez a csapat még nem volt kész.

– Most úgy érzi, hogy kész van?

– Úgy érzem, hogy már van ereje. Fia­talok vagyunk, lendületesek, mindenki bizonyítani akar, a rutinosabbak pedig igyekeznek a tapasztalatukkal segíteni. Kiegyensúlyozott, jó teljesítményt tudunk nyújtani mérkőzésről mérkőzésre, esetenként pedig egy-egy bravúrra is képesek vagyunk, ami újabb lökést ad a gárdának.

– 2022-ben Magyarország lesz az egyik házigazdája az Európa-bajnokságnak. Reális cél lehet a dobogós helyezés?

– Az Eb más világ. A mi sportágunkban a versenyek versenye. De ha abból indulunk ki, hogy a tavalyi bajnokságon a mostaninál kicsit gyengébb csapattal is megvolt az esélye az elődöntőbe jutásnak, akkor ez most nem földtől elrugaszkodott elképzelés. Dobogós helyről beszélni ugyanakkor, azt hiszem, túlzás, hiszen vannak nálunk sokkal erősebb válogatottak, de mi természetesen mindent meg fogunk tenni a siker érdekében. Nyilván mindegyikünk Magyarországon szeretné a legjobb teljesítményt nyújtani. Ha erre szurkolók előtt lesz lehetőség, márpedig erre minden esély megvan, akkor az életre szóló élmény lesz nekünk és a közönségnek is. Ebben biztos vagyok.

– Addig nagy valószínűséggel néhány világklasszis átadja a helyét a fiataloknak. Elképzelhető, hogy ön is szerepel majd köztük?

– Amíg úgy érzem, hogy szükség van rám, és képes vagyok hozni azt a szintet, amit saját magamtól várok, addig nagyon szeretnék a válogatottban szerepelni. Igaz, hogy én vagyok a csapat legidősebb tagja, de szerencsére kapusnál nem akadály a kor, védeni akár negyvenévesen is lehet.

– Otthon egy ikerpár édesapjaként is helyt kellett állnia. A család közrejátszik a döntésében?

– Szeretném, ha a gyerekeim látnának még a pályán, úgyhogy a folytatás szempontjából ők óriási motivációt jelentenek. Ahogy persze az a vágy is, hogy az eredményeimet bővíthessem valami olyannal, ami még nem szerepel sem az én listámon, sem a csapatén.

– Konkrét helyezést nem mond?

– Egyelőre nem szeretnék, nagyon sok idő van még jövő januárig, sok minden változhat addig.

– Ha jól hallom, éppen etet…

– Igen. Nálunk ez kétemberes feladat.

– Melyik a nehezebb a két szerepe közül?

– Egyértelmű: ikres apának lenni. Nagyon boldogok vagyunk a feleségemmel, a kicsik bearanyozzák az életünket, de nem egyszerűek a mindennapjaink, hiszen dupla figyelmet és törődést igényelnek: duplán kell etetni, tisztába tenni, fürdetni és altatni is. Persze, ahogy telnek-múlnak a hetek, hónapok, egyre nagyobb rutint szerzünk, Narina és Dominik már elmúlt másfél éves, úgyhogy azt hiszem, a legnehezebb időszakon túl vagyunk.

– Szeretné egyszer a pályán látni őket a nemzeti mezben?

– Minden sportoló szülő álma az, hogy a gyermekei is sportoljanak. De erőltetni semmit sem fogok. Amennyiben a kézilabda mellett döntenek, minden tudásommal segíteni fogom őket. Ha pedig netán a válogatottságig is eljutnak, biztosan könnybe lábad majd a szemem.